Ebben a kutatásban nem egyetemi hallgatóim, hanem (főként) pécsi genetikusok, kísérleti biológusok, pszichológusok, pszichiáterek, művészek, az ezotéria kutatói, orvos-írók és nőgyógyászok vitatják meg a kötetben esztétákkal, irodalmárokkal – és a közönséggel a genetikusnak tanult mai moszkvai írónő, Ljudmila Ulickaja regényeit – elsősorban a Kukockij eseteit s a Médea és gyermekeit. Itt – ha teoretikusan nézzük – a laikus olvasás ^[5] , az igényes civil magatartás és az interdiszciplinaritás koordinálása és kanalizálása zajlott az esztétikai és egzisztenciális dimenzióba.

Szemléletem alapját a következőképpen határolnám körüla ez: a BIBLIOTERÁPIA az irodalom esztétikai élvezetét és megközelítésén nyugvó, t nem sértő, hanem abbaahhoz szervesen illeszkedő alkalmazásmód, amely az irodalom létmódjából következik. Tömören összefoglalva: a biblioterápia sajátságosan mediáló természetével segít élni, boldogulni egzisztenciális léthelyzeteinkben.

„De te fabula narratur” (Rólad szól a mese) és „Gnóthi szauton” (Ismerd meg önmagad), tudjuk az antikvitás óta. Az antik műfajok közül a dráma – egészen pontosan, a drámaelőadás, hiszen a görög dráma az előadásban élt, az egyszeri és megismételhetetlen előadásban – látszik a leginkább „biblioterápiára alkalmas műfajnak”. Félrevezetőnek tűnhet azonban „biblioterápiát” emlegetni az attikai drámával kapcsolatban, hiszen itt nem a könyv a „terápia” médiuma, hanem a színház – maga a színházi előadás. A beszélt – jóllehet „költői”, ám mégiscsak beszélt – nyelv. A a klasszikus kor drámaelőadásait Thorwald Dethlefsen egyenesen az athéniak „kollektív pszichoterápiájáként” határozza meg, és erre építi fel mítoszmagyarázattal alátámasztott tragédia-interpretációját. ^[6] Nietzsche A vidám tudományban és A görög irodalom történetében bizonyította be, hogy az ókoriak költészetüket – és nemcsak a drámát, hanem az epikát és a „lírikusnak” mondott költészetet is – valamely (nem kizárólag, sőt aligha elsősorban „belső”) szükségletük kielégítésére hozták létre. ^[7] „A költészetet mágikus hurokként vetették az istenek nyakába. […] az ember még jóval a filozófusok előtt felismerte a zene indulatokat levezető, lelket tisztító erejét, mely csillapítja a ferocia animi-t (a lélek vadságát – a ford.) – éspedig pontosan a zenei ritmus segítségével. […] a legrégebbi idők világi énekében is ott rejtőzik a feltevés, hogy a ritmikus dolgok mágikus erőt fejtenek ki. […] A ritmussal mindent elérhetett: […] a saját lelkét megszabadíthatta mindennemű nyomasztó érzéstől (szorongástól, mániától, szánalomtól, bosszúvágytól) és nem csupán a saját lelkét, hanem a leggonoszabb démon lelkét ugyancsak – vers nélkül az ember senki sem volt, verssel majdhogynem istenné magasztosult. Az efféle elemi érzést soha többé nem lehet teljesen kiirtani.” ^[8]
„Történetileg” nézve – azaz kultúr- és mentalitástörténeti értelemben – a biblioterápia gyökerei a német romantikához és a német idealizmushoz nyúlnak vissza, jelesül Friedrich Schiller „fiziológiás idealizmusához”, ahhoz az idealista (élet)filozófiához, ami a német romantika kialakulásának legfőbb katalizátora – ha nem éppen fő hajtóereje – volt. ^[9] Nem véletlen, hogy a régi görögök költői teljesítményét az a Nietzsche „fedezi fel” a biblioterápia „számára”, aki ezzel egyidejűleg maga is a schilleri fiziológiás idealizmus újrafelfedezője volt, és akire Rüdiger Safranski, a neves német kultúrtörténész így hivatkozik Schiller-biográfiája Prológusában: „Mint Nietzsche, Schiller is mondhatta volna: a művészet arra való, hogy ne tegyen tönkre bennünket az élet.” ^[10]
Nietzsche fentebb idézett gondolatai jól láttatják, mi hajtotta már az ókori embert (és ugyanúgy minden korok, minden országok emberét) a művészet felé: Aa műalkotás a találkozás, méghozzá a lehető legproduktívabb, leggazdagítóbb – a „legizgalmasabb”, a legtöbbel kecsegtető – találkozás esélyét biztosítjakínálja számunkra önmagunknak – önmagunkkal. A régebbi korok műveitől hermeneutikai távolság választ el bennünket, ami leküzdhető a szoros olvasás kódváltói mechanizmusával: a szó szerinti és nem szó szerinti jelentés megértésével és a kontextusok megismerésével. Így lehetővé válik az idegenség legyőzése. Más korok, kultúrák alkotásaival is közeli viszonyba lehet kerülni, mód nyílik találkozni velük az irodalom értelmező olvasása révén. Felfedezhetjük, hogy közünk van hozzájuk, mert ugyancsak rólunk szólnak. A mitológiák, vallások archetípusai a mi örök történeteinket mesélik nekünk, vagyis mi meséljük őket újra folytonmeg újra – a közös minta fellelése, az ezekre történő ráismerés egyben annak felismerése, hogy nem vagyunk egyedül, hogy az ember öröktől fogva hasonló helyzetekbe került, hasonló gondokkal küzd. Az örök történetek elmesélése, megosztása másokkal enyhíti az ember magányát, egzisztenciális szorongását. A művészet által emlékezhetünk ezekre az ősi történetekre, közösen felidézhetjük őket.
És akár – kimondhatjuk őketó. Valaminek a kimondása egyben elengedés, megbocsátás, megértés. ^[11]
Ám nem minden esetben a kimondás hozza el a a megoldást. A feloldás útja néha a rámutatás, eljátszás, lerajzolás, eléneklés, eltáncolás – a nem verbális kifejezés olykor hatékonyabb.
A nevetés és a sírás (hahotázás~zokogás) mint a megtisztulás fiziológiai aktusai (a görög drámában és az előadás által keltve), a Bach-passiók (és általánosságban a közösen énekelt passiók) nagy közösségi élményei, Muszorgszkijnál a Borisz Godunovban a Félkegyelmű panaszolkodása is mind ilyen területei a művészetnek, ahol a testünkkel vehetünk részt az esztétikai élményben. ^[12] „A zenei ritmus sok esetben az ember belső, fiziológiai ritmusával analóg vagy azt modellezi (a fájdalom ritmikus, hullámzó kitörése […] vagy akár a görög tragédiák egysoros replikáira is gondolhatunk, amikor a szemben álló felekben hatalmas indulat feszül, ami gyors és rövid megnyilatkozási formát követel.” ^[13] A biblioterápia (elolvasni, kimondani) számára igen produktív lehet, ha szövetséget köt más művészetterápiákkal – az átvezetést jól példázza a versek s drámaszövegek lélegzetvételi ritmikája, zúdulása, áramlása, hullámzása, amit mozgással meg lehet jeleníteni (a biblioterápiában a versritmust el is dobogjuk), s ami átvisz a zene és zeneterápia területére. Hoffmann, Tolsztoj, Thomas Mann egyes epikai művei is messzemenően alkalmasak az átkötésre. Csehovtól pedig a Fájdalom című novellát tekintjük a biblioterápia kiindulópontjának, metaművének: a kocsis gyermeke halála fölött érzett fájdalmát nem tudja elpanaszolni utasainak, ezért levezetésként lovának „mondja el” végtelen fájdalmát. (FELADAT: A tokba bújt ember narrációja is keretes: az alkalmi utasban gyűrűzik tovább, vet hullámokat a hallott történet, a Hercegnő arra alkalmas, hogy a beolvasás kockázatát elemezzük általa, a felgyülemlett keserűség verbalizálásának, a szembesítés aktusának szemlélésével. A diák a kimondatlan, kihagyott elemek beleértéséről, a tradícióban állásról szól, az Unalmas történet pedig az isten nélküli élet kockázatáról.)
„A művészet nem cél, hanem az emberekkel való beszélgetés eszköze.” ^[14] A tanár-terapeuta pedig Hermészként vezeti át tanítványát a megismerés különböző területein. S nem hagyja, hogy kivesszen a diákból a gyerek, aki még természetesen élt teremtő és levezető fantáziájával. A művészet figyelmezteti rá, hogy így éljen továbbra, felnőttként is. Ifjúkori, olykor fantasztikusnak tetsző álmainkból soha nem szabad teljesen kiábrándulnunk; ezeket az ábrándjainkat mindvégig, életünk végéig meg kell őriznünk magunkban és magunknak, és soha nem szabad elárulnunk őket holmi józan számítás, egzisztenciális érdek, pozíció, pénz, nyugalom meg miegymás kedvéért. Soha nem szabad cserbenhagyni és feláldozni az ifjúságunkat holmi nyárspolgári álbölcsesség nevében és kedvéért. S nem szabad lemondanunk a művészet gyönyörködtető és élni segítő funkciójáról.

A biblioterápiai szakirodalomában állandóan fölmerülő kérdés, hogy kiből lehet biblioterapeuta. Érdekes módon Doll összefoglalásából az derül ki, hogy: az irodalomtanár sokkal ritkábban merül fel a szóba jöhető lehetőségek közt, mint más szakmák képviselői: könyvtárosok, pszichológusok, médiaszakemberek, pedagógusok, orvosok, ügyvédek, sőt, szülők is (Doll, B. – Doll, C. 2000). A tanár ugyan gyakran szóba kerül, általánosságban, de az irodalmár mint tudományaának művelője –már kevésbé. Én éppen az irodalomtudomány felőli hasznosítás érvényességét, az alkalmazott irodalomtudományi megközelítés relevanciáját szeretném hangsúlyozni. ^[15] A szakirodalom által (Gladding Gladding, ill. Hynes–Hynes-Berry) nyomán ^[16]) interaktív és fejlesztő biblioterápiának hívott típusokból indulok ki, ^[17] de nem gyerekekre alapozom a terápiát, hanem egészséges és irodalomhoz közeli felnőttekre, akik az irodalom iránti érdeklődés által kerülnek a biblioterápia látókörébe. E módszert dolgozom ki tanárképzős hallgatóimmal, őket is bevonva a terápiába – és ráláttatva őket a terápiára magára, hogy továbbvihessék, alkalmazhassák későbbi iskolai óráikon, szakköri foglalkozásaikon.

Két célcsoporttal dolgoztam eddig: egyetemistákkal és felnőtt laikusokkal. Két irányt közelítettem egymáshoz mindkét típusban: a személyes olvasmányélményt és az esztétikai látásmódot. A kibeszélés, az értelmezés, a személyes léthelyzet általánosítása a szöveg esztétikai sajátosságainak figyelembe vételével történik mindkét esetben, de fordított irányból. Nagy vonalakban: míg a magyar szakos egyetemisták az irodalomtudomány felől léptek el a személyes élmény felé, a felnőtt laikusok fordítva járták ezt az utat. Másként fogalmazva ugyanezt:, a két célcsoportnál a csoportkohézió különbözik. Az egyetemistáknál szakmai (esztétikai) a közeg, a másik csoportnál egzisztenciális élmény-alapú.

Az egyetemi oktatásra adaptált változat is az élőnek tekintett irodalomhoz, az irodalom megéléséhez, áléléséhez, de reflektálttá tételéhez viszonyul – sokoldalúan, akár többféle irodalomtudományi iskolából kiindulva. A laikus felnőtt közönségre hangszerelt változat a saját szakmai és egzisztenciális érintettségből indul ki.

A kooperáció, kompetencia és inkluzivitás ^[18] és az érintettség érzetének magasfokú érvényesítésével e módszer messzemenően gyakorlat-, élet- és tevékenységorientált. Az egyetemi hallgatók számára a tanári hivatáshoz, az irodalomtanításhoz az eddigi képzési rendet tekintve új és szokatlan fogódzókat nyújt. A laikus olvasónak pedig azon igényét elégíti ki, hogy értse, megossza, megbeszélje élményét és katartikusan átforgassa azt életgyakorlatába. Az igényes, nyitott, érdeklődő laikust figyelembe vevő, őt kiszolgáló, neki közvetítő szakmabeliként azt is képviselem, hogy vegyük komolyan a, a másik, a „körön kívüli” nekünk címzett kérdéseit. Reményeim szerint szakmám legitimitásán, hasznosságán, társadalmi funkcióján és szerepvállalásán is munkálkodom ezzel.

Az irodalom utáni vágyódás lLétező jelenség, és az olvasás, az olvasás iránti igény jelentőségét sem szabad lebecsülni. Néha mintha magunk, irodalmárok sem hinnénk, miféle varázsszer, gyógyír van a kezünkben, amit, ha elhivatottak vagyunk, tanárnak készülő tanítványainkon át az emberek kezébe tehetünk – kissé patetikus, lírai megfogalmazásban. Laikusok gyakran kifejezik azt az igényt, hogy érthetően beszéljünk nekik, velük az irodalomról. S hogy kezdjünk valamit azzal a vágyukkal: szeretnének megnyilvánulni az átélt irodalomról, megosztani, feldolgozni a segítségünkkel az élményt.

Az eddig vázolt szemléleti, tapasztalati alap és elkötelezettség nyomán egyetemi óráimon és kulturális egyesületi szervezőmunkámban közös olvasmányélményt dolgozunk fel érdeklődő és érintett csoportokkal. Az az igény munkál itt, amit aAz irodalmi szemináriumokon vagy közösen átélt művészeti esemény után jól szervezett és moderált beszélgetésen megnyilvánuló igény munkál itt (amilyennel legutóbb a Pécsi Országos Színház Találkozón talákozhattunk ( s amelynek fájó hiányaát a Deszka fesztiválon tapasztalhattuk ^[19]): a közönség (olvasó, hallgató, néző) szereti megosztani kérdéseit, reflexiót, nézeteit, s vágyik a visszacsatolásra, élményének elhelyezésére, a közös értésre. Ezt műfordítóként is tapasztalom, a megérintett olvasó gyakran hozzám fordul, mint az őt felkavaró mű „megközelíthető” képviselőjéhez.

Evidenciának is tűnhet, hogy a közös élmény megbeszélése fontos momentum. Felfogásom szerint jó esetben ez az irodalomóra tartalma és célja: művek megbeszélése. Mint egy órán. (De ez történik, ez történhet az órán? És erre, így „használjuk” az irodalmat? Nem tanítjuk, elemezzük, nem más, tudományos módokon közelítjük inkább már a közoktatásban is?) Ez a meglepően egyszerű módszertani megközelítés azt a belátást eleveníti fel, hogy van igény a közös feltárásra, az elemzésre, az értelmezésre, saját nézeteink összevetésére másokkal. Beszélgetni jó, néha még órán vagy szemináriumon is. Avagy annak ellenére, hogy magyarórának vagy szemináriumnak hívják az alkalmat, ami azonban folyamatos lehetőség a megosztásra. Sokat lamentálunk az irodalomtanítás helyzete, az érdektelenség miatt, de ha felismerjük és el merjük hinni, hogy a diák igenis érintett az irodalomáltal megjelenített tradícióban, „az én-lét mint narratíva felbukkanásában az érthetetlenből” ^[20], ha megtanuljuk, hogy másképp olvas, s abból indulunk ki, hogy tudjuk, honnan lassítsuk ^[21], nagyobb (ön)bizalommal fordulhatunk felé az irodalommal. Az élmény megosztására, önnön életvilágának felismerésére és artikulálására iskolán túl, az iskolai évek után is szerveződnek közösségek, amelyek működési elvei mulatságosan-meghatóan reprodukálják a jó irodalomórákat, immár iskolai falakon, környezeten kívül. Ezt az igényt ismeri fel a biblioterápia, s elégíti ki – akár órai, akár azon kívüli helyszínen és szereplőkkel.

Az ősi „módszer”, a kibeszélés, a saját narratíva felállítása és egyberendezése a másikéval ,ismert és kurrens antropológiai közelítés. Látszólag egyszerű, valójában igen összetett és komplex jelenségről van szó: összehangolás-érzéket, mediációs, esztétikai, pedagógiai, pszichológiai érzékenységet igénylő készségek együttes meglétét kívánja a résztvevőtől. A beszélgetés irányítójának tudnia kell, kinek adjon szót, mikor adja át a szót és kinek, mikor terelje finoman, határozottan a túlzottan személyesről vissza a beszélgetést a műre, mint a személyes objektivációjára, ráirányítva a figyelmet az „idegen”, a „másik” megoldására, s hívja fel a figyelmet a sajátként felismert rész (tartalom, érzés, megoldás, attitűd, viszonyulás) testességére, objektivitására, a Műre, amivel az áramló indulat megnyugtatóan mederbe terelhető az indulatáram. A mediátor-terapeuta a műhöz kapcsolódva, abba kapaszkodva, akörül csomósodva vált diskurzusba. Megformált érzelmi-gondolati-reflexív produktummá válik és ezáltal formát öltve, manifesztálódik a gomolygó, alaktalan, félelmetesnek, kontrollálhatatlannak, egyedinek tűnő érzethalmaz. A műalkotás magára veszi azt, ami személyes; közös tapasztalattá sűríti, felismerteti önmaga által az egyedit. Így köti össze fogyasztóit, befogadóit, kapcsolja a közös áramkörbe, amint azt a szellemtudomány és az azon alapuló hermeneutika és befogadás-esztétika is vallja.

Az irányított beszélgetés biblioterapikus változatának sarkalatos kérdései:

1: a művek feldolgozásának esztétika relevanciája
2: a didaktikusság foka
3: a direktség foka a mű magunkra alkalmazásakor, a szubjektivitás, a vallomásosság kezelése
4. az interdiszciplinaritás: a laikus pozíció áthelyeződése
5: a terapeuta bevonódásának egészséges mértéke
6: közönség megléte, szerepe

1: Az általam képviselt biblioterápia, az is, amelyet laikusoknak szánok, változó mértékben, de figyelembe veszi a műegész szempontját, az irodalomtudományos szakszerűséget, ám (szintén változó mértékben: magyartanárok és irodalmat a tanuló diákok esetében kevésbé) kerüli a szaknyelvet, szakzsargont. Tud a komplexitásról és alkalomadtán figyelmeztet is rá: sűrítve, érintve behozza az értelmezésbe – akkor is, ha kivételesen valamely adott részlettel dolgozik úgy, hogy csak azt olvastatja el a csoporttal. (Pszichológusok gyakran és természetesen megteszik ezt, jó hatásfokkal, előfordul, hogy el is mesélik – csakis elmesélik – a hosszabb műveket, s azzal dolgoznak. Az irodalmárt, irodalomtanárt ez zavarja, s a mi terápiánk, azaz az általam vázolt keretek egészséges felnőttekre – egyetemistákra és laikusokra vannak kidolgozva. A gyerekekkel és a betegekkel természetesen,természetszerűen, nyilvánvalóbban hagyatkozhatnak a terapeuták az elmesélésre és a részletolvasásra.)
A katarzis a biblioterápiás hatás okozója is. Az esztétikum, az esztétikai minőség megéreztetése alapvető fontosságú. A cím például univerzális eleme a műalkotásnak; mindenütt, mindenkor megbeszélhető, gondolatébresztő esztétikai s egyben terapikus szempont. A (művön belül is gyakran változó, kompozicionálisan összetett, ld. Uszpenszkij: A kompozíció poétikája) narrátori hozzáállás, az ellenpontozás megléte, a részletek, a jellemzés, a dialógusok – az epikában, az utóbbi kibontása a drámában, a képek asszociatív erejének átvétele, az egyéni asszociációk megtalálása, kipróbálása a versegészen – a lírában, a kifejezések, a poétikai eszközök ízlelgetése és saját értelmezői háló rávetése a versre: mindez láthatóan műnemi és egyes műveket is érintő megkülönböztetést, módszertani tudatosságot és gyakorlottságot igényel. Ez egyben biblioterapikus célokat is szolgáló esztétikai megközelítés.

2: Főként vérbeli irodalmároknál, magyar szakos egyetemi hallgatóknál merül fel mint komoly veszély, elkerülendő akadály, „tabu”, mint az esztétikai távolság hiányának réme, csapdája. Eszerint az alkalmazás, a saját életgyakorlatra, életvilágba való fordítása a műalkotásnak mindenképen didaxist szül. S ha ezt, azt „életbeli alkalmazást” hangsúlyozzuk, mi magunk is támogatjuk, elősegítjük a mű didaktikus felfogását. Megvalósult kísérleteink (ld. alább) ezt igyekeztek elkerülni mindkét típusú célcsoportnál. A biblioterápiában a hangsúly az egzisztenciális megérintettség artikulálásán van, de nem elszakadva a mű szövegétől, hanem azzal elérve azt, pontosítva a tapasztalatot, visszacsatolva hozzá: átkötve a kettőt egymásba. Kérdezve a műtől, feltéve neki kérdéseinket, nekiszögezve gyanúinkat, felállítva hipotéziseinket – és a közelítés során meghallva a mű válaszát, reakcióját a csoport hangjain át is. („Kinek mit mond?”) Így nem távolodunk el az esztétikumtól. A más stílus, a változó fokon emelt értelmiségi köznyelv használata, a szakterminusok kerülése laikusoknál, az elméleti szempontok érintése, de az azoktól való rugalmas elszakadás, a tudományos megközelítésektől eltérő beszédmód a szakmabelieknél a hangsúlyt áthelyezi, de nem szünteti meg. A biblioterápiában a tét más, mint az elméleti közelítéseknél: a közös élethelyzetek felismerése, az irodalom egyéni- és csoportidentitást teremtő erejének használata, ellépés az életgyakorlatba,

3: ám ha az az egyén szubjektív világának fájdalmasként megélt intimitása, vagy így hat a többiekre, a terapeuta feladata az oldó visszaterelés a szöveg világához és/vagy a szituációtól függően a probléma kezelésének intelligens-laikus vállalása, és/vagy egyéni konzultáció felajánlása és/vagy megfelelő szakemberhez irányítás. Ezeken a pontokon (csak megközelítőleg határozható meg, mikor érünk ilyen ponthoz) szükségszerű a pszichológus szakember jelenléte, bevonása s az irodalmár terapeuta pszichológiai szempontú, lélektani kompetenciával való felvértezése. A csoportos biblioterápiában résztvevő egyén túlzónak tűnő kitárulkozására az egészséges személyt nagyobb kockázat nélkül lehet figyelmeztetni, ha a szituáció kényelmetlenné válik. Magyartanári képzésben ez különösen helyénvaló lehet, minthogy az egyetemista célcsoport egyaránt tartózkodik „belül” és „kívül”; saját magukon alkalmazva/élve meg/művelve a terápiát reflektálnak, tudatosítanak, tanulnak róla, általa. Számukra reflektáltan bemutatható az éles helyzetekben is, még ha róluk is van szó, hogyan finomíthatnak, hogyan általánosíthatnak valamelyest, ha az intimitás ösvényére érkeznek. (Kicsit hasonló ez a helyzet ahhoz – és ilyenkor figyelmeztethetjük is a résztvevőket –, amikor úgy kell beszélniük egy műről az adott művet nem ismerőnek, hogy ne áruljanak el minden csattanót, ne vegyék el, a későbbi befogadás örömét a hallgatótól, hanem általánosító és sejtető verbális gesztusokkal jellemezzenek, érzékeltessenek, hagyjanak ki és ugorjanak át, kössenek össze szakaszokat. Teremtsék meg a megismerhető és a homályban hagyandó, ott maradó elemek jótékony egyensúlyát.) A biblioterápiában: a nagyon személyes vonatkozás és hangnem kerülendő, a terapeuta (saját példájával is) jelezheti, hogy adott esetben pl. elég lehet mindössze ennyi (tágító értelmű megjelölés) az életbeli személy megjelölésére: egy családtagom, egyik gyerekem, egyik szülőm, egy barátom. Ha kikerülhető, nem kell feltétlenül lelepleződnie a személy inkognítójának, főként, ha nem ő dönt saját szóba hozataláról, hanem más, aki beszél – róla. A hallottak személyes vonatkozásai körből történő kikerülésének tilalma folyamatos szabály, a csoportkonszenzus része kell, hogy legyen.

4: A beszélgetés, a fejtegetés nemcsak intim tartalmak, hanem akár más szakmák, hivatások, területek felé (drogprobléma, szenvedélybetegségek, nőgyógyászat, teológia – ld. később) is szabadon „elkalandozhat”. Konkrét életesemények, életproblémák kezelése, gondozása is felmerülhet,; ezeknek az irodalmár a laikus felvetője, és a szakmabeli (aki lehet a csoport tagja vagy egy meghívott) pedig az adekvát, legitim képviselője. Az irodalmár moderál, mediál, érzékenyít a sajátos, azaz az esztétikai (kiindulási és visszatérési) közegre. Az oda való visszatérésre (az életvilágba történő kivitel után) mint egyediségre és kollektív tapasztalatra reflektál: ez az esztétikum alapvonása, sajátos természete. A művekbe foglalt referenciális világ, például a szereplők foglalkozása vagy sajátos helyzete/problémája alapján történő megközelítés tehát az ilyen karakterisztikumú (foglalkozású stb.) személyek meghívásával is történhet. A hivatásbeli közösséggel (művön innen és túl) pedig az interdiszciplinaritás talajára lépünk, ahol szakterületek: irodalomtudomány és X terület között létesül összeköttetés a biblioterapeuta által.

5: A terapeuta részese lehet a csoport munkájának, együttes tevékenységének úgy is, hogy azon túl, hogy irányít: koordinál, mediál, egyensúlyt teremt, feldolgozási sorrendet állít, helyzeteket old és visszatérít a mű közegébe, személyiségét, személyességét ugyancsak aláveti a terápiának. Ő is válaszol felvetődő kérdésekre, nemcsak áttételesen, ő is választ, képvisel álláspontot, ő is jelezheti a saját közelítése sajátosságait. Élhet személyes példával. (Némileg hasonlóan a kölcsönösdialógusos – vagy interperszonális – analízishez a pszichoterápiában. ^[22]). Részéről természetesen mindkét szélsőség szereptévesztés lennea: az is, ha eltúlozná a részvételt és az is, ha érintetlennek mutatkozna. Vezetői szerepe mindenképpen óriási (az epika narrátorához hasonlatos), szereplői részvétele ezért jó, ha korlátozódik. Magát is moderálnia kell ellenkező esetben, és az efféle tudatossághoz igen nagy bölcsesség, önismeret, fegyelmezettség, következetesség, önreflexivitás szükséges. Ezeket az erényeket, készségeket úgyis mindenképpen meg kell nyilvánítania vezető tevékenysége során. Ha túl sokat szerepel szereplőként, az nem jó, de ez: az alanyi részvétel foka, mértéke hullámozhat. Meg is kérheti a csoportot, hogy olyankor, ha hosszan magánál tartja az alanyi szólamot, jelezzenek. Két hangon kell megnyilvánulnia, önmagára reflektálnia, ha alanyi megnyilvánulása tart éppen, reflektáltan elbeszélnie, amit az irodalmárnak amúgy is tudnia kell alkalmazni (ld. ehhez Bahtyin dialogikus szó-elméletét ^[23]). (Cselekményt sem mesélünk értelmezés nélkül.) Az alanyian megnyilvánuló terapeuta érdekes, de távolról nsem rendhagyó vagy meglepő jelenség – miként a színházi előadáson gyakran előfordul, hogy a rendező egyben játszik is a saját darabjában, vagy az epikus műben az egyik szereplő beszéli el a cselekményt. Az ilyen alkalmakilyenkor általános értelemben is próbára teszik a magyartanárt, aki kísérletezhet önmagán: mennyi személyesség vihető be a tanításba és hogyan?

6: A közönség előtti terápia a biblioterápia sajátos esete, mert a terápia általában zárt közeget feltételez. Vannak azonban olyan alesetek, amikor, definitíven nyitott az ülés, de erről minden résztvevő tud és beleegyezik, eleve ez a protokollja: rendezvényszerű. Ez a típus nyilvános vallomás vagy tanúságtétel vagy személyes előadás műfajaival írható le. Ilyenkor felkért szereplők, akik egy közösséget (pl. szakmát) képviselnek, a műből kiindulva, azon át adnak értelmezést, amihez a többi nyilvános szereplő és a hozzászóló, érintett, érdekelt közönség is csatlakozik. ^[24]