Mottó: Ötszáz éve tanulatlan költő nem létezett. Száz éve a tanulatlan költő szent volt vagy zseni. Ma sznob.

Miért oktatják az összes művészeti ág művelését a közoktatásban, és miért kivétel az irodalom? Rajzórán a diák rajzol, zeneórán zenél, az ovistól a szobrász doktoranduszig mindenki formáz, az építész méretez és tervez, a színész színészkedik, a táncművész hallgató táncol, a filmes filmez és rendez. Ha ezekre nem képeznék ki őket, nem kellenének nekünk, diplomát, doktori címet is csak a művészete művelésére képes jelölt kap. Kivétel az irodalom doktorai, ők csak tudósok. Miért?
Száz-kétszáz éve az irodalom oktatásban letiltódott az írás, maradt a művek magyarázata és értelmezése. E mögött a romantika zsenikultusza, a művészet szakralizálódása áll. A többi művészeti ág könnyebben megőrizte a szakmaiságát, mert náluk nem egyezik meg az alkotás és az alkotásra való reagálás kódja. Az irodalom esetében viszont ez a kód ugyanaz: a nyelv.
Talán emiatt nem feltűnő, hogy az intézményrendszer semelyik szintjén nem tanítunk szakmát - és talán mert ebben nevelkedtünk, tehát természetesnek tűnik; ráadásul továbbra is születnek jó művek, még ráadásul a kritika elfogad mindent, akár megfelel a művészet ősi, mágikus funkcióinak, és ad valamiféle élményt a befogadónak, akár nem, mert hát a kanonizáció elsődleges szempontja a szerző szociológiai helyzete. Én sem közölhetném ezt az írást, ha nem lennék jó kapcsolatban a szerkesztőkkel.

Hanem mostanában hirtelen maga a nyelv mint uralkodó kód lett trónfosztott, és ez nemcsak a művekre való reagálást (nem interpretációt írtam, mert az pl. a zenei életben újraalkotást jelent - és ez volna, amire mi is vágyunk), hanem magát az irodalmat is veszélybe sodorja. Az írás, a könyv mint a kultúrát ötszáz éven át integráló rendszer elbukott, de azért amúgy még éldegél, és hogy kisművészetként tovább virágozzon, vissza kell vennünk a hübriszből, észre kell vennünk a szakmaiatlanság miatt burjánzó sznobizmust, és szépen re-noválnunk kell óvodától egyetemig az intézményes és rendszerszerű írásművelést a vizsgarendszerrel együtt - ahogy az évezredeken át minden civilizációban működött. Így kevesebb műre és kevesebb lexikális ismeretre lesz idő, de amire lesz, arra a diák emlékezni fog a vizsga után is, mert a saját élmény, az újraalkotás sikerélménye fogja kötni a műveket, szerzőket, korokat. A diák is kevesebb lesz - azok maradnak el, akik a diploma után ma egész másba kezdenek.
A kezdő tanárok pedig felkészültebbek lesznek - amikor gimnáziumban kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nem tudom a tananyagot, amit tanítanom kell, és a kollégáim is így voltak ezzel.

Most ez a helyzet:

• Az egyetemeken csak (irodalom)tudományt oktatunk - ez olyasmi, mintha egy festőszakos hallgató úgy kapna diplomát, hogy nem festett semmit, hanem csak tanulmányokat írt festményekről és olyan tanulmányokról, amelyeket festményekről írtak. De hiszen tudomány úgy élhet meg, ha hasznosul! A tudomány eszköz. Az eszkimó sámántól a dialektikus materializmus oktatóján át a kozmológusig és a teológusig minden értelmiségi szolgál, eltartása fejében olyasmit csinál, ami előbb-utóbb visszaforog, és jó a közösségnek, amely eteti őt. Ha nem, elküldik.
• A gimiben és az általánosban lebutított irodalomelméletet illetve irodalmi szerzőkre és korszakokra deformált történelmet tanítunk, legalábbis az érettségin ezt kérjük vissza. Továbbá tanítunk a művek és szerzők kapcsán némi pszichológiát, eszmetörténetet, filozófiát és etikát. Irodalmat és írást nem tanítunk.
• És mit mondunk a gyereknek, ha megkérdezi, hogy mi a fenének kell neki „magyart" tanulnia? A tesitanára tud válaszolni: nem azért van testnevelés, hogy olimpiai bajnok legyél, gyerekem, hanem mert jó neked, hogy erősebb, szebb, egészségesebb, magabiztosabb leszel, teljesebb lesz az életed, bukni fognak rád csajok/fiúk. De a gyerek ezt meg se kérdezi, mert jó neki, hogy focizhat, zenélhet, rajzolhat, táncolhat, színészkedhet stb.; akkor is jó neki mindez, ha fogorvos lesz belőle, és biztos, hogy ezektől jobb fogorvos lesz, mint ezek nélkül lett volna. És az is biztos, hogy ha mégsem fogorvos lesz, hanem fagott művész, akkor a hangszeres oktatástól, éneklős énekóráktól jobb fagott művész lesz, mint ha autodidaktaként tanul meg így-úgy szolmizálni és fagottozni, hiába írt hangszeres játék helyett rengeteg elemzést a zeneakadémián a fagott elméletéről, történetéről, a zeneelméleti iskolákról és vitákról.
• Az irodalom szakokon a legnagyobb arányú a kontraszelekció. Durvábban: itt ül a legtöbb olyan diák, aki máshova nem volt jó. Zeneakadémia? Aki oda jelentkezik, az tudja, miért teszi, és hogy mi akar lenni. Színművészeti? Film? Építészet? Az oktatók ott is művelik a tudományt, végeznek elméleti és történeti kutatásokat, de az vissza is forog az alkotás-tanításba és a saját alkotásba. És a recepcióba, mert arra is szükség van. De ha csak recepció? Úgy minek?
• Ha képes is úgy működni egy oktató, ahogy a többi művészeti ágon alapuló oktatás résztvevői (alkotva tanítani), az oktatási-vizsgáztatási tradíció akkor sem támogatja ezt, nem erre van kitalálva. Kitűnő tanáraink szerkezetek és technikák hatalmas diverzitását mutatják be, mindent, amivel ötezer év irodalma gyönyörködtet bennünket, de nem taníthatják meg, nem helyezhetik funkcióba, hiszen őket sem képezték ki erre - a vizsgákon csak ezek felismerését kérik.

Hogyan lesz ezután? Ez lehet:

1. Marad így az egész - lassú halál
2. A fenntartók rájönnek, hogy ez hülyeség, és felszámolják a tanszékeket - gyors halál
3. A fenntartók vagy a szakma elhatározzák, hogy megmentik a világot, és előveszik a spanyol viaszt - intézményesítik az oktatási rendszerben az írást.

Ez nyilván több nemzedék munkája lesz, mert százötven évre megszakadt az a folytonosság, ami a társművészetek és -tudományok területén megvolt: a szakmódszertan. Talán felülről lehetne kezdeni az építést, mivel az egyetemeken dolgoznak olyan emberek, akik ismerik azt, ami a közösség számára elveszett: a vers- és prózaalkotás tanulható szabályait és törvényeit, mindent, ami civilizációk és korok egymásra hatásából összeállt; és a tanárokat is az egyetemeken képzik. Újra figyelnünk kell az egyszerű dolgokra: a művészet és a kultúra nem örök, viszont vannak kultúrafüggetlen elemi működések, amelyek által megközelíthetjük az új, a monitoros kódon nevelkedett generációt: a többszintű hierarchiába szerveződő ritmus, arányok, szimmetriák, dramaturgiai mintázatok, melyek gyökere közös a társművészetek analóg jelenségeivel. Csak úgy van esélyünk, ha meg tudjuk láttatni, hogy egy szonett is olyan elven működik, mint egy klip, egy 19. századi nagyregény, mint egy hollywoodi sci-fi, akció vagy családi vígjáték. A primér elveken, generális mintázatokon keresztül lehet úgy tanítani irodalmat, hogy a szerzők csak alkotás (műfordítás, imitáció, átirat) után kerüljenek szóba; így a diák megszereti őket, miután renovált valamit belőlük a maga munkájával, és miközben ezt megírja, filológiai és struktúra-, műfajelméleti, -történeti kutatásokat végez, tanul.
Miért kellene, hogy egy tízéves gyereket vagy egy kamaszt érdekeljen egy régi költő munkássága? Majd ha észreveszi, hogy az órán a tanárával pont olyat írt, mint az a költő, akkor érdekelni fogja. Számít a sorrend.

A diákok csodálkozva és megkönnyebbülve élik meg, hogy maguk is képesek írni, hogy szabad írniuk - könnyű azt tanulni, amitől nem választanak el transzcendens előírások, az áthághatatlanság hagyománya. Oldjuk fel a tiltást! Az írás éppúgy létfontosságú narkotikum a civilizáció és saját magunk elviseléséhez, mint a többi művészet. Vegyük vissza az iskolába!
Az irodalmi közoktatás a másodlagos jelentések kultuszát terjeszti, a szavakét. Pedig a megállapodásos jelentés csak beszéd - a kompozíció tett.

Ez a munka praktikus akar lenni, nem ad meg terjedelmes szakirodalmat, nem hivatkozik elméleti vitákra, iskolákra - a teljesség maradjon a leíró verstanok igénye -; itt annyi elméletet vagy formatörténetet adagolunk, amennyi segíti meglátni a formák, mintázatok összefüggéseit, amennyi segíti a tanulást, az elsajátíthatóságot.
Megszakadt a sok ezer éves folytonosság, elveszett az írás oktatásának módszertana, hagyománya, újra kell járni az utat, tehát ez a munka tökéletlen. Ezért a szakemberektől türelmet kérünk, a felhasználóktól pedig azt, hogy segítsenek a módszer tökéletesítésében. Jelezzék, ahol gördülékenyebb vagy érthetőbb is lehetne a szöveg, ahol hiányos az algoritmus, vagy ahol feleslegesen aprólékos.

Ki a célközönsége ennek a munkának?

• Tanárok, akik írást akarnak tanítani, esetleg írni is akarnak
• Diákok, akik írni akarnak
• Dilettánsok - itt gondoljunk a szó etimológiájára (gyönyörködők)
• Amatőrök (szeretők)
• Sznobok
• Akiknek elegük van a sznobizmusból
• Írók, költők, műfordítók, akik kénytelenek a hivatalos intézményrendszeren kívül képezni magukat, mert az iskola még nem tanít és nem kér írást.
• Akik a gyereküket zenére, táncra, rajzra is taníttatják, mert tudják, hogy bármi lesz később a szakmája, ezektől jobb lesz az élete.

A feladatsorok lehetővé teszik az egyéni tanulást, de az oktató akár frontális módszerrel is használhatja őket egy osztály vagy előadóterem katedráján. De bárhogy tanítunk, szükség van a csoporton belüli kapcsolatrendszerre, tehát mindenkinek legyenek társai, akikkel megnézik egymás munkáját, segítenek, ötleteket adnak egymásnak.
A feladatokat mindig előbb közösen oldjuk meg, hogy a diák elhiggye, hogy neki is szabad verset írnia, fordítania; hogy képes is rá. Itt a módszer a közös agyroham, ennek csoportformáló, kohéziós, közösségformáló hatásai is van (móka, kacagás). Az így megírt vers nem lesz mélyen rétegzett súlyos üzenet, de nem is ez kell.

Az eszközökről
A digitális, elektronikus eszközök és szoftverek érdekesek, de azok inkább önmagukért való játékok - nem mindig a legújabb a legkorszerűbb. Egy powerpointos előadás látványos és szórakoztató. Ezt az anyagot erre is át lehet tenni, de minek? Használjunk táblát, krétát, papírt! Úgy adunk személyes élményt, ha a diák előtt az ábrák, sorok, versek egy az orra előtt ugráló ember (ez lehet tanár, diák, akárki) keze alatt születnek, meg úgy, hogy az az ember azt írja, amit a csoport közösen talál ki. Kollektív rögtönzés. Performansz, interaktív színház, aminek nyoma marad - ezt a maradandó alkotást mindenki hazaviszi a füzetében, és azt csinál vele, amit akar, tovább is alakíthatja. Ha ez a lépés megvan, feladhatunk házi feladatként bármit, ami hasonlít közös találkozás során véghezvitt dolgokhoz - ismétli, elmélyíti vagy továbbfejleszti azt.
Ez a második lépés, az otthoni feladat ad esélyt az elmélyülésre, a fókuszált írásra, a figyelemre, a költészetre.