Az integrált iskoláztatás úttörője Svédország, már 1962-ben olyan iskolatörvényt fogadtak el, amely a speciális nevelési szükségleteknek is lehetőséget ad az iskolarendszerben. A 80-as években már több országban működött az integrált iskoláztatás különböző modelljei, például Nagy-Britanniában, Ausztriában, Németországban (NSZK) és Hollandiába (Gordosné 2004) Skandináviában az integráció előfutára a ”normalizációs elv” volt. Az elv az 50-es években már hangsúlyozta, hogy olyan életfeltételeket kell a fogyatékos embereknek teremteni, amelyek a legnagyobb mértékben közelítenek a normális életfeltételekhez. (Lányin 1993) Dániában, a 70-80-as években egyre nagyobb figyelmet szenteltek azoknak a diákoknak, akiknek tanulási nehézségeik voltak. Az Amerikai Egyesült Államokban a fogyatékos emberek jogaiért polgári mozgalmak keretében léptek fel. Több kísérlet után Ford elnök 1977-ben írta alá a „valamennyi (3-20 éves) akadályozott tanuló neveléséről szóló törvényt. Az Európai Közösség a Fogyatékosok Nemzetközi Évében 1981-ben ”Akciók a fogyatékos emberek érekében” részleget hoztak létre, majd 1983-ban beindult az első akcióprogram, melynek célja, hogy fogyatékossággal élő emberek beilleszkedését segítsék és hassanak az intézményekre és a hatóságokra. Ennek érdekében a nyilvánosságot is bevonták. Oroszországban, viszont nem volt jó tapasztalat az integrációval kapcsolatban. 1971-ben nyitották meg az általános iskolák kapuit a fogyatékos emberek előtt, de mivel nem volt elég szakember nem volt sikeres ez a kezdeményezés. Olaszországban, az 1977-ben megjelent oktatási törvény, amely kedvező feltételeket biztosított az integrált fogyatékosokat befogadó osztályok számára és felszámolta az állami bentlakásos iskolákat. Maximálták az osztálylétszámot (20 fő maximum) szabályozták, hogy egy osztályban két főnél nem lehet több a fogyatékos gyermekek száma. A pedagógusokat, pedagógiai asszisztensek segítették. Angliában a kormány a 70-es években a gyógypedagógiai iskolákban ellenőrzést rendelt el, és erre a célra külön bizottságot hozott létre[5] mely 1978-ban elkészítette a jelentését. A jelentés a fogyatékos fogalmat felváltotta a speciális nevelési szükséglet fogalmával, és nagy lehetőséget adott az integrált fejlesztésnek. Ezzel egyidejűleg elérte, hogy a különböző szakmai szolgáltatások minőségben erőteljes fejlődésnek induljanak. Németországban egy jól differenciált, speciális iskolai hálózat működött ezért lassabban terjedt az integráció. A 80-as évek derekán a szülők kérésére történt változás Németországban és Ausztriában. Mindkét országban először integrációs kísérleteket indítottak majd a kísérletek adatait értékelték. Az értékelés eredménye, hogy egyre szélesebb körben terjed az integráció, egyre több szülő élt az alternatív iskolaválasztás lehetőségével. A szükséges feltételek biztosításáról a törvény is gondoskodik. A fentiekben említett külföldi példák, ha nem is a tejesség igényével mégis ízelítőt ad abból a tendenciából, amelyet az UNESCO és az ENSZ is támogat. 1993-ba az ESZ közgyűlése fogadta el a fogyatékos személyek esélyegyenlőségéről szóló alapszabályzatot. Az alapszabály egyik alpontja kimondja, hogy „az államok biztosítsák integrált formában az egyenlő alap és felsőfokú oktatási lehetőségeket a fogyatékos gyermekek, fiatalok és felnőttek részére”. Az alapszabály azt is kimondja, hogy a többségi iskolarendszer nem tudja kielégíteni valamennyi fogyatékos gyermek igényeit ennek eredményeképp szóba jön a speciális iskolarendszer. Az UNESCO napirendre tűzte, az integrált nevelés megvalósítását világszerte. Kidolgozott egy speciális továbbképző programot, amit 40 nyelvre fordítottak le. Az 1994-ben ugyancsak az UNESCO által szervezett spanyolországi Salamancai világkonferencián a speciális szükségletek pedagógiájával foglalkoztak. (Csányi-Zsoldos 1994)^[11]