I. Bevezetés
A közelmúlt változásai Földünkön korábbi szemléletmódunk és cselekvéseink felülbírálatát kívánják meg. Mindennapi életünkben sem kerülhetjük el annak felismerését, hogy a világ működésének valamiféle határáig jutottunk el. Hétköznapi tapasztalataink elgondolkoztatnak, még ha nem is szeretjük az ökológiai krízis szót, ha nem is tartozunk a jelenséget kutató tudósok körébe. Szükségét érezzük a problémákkal való törődésnek, s kételyeink legyőzése után lassan cselekvésre szánjuk el magunkat. A kérdés csak az, van-e időnk kivárni a folyamatok érlelődését, egyértelművé válását, hogy tudjuk, mit kell tennünk?
Minden kétséget kizáróan nagy szerep jut az oktatás különböző szintjein elsajátítható szemléletnek és ismeretnek főként abból a célból, hogy a hétköznapi gyakorlatban alkalmazható legyen. A felsőfokú oktatás tudományterületeinek transzdiszciplináris szemléletmódja, a természet-, bölcsészet- és társadalomtudományok egymásra ható folyamatainak megismerése elvezet(het) egy újfajta cselekvési módhoz.
A német filozófus, Hans-Georg Gadamer felteszi a kérdést: hogyan lehet az emberiséget önmagától megmenteni? Válaszában kifejti, hogy létre kellene hozni egyfajta közösségi szellemet annak érdekében, hogy az élet akarása és a túlélni akarás szolidaritása megvalósulhasson. „Az a feladatunk – írja –, hogy megtanuljunk valóban megfelelő formák között együtt élni létezésünk rejtélyével, és hogy ne mint a gondolkodásunk erejénél fogva a világot uralmunk alá kényszerítő lényt gondoljuk el magunkat. Valamennyiünknek meg kell tanulnia, hogy a másik önhittségünk és énközpontúságunk elsődleges határát jelöli ki.” [1] Az ember valós önképének szükségessége együtt jár cselekvéseinek behatároltságával. Elsajátítandóvá vált az uralkodni és megteremteni gyakorlatán való túllépés képessége ahhoz, hogy a további élet fenntartható legyen. Az emberiség egyik nagy feladata az, hogy a tudományos kultúra örökségét annak korlátai között szemlélje. Mivel a homo sapiens a természet különleges képességeivel rendelkezik, nem gondolja, hogy gondolkodásától valaha is megfoszthatják.
Napjainkban a gondolkodás a világ rizikóival, a végesség, a halál tudásával való együttélést foglalja magában, ami a földi élet megtartásának elengedhetetlen feltétele. Ez a prométheuszi nagy téma a filozófiában, a művészetekben. A görög mítosz titánja az emberiség megteremtőjének számít, aki tudományokra, mesterségekre tanított, s ezáltal lett létrehozója a munkának, a felfedezésnek, a megteremtés és teljesítmény örömének a kultúrában. Az ő számlájára írható az is, hogy az emberiség elvette utolsó órájának tudását. Ebben az értelemben megtanulni a halált azt jelenti, hogy megtanulni az életet. Gadamer szerint ez az élet értelme, az élet igazsága, mert az igazság több, mint amit tudományos módszerek összességével el lehet sajátítani. A műalkotások szerepe e tekintetben vitathatatlan, hiszen azok a világ megértésének, értelmezésének lehetséges formái, s egyben az emberi tapasztalás részei (lsd: Gadamer, 1984).
Az újkori karteziánus szétválasztás eredményezte a res extensa (kiterjedt szubsztancia) és a res cogitans (gondolkodó szubsztancia), a természet-, valamint a társadalom és embertudományok megkülönböztetését. Ennek következményei először a XX. század húszas éveiben jelentkeztek egyértelműen, amikor a „a chicagói iskola” képviselői, Burgess és Park a humánökológia tudományterületét kijelölték. Nyomukban megindult a szaktudományos ökologizáció folyamata, a főként természettudományos analógiák alkalmazása a társadalom és kultúra jelenségeire. A fentiek tükrében látható, hogy a tudományok nagy hagyománnyal rendelkező szétválasztásának elkerülése máig tartó hosszú folyamat.
Az ökológia, Haeckel 1866-ban alkalmazott elnevezése az élő szervezetek és a környezet kölcsönhatásainak leírására [2] egyre inkább elveszítette patrikuláris jellegét, részterületi specialitását, és képessé vált a tudományos ismeretek átfogó, szisztematikus integrációjára. A humánökológia kutatási területe az ember környezetével való teljes interakcióját és átfogó, teljeskörű kölcsönhatásait, kapcsolatrendszerét öleli fel. Nem korlátozódik a tudományok közötti résekre, hanem transzdiszciplináris jellegénél fogva azok problémacentrikus kutatását célozza meg annak érdekében, hogy a gondolkodás, az értékrend és nem utolsó sorban a cselekvés megváltozzék.
Az egyre nagyobb teret nyerő szemlélet alapja az, hogy az ember a természet része, a geoszféra-bioszféra folyamatai és az ember tevékenysége limitált, a lehetőségek a természeti korláton belül léteznek és a természet, a kultúra, az ember egyenrangú önértékkel rendelkezik. [3] Nem új ismeretanyag felhalmozása történik, hanem egy másfajta szemlélet meghonosodásáról, az ismeretek gyakorlati alkalmazásáról beszélhetünk. A célként megfogalmazott emberi élettér megóvása, a létfeltételek, a munka optimális feltételeinek megteremtése mellett kiemelt jelentőségű a személyiség kulturális feltételrendszere. Humánökológiai integráció alatt a természettudományok (kémia, biológia, földrajz, fizika), a társadalomtudományok (szociológia, közgazdaságtan, politológia, filozófia, jogtudományok), az embertudományok (pszichológia, etika) és a művészetek kölcsönhatáson alapuló rendszerét értjük. Komplexitás (egyidejűleg több tényező vizsgálata), globalitás (rendszerekre gyakorolt hatások mérlegelése) és perspektivikusság (jövőben alkalmazás szemszöge) egysége jellemzi az egyre nagyobb jelentőséget nyerő diszciplínát.
Múlt századunk utolsó évtizedében egyre több elemzésben bukkant fel a kultúrökológia tudományterülete, amely megközelítés szerint az ember és a természet viszonya, kölcsönhatásai kulturális folyamatok, teljesítmények következtében jönnek létre. Természettudományos referenciákra nem épít, mint a humánökológia, hanem főként az antropológia, az etnológia, az etika részterületére hivatkozik, s a felelősség kérdésében a politikai megvalósíthatóságot is számításba veszi. Szűkebben e szaktudomány, tágabban a humánökológia tárgyához a művészet is hozzátartozik, hiszen a földi élet mikéntje, konfliktusai, cselekvései sokrétű természeti-társadalmi-emberi egymásrahatás függvényeként jönnek létre, s ábrázolhatók a művészet eszközeivel.
A kultúra, a művészet területén belül a film hozható szoros kapcsolatba a történelmi emlékezettel, a múlt örökségével, valamint a jelen változásainak érzékeny, gyors reflexiójával. A hármas (természeti-társadalmi-emberi) viszonyrendszer interakcióinak visszatükröző felületeként felfogható filmművészet elemző megismerése hozzájárul az ember környezethez fűződő kapcsolatának szemléletbeli változásaihoz és cselekvéseihez.
A filmművészet humánökológiai nézőpontból történő elemzése a tudományterületek elméleti-történeti, az egymást kölcsönösen feltételező, meghatározó és módosító összefüggéseket igyekszik feltárni. Az elméleti tézisek gyakorlati, filmművészeti példák analízisével válnak szemléletessé, s vázolnak fel alternatívákat akár a hétköznapi praxis számára is. A diakronikus áttekintés a természettudományos alapokat a kulturális-művészeti folyamatokkal kapcsolja össze, a kronologikus filmtörténeti események mellé a tudományos-elméleti ismeretek elemzése kerül. Az első fejezetben az ókortól a felvilágosodásig terjedő korszakok emberi cselekvései, környezeti kölcsönhatásai és történeti-kulturális aspektusai tükröződnek vissza a modern filmben. A tudományos ökológiai szemléletmód és a filmművészet időben szinte egybeeső (XX. század húszas évei) kibontakozásának vizsgálatát tűzi ki célul a második fejezet. Ezt követően a modern filmművészet sokrétű kapcsolatrendszerébe nyerhetünk betekintést speciális szemszögből, végül pedig a posztmodern filmi összefüggések tanulmányait olvashatjuk.
E munka végső soron tanulmányok fűzére, célja a sokrétűen szerteágazó és változó szemlélet (humánökológiai film) integratív, strukturált megközelítése, vizsgálata.
Minden kétséget kizáróan nagy szerep jut az oktatás különböző szintjein elsajátítható szemléletnek és ismeretnek főként abból a célból, hogy a hétköznapi gyakorlatban alkalmazható legyen. A felsőfokú oktatás tudományterületeinek transzdiszciplináris szemléletmódja, a természet-, bölcsészet- és társadalomtudományok egymásra ható folyamatainak megismerése elvezet(het) egy újfajta cselekvési módhoz.
A német filozófus, Hans-Georg Gadamer felteszi a kérdést: hogyan lehet az emberiséget önmagától megmenteni? Válaszában kifejti, hogy létre kellene hozni egyfajta közösségi szellemet annak érdekében, hogy az élet akarása és a túlélni akarás szolidaritása megvalósulhasson. „Az a feladatunk – írja –, hogy megtanuljunk valóban megfelelő formák között együtt élni létezésünk rejtélyével, és hogy ne mint a gondolkodásunk erejénél fogva a világot uralmunk alá kényszerítő lényt gondoljuk el magunkat. Valamennyiünknek meg kell tanulnia, hogy a másik önhittségünk és énközpontúságunk elsődleges határát jelöli ki.” [1] Az ember valós önképének szükségessége együtt jár cselekvéseinek behatároltságával. Elsajátítandóvá vált az uralkodni és megteremteni gyakorlatán való túllépés képessége ahhoz, hogy a további élet fenntartható legyen. Az emberiség egyik nagy feladata az, hogy a tudományos kultúra örökségét annak korlátai között szemlélje. Mivel a homo sapiens a természet különleges képességeivel rendelkezik, nem gondolja, hogy gondolkodásától valaha is megfoszthatják.
Napjainkban a gondolkodás a világ rizikóival, a végesség, a halál tudásával való együttélést foglalja magában, ami a földi élet megtartásának elengedhetetlen feltétele. Ez a prométheuszi nagy téma a filozófiában, a művészetekben. A görög mítosz titánja az emberiség megteremtőjének számít, aki tudományokra, mesterségekre tanított, s ezáltal lett létrehozója a munkának, a felfedezésnek, a megteremtés és teljesítmény örömének a kultúrában. Az ő számlájára írható az is, hogy az emberiség elvette utolsó órájának tudását. Ebben az értelemben megtanulni a halált azt jelenti, hogy megtanulni az életet. Gadamer szerint ez az élet értelme, az élet igazsága, mert az igazság több, mint amit tudományos módszerek összességével el lehet sajátítani. A műalkotások szerepe e tekintetben vitathatatlan, hiszen azok a világ megértésének, értelmezésének lehetséges formái, s egyben az emberi tapasztalás részei (lsd: Gadamer, 1984).
Az újkori karteziánus szétválasztás eredményezte a res extensa (kiterjedt szubsztancia) és a res cogitans (gondolkodó szubsztancia), a természet-, valamint a társadalom és embertudományok megkülönböztetését. Ennek következményei először a XX. század húszas éveiben jelentkeztek egyértelműen, amikor a „a chicagói iskola” képviselői, Burgess és Park a humánökológia tudományterületét kijelölték. Nyomukban megindult a szaktudományos ökologizáció folyamata, a főként természettudományos analógiák alkalmazása a társadalom és kultúra jelenségeire. A fentiek tükrében látható, hogy a tudományok nagy hagyománnyal rendelkező szétválasztásának elkerülése máig tartó hosszú folyamat.
Az ökológia, Haeckel 1866-ban alkalmazott elnevezése az élő szervezetek és a környezet kölcsönhatásainak leírására [2] egyre inkább elveszítette patrikuláris jellegét, részterületi specialitását, és képessé vált a tudományos ismeretek átfogó, szisztematikus integrációjára. A humánökológia kutatási területe az ember környezetével való teljes interakcióját és átfogó, teljeskörű kölcsönhatásait, kapcsolatrendszerét öleli fel. Nem korlátozódik a tudományok közötti résekre, hanem transzdiszciplináris jellegénél fogva azok problémacentrikus kutatását célozza meg annak érdekében, hogy a gondolkodás, az értékrend és nem utolsó sorban a cselekvés megváltozzék.
Az egyre nagyobb teret nyerő szemlélet alapja az, hogy az ember a természet része, a geoszféra-bioszféra folyamatai és az ember tevékenysége limitált, a lehetőségek a természeti korláton belül léteznek és a természet, a kultúra, az ember egyenrangú önértékkel rendelkezik. [3] Nem új ismeretanyag felhalmozása történik, hanem egy másfajta szemlélet meghonosodásáról, az ismeretek gyakorlati alkalmazásáról beszélhetünk. A célként megfogalmazott emberi élettér megóvása, a létfeltételek, a munka optimális feltételeinek megteremtése mellett kiemelt jelentőségű a személyiség kulturális feltételrendszere. Humánökológiai integráció alatt a természettudományok (kémia, biológia, földrajz, fizika), a társadalomtudományok (szociológia, közgazdaságtan, politológia, filozófia, jogtudományok), az embertudományok (pszichológia, etika) és a művészetek kölcsönhatáson alapuló rendszerét értjük. Komplexitás (egyidejűleg több tényező vizsgálata), globalitás (rendszerekre gyakorolt hatások mérlegelése) és perspektivikusság (jövőben alkalmazás szemszöge) egysége jellemzi az egyre nagyobb jelentőséget nyerő diszciplínát.
Múlt századunk utolsó évtizedében egyre több elemzésben bukkant fel a kultúrökológia tudományterülete, amely megközelítés szerint az ember és a természet viszonya, kölcsönhatásai kulturális folyamatok, teljesítmények következtében jönnek létre. Természettudományos referenciákra nem épít, mint a humánökológia, hanem főként az antropológia, az etnológia, az etika részterületére hivatkozik, s a felelősség kérdésében a politikai megvalósíthatóságot is számításba veszi. Szűkebben e szaktudomány, tágabban a humánökológia tárgyához a művészet is hozzátartozik, hiszen a földi élet mikéntje, konfliktusai, cselekvései sokrétű természeti-társadalmi-emberi egymásrahatás függvényeként jönnek létre, s ábrázolhatók a művészet eszközeivel.
A kultúra, a művészet területén belül a film hozható szoros kapcsolatba a történelmi emlékezettel, a múlt örökségével, valamint a jelen változásainak érzékeny, gyors reflexiójával. A hármas (természeti-társadalmi-emberi) viszonyrendszer interakcióinak visszatükröző felületeként felfogható filmművészet elemző megismerése hozzájárul az ember környezethez fűződő kapcsolatának szemléletbeli változásaihoz és cselekvéseihez.
A filmművészet humánökológiai nézőpontból történő elemzése a tudományterületek elméleti-történeti, az egymást kölcsönösen feltételező, meghatározó és módosító összefüggéseket igyekszik feltárni. Az elméleti tézisek gyakorlati, filmművészeti példák analízisével válnak szemléletessé, s vázolnak fel alternatívákat akár a hétköznapi praxis számára is. A diakronikus áttekintés a természettudományos alapokat a kulturális-művészeti folyamatokkal kapcsolja össze, a kronologikus filmtörténeti események mellé a tudományos-elméleti ismeretek elemzése kerül. Az első fejezetben az ókortól a felvilágosodásig terjedő korszakok emberi cselekvései, környezeti kölcsönhatásai és történeti-kulturális aspektusai tükröződnek vissza a modern filmben. A tudományos ökológiai szemléletmód és a filmművészet időben szinte egybeeső (XX. század húszas évei) kibontakozásának vizsgálatát tűzi ki célul a második fejezet. Ezt követően a modern filmművészet sokrétű kapcsolatrendszerébe nyerhetünk betekintést speciális szemszögből, végül pedig a posztmodern filmi összefüggések tanulmányait olvashatjuk.
E munka végső soron tanulmányok fűzére, célja a sokrétűen szerteágazó és változó szemlélet (humánökológiai film) integratív, strukturált megközelítése, vizsgálata.