A pszichikum filogenetikus fejlődése

 

A pszichikum kialakulása az egyetemes fejlődés szerves része. A filogenezis az élőlények törzsfejlődése az egysejtűtől az emberig.

            A legegyszerűbb élőlények (növényi vagy állati sejtek) reagálnak a környezetből érkező hatásokra. Ennek következtében jobban alkalmazkodnak a helyzeti feltételekhez. Ez a tulajdonság az ingerlékenység, a környezetből érkező hatások pedig az ingerek (hő, fény, vegyi hatások, nyomás stb.). Az ingerlékenységből fejlődött ki az érzékenység, amely minőségében már egy új tulajdonság. Az ingerek részben alkalmazkodó reakciót váltanak ki, részben olyan folyamatokat indítanak el, amelyek már egy környezeti tulajdonság, történés tükrözésének tekinthetők. A tükrözés, az érzéklet már pszichikus jelenség, a lelki élet tehát az érzékeléssel kezdődik. A pszichikum ezek után három területen fejlődik tovább:

1. Az idegrendszer fejlődése
2. A külső valóság tükröződése tökéletesedik
3. A viselkedés, cselekvés és tevékenység egyre hatékonyabbá válik.

Az idegrendszer a test legfontosabb része, ez biztosítja a különböző szervek együttműködését. Évmilliós fejlődés során alakult ki, az állatvilág törzseinek kialakulása során az emberi idegrendszer mai formájáig fejlődött.

Az idegrendszer törzsfejlődésében négy fejlődési tendencia érvényesül:

a.)     Differenciálódás

Az idegrendszer részei elkülönülnek egymástól, új szervek és szervrendszerek alakulnak ki, melyek működése a fejlődés során egyre jobban összerendeződnek, és agyi irányítás alá kerülnek. Ezt a folyamatot centralizálódásnak nevezzük.

b.)     Kefalizálódás

Az agy egyre nagyobb tömegűvé válik a fejlődés során és befolyása a szervezeten belül egyre nagyobbá válik.

c.)     Hierarchizálódás

Az idegrendszer működésében megjelennek az alá- és fölérendeltségi viszonyok.

d.)     Kortikalizálódás

Az agyvelőn belül a nagyagykéreg (a kortikum) szerepe megnő, irányító szerepe egyre uralkodóbbá válik, és erősen befolyásolja a viselkedést.

A pszichikum fejlődésében három szakasz különíthető el:

1. Ösztönös viselkedés

Öröklött magatartásforma, lefolyása merev, a fejlődés során jelentőségét egyre inkább elveszti. Helyét a sokkal rugalmasabb tanult viselkedésformák veszik át, amelyek az alkalmazkodást szolgálják. Az ösztön belső motivációból fakad, ún. elsődleges, automatikus reakciók, feltétlen reflexek útján valósul meg. Ismerünk önfenntartási, táplálkozási, szexuális (nemi), szülői, és társas ösztönt.

2. Tanult viselkedés

Az élet során kialakuló, szerzett viselkedésforma, az alkalmazkodásnak az ösztönnél magasabb típusa. Feltételes idegkapcsolat, amely az élőlény és környezete között alakul ki. A bonyolult ösztöncselekvésekkel egyidőben megjelennek időleges idegkapcsolatok, amelyek feltételes reflexek egymásutániságát alkotva, új, minőségileg magasabb rendű viselkedést tesznek lehetővé. Tipikus formái a készségek, melyek elvégzéséhez képesnek kell lenni a helyzetek bizonyos fokú áttekintésére, a tárgyak és folyamatok pontosabb észlelésére, megfigyelésére.

3. Értelmes viselkedés

A törzsfejlődés legmagasabb fokán jelenik meg, kizárólag az emberre jellemző viselkedésforma. Az értelmes viselkedés és a korábban említett két előző fok között minőségi különbség van. Az állat igazodik a környezetéhez, az ember viselkedésével a környezetet igazítja önmagához, vagyis az állat biológiai lény voltával szemben az ember már társadalmi lény. Az értelmes viselkedés feltétele a beszéd és a tágabb értelemben vett kommunikáció (második jelzőrendszer) megjelenése

Az értelmes viselkedés fő jellemzői a variabilitás, a plaszticitás, és a közvetett cselekvés.