4.2.1. Az újszülöttkor

A klasszikus pszichológia (főként S. Freud – Bécsi Iskola, és A. Freud – Londoni Iskola) az újszülöttet kiszolgáltatott, magatehetetlen lénynek tartotta, aki élősködik a környezetén, viszonylag burokban él, és ellenszolgáltatás nélkül elveszi a környezetétől, amire szüksége van. Ezzel a nézettel ellentétben áll (Hermann Imre – Budapesti Iskola), hogy az újszülött születése pillanatától fogva társadalmi lény, aki nem csak elvesz, hanem bizonyos fokig képes adni is.

Születésétől fogva működnek bizonyos feltétlen reflexei (pupilla- és szempillacsapási reflex, tónusos nyaki reflex, szopó reflex, stb.), illetve a filogenetikus alapú megkapaszkodási ösztön is (mely a Babinszki- (talpreflex), Moro- (átkarolási reflex), és fogóreflexek útján jut kifejezésre) melyet szintén feltétlen reflexek láncolata alkot. A feltétlen reflexek a környezet hatására váltódnak ki. A megkapaszkodási ösztönnek ma már nincs létfenntartó szerepe, de még működik abban a periódusban, amelyben korábban élettani jelentősége volt.

A szakirodalmak általában az első hat hetet jelölik meg újszülöttkorként, de vannak szerzők, akik a végét a nyolcadik hétre teszik. A gyermek születési súlya 2500 g felett normálisnak tekinthető, hossza 50-52 cm. A gyermek alakja jellegzetes, szűk vállak, nagy has, és testarányaihoz mérten nagy fej jellemzi. Agya makroszkopikusan teljesen megegyezik a felnőtt agyával, funkcionálisan viszont fejletlen, hiányoznak az idegnyúlványok és hiányos a velőhüvelyesedés (myelinizáció) is. Az újszülött élettevékenységeit elsősorban a kéreg alatti központok irányítják. Ekkor még a fiziológiai folyamatok dominanciája jellemző a pszichológiai folyamatok felett. A gyermeket, hogy megvédje a fejletlen szenzoros rendszert az ingerléssel szemben, egy ún. ingerbarrier (ingerkorlát) veszi körül, ami a szociális ingerekre is vonatkozik. Az érzékelés korai szakaszában az újszülött tehát a külvilágból érkező jelekre csak minimálisan reagál, helyette a zsigerekből érkező ingerek feldolgozása dominál. Későbbi életszakaszban már szerepet játszik a kontaktpercepció, ekkor indul be az individuáció, azaz a teste elkülönülése az anyáétól. Nagy szerepe van ebben a simogatásnak, mert a testfelszínre gyakorolt nyomás hozzásegíti a gyermeket a saját én-határainak megéléséhez.

Az újszülött izomtónusa nagy, végtagjait behajlított állapotban tartja, amennyiben kiegyenesítjük, rugószerűen visszaáll az eredeti állapot. Mozgása differenciálatlan, ingerekre egy globális, tömeges, diffúz mozgásreakcióval reagál. Bizonyos spontán mozgások is megfigyelhetőek (kapálózás, rugdalózás, nyújtózkodás), melyek azonban főként nem külső, hanem belső ingerek hatására jönnek létre. Mozgásának jellemzője, hogy képes fejét egyik oldalról a másikra fordítani, nyugalmi helyzetben a világosság felé fordulni. Törzsét még nem tudja fordítani. Hasra fektetve, az életszakasz végén képes a fejét rövid ideig megtartani.

Az újszülött a születéskor anatómiailag elszakad ugyan az anyától, de funkcionálisan még nem válik önálló lénnyé, anyjával ún. duáluniót alkotnak. A gyermek születése pillanatától fogva megjelenik az anyával való kölcsönösség, mely nem tudatos, hanem orientációs, biztonságot kereső viselkedés. A gyermek személyiségfejlődése és a későbbi szociális kapcsolatok fejlődése miatt nagyon fontos, hogy a gyermek ilyen jellegű kezdeményezését a felnőtt vegye észre és támogassa, megfelelő választ adva rájuk. Például a sírás mellett, létezik egy reflexesen kipréselt, artikulátlan, halk hangadás. Ha a környezet erre nem figyel oda, a gyermek sírni kezd. Amennyiben észre veszi ezt a felnőtt, akkor a harmadik héttől kezdve lehet „beszélgetni” a gyermekkel.

A negyedik – hatodik héten megjelennek a feltételes reflexek (az anya közeledtére, a táplálkozási időre, ételkészítés zajára, mozgatásra, stb…). Mivel a feltételes gátlások még hiányoznak, az ingerületi túlsúly az egész testtel való válaszadást eredményezi. Ugyanebben az időszakban észlelhető a felélénkülési reakció. Ennél a viselkedésnél az újszülött egész teste mozog, karja, keze, ujjai megfeszülnek, fejét emelgeti. Érzelmi állapotát, mely kellemes, környezete tudtára adja mimikája és kiáltó hangadása révén. Szintén rendkívül fontos a felnőtt környezet válaszreakciója, mely elősegíti a szociális mosoly megjelenését.

Az újszülött fejletlensége ellenére rendelkezi olyan adottságokkal, veleszületett idegrendszeri mintákkal, melyek segítségével már a születésétől kezdve képes aktívan kapcsolódni környezetéhez, és képes befolyásolni azt. Barry Brazelton vezette be a kompetens újszülött fogalmát, melyben a kompetencia kritériumai a következők:

· Aktív ingerkeresés – a gyermek orientációs reakciókat mutat. A számára érdekes ingereket vizuálisan és auditíve is követi.

· Habituáció – a számára jelentőséggel nem bíró, ismétlődő ingerekre nem reagál, azaz feleslegesen nem hagyja magát zaklatni.

· Humán ingerek – minden inger közül legjobban az ember által keltett ingereket preferálja, vagyis az őt ért ingerhalmazból előnyben részesíti az emberi arcot és hangot.

Az újszülöttkor a fixáció és a feltételes reflexek együttes jelenlétével ér véget.