Egy jó fegyelmezési rendszerrel ugyan tiszteletet gyűjthetsz be magadnak, de még mindig ott lesznek a diákok, akik nem igazán kedvelnek. Hogy megkedveltesd magad a diákokkal, az szép kis munka lehet! Mielőtt egy új osztályba kerülnék, még a találkozásunk előtti nyár folyamán küldök nekik egy levelet, hogy megtudjanak rólam és személyiségemről valamit, már a tanévkezdés előtt. Bőven mellékelek képeket is magamról, hogy lássák, én hogyan szoktam szórakozni, mi az, ami érdekel. Első iskolai napon is diavetítéssel kezdek, a képeken én vagyok, és azok a helyek ahol már jártam. Olyan diákat is beteszek, amiken olyan idős voltam, mint ők most. Rögtön kapcsolódási pontokat akarok teremteni számukra felém, hogy lássák, hús-vér ember vagyok, több mint csak a tanáruk.

Egy másik trükk, amit arra alkalmazok, hogy megkedveljenek, hogy csinálok valami figyelemfelkeltőt, nem számít, mennyire nézek ki bolondnak, vagy mennyire zavarba ejtő is a dolog. Ha velük vagyok, nem szégyellem magam. Ha kicsit feláldozol a méltóságodból, az messze vezethet a diákok megnyerésére irányuló úton. Mai napig emlékszem, hogyan dugott ágyba minden este édesanyám, mikor kisgyerek voltam. Olyan erőfeszítéseket tett zoknijaim lehúzására, mintha azokat lehetetlen lenne eltávolítani. Csak húzta-húzta, azok meg csak nyúltak-nyúltak. Azok az arckifejezések, amiket eközben tett, életem legviccesebb képei közé tartoznak. Záróakkordként a zoknik elszálltak, ő meg az ágyra bukfencezett. Őrültnek tűnhetett, mikor ezt tette? Igen. Szerettem őt ezért? Még határozottabb igen. Ha osztályom előtt állok, leeresztem a védőrácsomat. Nincsenek gátlásaim, vicces képeket vágok, bukfencezek a padlón és megteszek, amit csak kell, hogy elérjem a srácokat.

Van még egy utolsó dolog, amit a srácok megnyeréséért teszek, és elég furcsán hangzik. Első nap valami hasonló beszédet intézek hozzájuk:

„Egyáltalán nem érdekel, hogy kedveltek-e! Legkevésbé sem törődöm ezzel. Nem is azért vagyok itt, hogy bárkivel barátságot kössek. Rengeteg barátom van már, többre nincs szükségem. Nem zavar, ha bosszúságotokban gúnynevekkel illetek magatokban. Egész nyugodtan tegyetek csak így, mert az én célom nem az, hogy kedveljetek, hanem, hogy tanuljatok. Kivétel nélkül mindegyikőtökkel törődni fogok, eltökélt célom, hogy a legjobb oktatásban részesítselek titeket. Szeretném, ha mindannyian tudnátok, hogy ezért mindent megteszek majd, és semmi nem akadályozhat célom elérésében."

Tudom, kissé keményen hangzik, de ez a beszéd több szempontból is nagyon fontos. Legelőször is tudatosítja a srácokban, hogy esztelenkedésekbe nem menekülhetnek az osztályban, ugyanakkor azt is, hogy törődöm velük, és eltökélt célom minőségi oktatást nyújtani nekik. Így mindjárt tisztában lesznek prioritásaimmal, és ez egyben az előttünk álló tanév minőségét is megalapozza. A legviccesebb az egész beszédben az, hogy az elképzelhető leghatározottabban állítom, mennyire nem érdekel, hogy kedvelnek-e, eközben pedig a lelkemet kiteszem azért, hogy a legfrankóbb tanár prototípusa legyek. Diavetítést tartok, táncolok, székre állok, éneklek, színészkedek, amit csak akarsz.

Akarom, hogy kedveljenek a srácok? Igen, ez elengedhetetlenül fontos! Tudatom ezt velük? Nem. Ha tudatod a srácokkal, mennyire szeretnéd, ha kedvelnének, igen hatékony muníciót adsz nekik magad ellen, ezzel pedig végül is visszaélhetnek, és valószínűleg meg is teszik. Ha beadod nekik a „mesét", mennyire nem törődsz azzal, kedvelnek-e, vagy sem, az előny a te oldaladon marad. Nem fegyelmezheted a srácokat, ha nem szereted őket, és nem szeretheted őket, ha nem fegyelmezel. Ez a két dolog kéz a kézben jár.