II. Tanár által ajánlott mű
Mindenki elolvassa a művet ( ami lehetőleg ne legyen túl nagy terjedelmű). Példám: Ljudmila Ulickaja: Szonyecska című kisregénye. (Kiváló e célra Demény Péter: Visszaforgatás, [25] Tóth Krisztina: Vonalkód című prózája is.)
– A fenti Ulickaja-műhöz igen jól illenek az irodalomtudományos irányzatok közül a különféle feminista, posztkolonialista megközelítések, a pozitivizmus, a strukturalizmus, a pszichoanalízis, az újhistorizmus, a recepcióesztétika. Ha távolabbról, az irodalomtudomány hagyományosabb terepei felől akarunk indulni, akkor ezekből a nézőpontokból hallgathatunk meg beszámolókat, s fokozatosan araszolhatunk a személyes érintettség felé – irodalomelméleti felvértezettséggel, hogy a hogyan, az esztétikai megformáltság tudatosítása segítse a mit megválaszolását, azokét az egzisztenciális élethelyzetekét s azok többféle értelmezhetőségéét, ami minden jó mű sajátja, de a fent kiválasztott tömör és ravaszul kódolt olvasmány szinte kínálja magát a hasonló feldolgozásra. Tanári ismertetés vagy egyéni feldolgozás az irodalom- és eszmetörténeti beágyazottságról: orosz orvos-írók és orvos-szereplők (Csehov, Paszternak. Bulgakov, Ulickaja, ld. Melléklet/3.)
– Variáns 1: Mindenki hoz egy kérdést, szempontot (egy cetlin) a műhöz, amit bead az órára, ezek alapján folyik a tárgyalás a tanár által felolvasva, közvetítve, képviselve a beadottakat
– Variáns 2: az órán maguk teszik fel a szereplők fő kérdésüket és vetik fel, majd képviselik a szempontjukat
– Variáns 3: mindenki a hozzá legközelebb álló, az őt a leginkább megrendítő részletet (, akár mondatot) emeli ki. Másképpen: számodra miről szó a mű? Ezekből a szegmensekből, belőlük kiindulva folyik a megbeszélés, minden résztvevő a saját érintettségéből közelít, ezt megnyilvánítva, de nem, vagy csak alig átfordítva magánproblémájára. A moderátor-terapeuta-mediátor feladata, hogy korlátot szabjon a teljes kitárulkozásnak, ne engedje az egyensúlyt átbillenni a műtől az egyén világába.
– Variáns 4: melyik szereplő(k)ben ismersz magadra?
A fenti fokozatok a bizalmi hierarchia fokozatai is: lefelé közelítve növekszik a bizalmi viszony, azaz az egymást jobban ismerő és a vallomásosságot inkább vállaló, arra szövetkező csoportban ajánlott bevetni az egyre növekvő számú variánsokat.
A fenti közelítésmódok segítségével, melyeket a tanár koordinál – előnyös, ha, s ő maga is képviseli köztük a magáét – , egymásra vetülnek a fókuszok, egymással kiegészülnek a nézetek, így a mű által kínált életvalóságok egyre teljesebb dimenzióit rekonstruálnak.
E mű esetében a követezőképpen fonódik össze egzisztenciális terápia és esztétikum: a kisregény narrációja ellenbeszéd, – a sztereotípiák ellen szól: a címszereplő ugyanis nem lesajnálandó, szánandó megcsalt feleség, mert ő túléli a megrázkódtatást, mivel nem konvencionálisan viszonyul e történéshez. A rá tekintő narrátor azonosuló, megértető, feldolgozást elősegítő hozzáállása azt sejteti, hogy ha megértjük, kik vagyunk és mi zajlik bennünk és körülöttünk, nem kiszolgáltatottan hánykolódunk az életben. Lehetőségünk nyílik, mint Szonyecskának, saját, konstruktív kapcsolatra lépni sorsunkkal. Elfogadni és magunkra lelni benne, minthogy felfedeztük benne a részességünket. A kompozíció, a narráció által átrendeződnek a szokásos nézőpontok. Kiolvasható azonban az ellenpontozó, ironikus kódhálózatból ezzel ellentétes értékállítás is: Szonyecska kisszerűségéről, megalkuvásáról. Az adott befogadóról beszél, hogy ki melyik kódolást veszi észre, fejti fel elsődlegesen, melyikre fogékony. Felszabadító erejű, ahogyan az ellentétes értelmezések egymásba hangzanak. Szabadságfokunkat növeli, ahogyan a saját trauma, fóbia, megrögzöttség, rossz automatizmus az egyenrangú, versengő alternatívák közt elengedhetőnek, meghaladhatónak, leválthatónak bizonyul.
A fenti közelítésmódok segítségével, melyeket a tanár koordinál – előnyös, ha, s ő maga is képviseli köztük a magáét – , egymásra vetülnek a fókuszok, egymással kiegészülnek a nézetek, így a mű által kínált életvalóságok egyre teljesebb dimenzióit rekonstruálnak.
E mű esetében a követezőképpen fonódik össze egzisztenciális terápia és esztétikum: a kisregény narrációja ellenbeszéd, – a sztereotípiák ellen szól: a címszereplő ugyanis nem lesajnálandó, szánandó megcsalt feleség, mert ő túléli a megrázkódtatást, mivel nem konvencionálisan viszonyul e történéshez. A rá tekintő narrátor azonosuló, megértető, feldolgozást elősegítő hozzáállása azt sejteti, hogy ha megértjük, kik vagyunk és mi zajlik bennünk és körülöttünk, nem kiszolgáltatottan hánykolódunk az életben. Lehetőségünk nyílik, mint Szonyecskának, saját, konstruktív kapcsolatra lépni sorsunkkal. Elfogadni és magunkra lelni benne, minthogy felfedeztük benne a részességünket. A kompozíció, a narráció által átrendeződnek a szokásos nézőpontok. Kiolvasható azonban az ellenpontozó, ironikus kódhálózatból ezzel ellentétes értékállítás is: Szonyecska kisszerűségéről, megalkuvásáról. Az adott befogadóról beszél, hogy ki melyik kódolást veszi észre, fejti fel elsődlegesen, melyikre fogékony. Felszabadító erejű, ahogyan az ellentétes értelmezések egymásba hangzanak. Szabadságfokunkat növeli, ahogyan a saját trauma, fóbia, megrögzöttség, rossz automatizmus az egyenrangú, versengő alternatívák közt elengedhetőnek, meghaladhatónak, leválthatónak bizonyul.