Magyarországon az általánosan képző intézményrendszer mellett kialakult a speciális intézmények rendszere, amelyek szakosodtak, specializálódtak a sajátos nevelési igényű tanulók nevelésére, oktatására. Az intézményhálózat kialakítása arra a meggyőződésre épült, hogy a hasonló problémákkal küzdő gyermekek a speciális feltételek mellett jobban fejlődnek. A hazai közoktatási gyakorlatban a két intézményrendszer[6] teljesen elkülönült egymástól, ám a speciális intézményekben a társadalmi integráció volt a cél. A magyar integrált oktatás az 1970-es évekre nyúlnak vissza. Kiemelést érdemel Szentágothai János akadémikus közoktatás fejlesztését szolgáló tevékenysége. Több akadémia és minisztérium is tett ebben az időben javaslatot az integrált iskoláztatás részleges megoldására. Az első tényleges lépéseket 1980-ban tették meg Magyarországon. Megkezdték működésüket az első gyógypedagógiai utazó tanárok, majd 1981-ben megindultak az integrált iskoláztatással kapcsolatos kutatások. Hosszú éveken át jól működött a gyógypedagógiai ellátás, mégis jogos a feltevés: miért van szükség az integrációra. Több okból is fordulópont volt a sajátos nevelési igényű tanulók számára az 1993-as év. Az egyik ok, hogy az ENSZ 1993-as közgyűlése elfogadta a fogyatékos személyek esélyegyenlőségére vonatkozó alapszabályzatot. A Magyar Köztársaság az 1993.évi LXIV törvénnyel hirdette ki a Gyermek jogairól 1989-ben New Yorkban született nemzetközi egyezményhez való csatlakozást. Ezzel annak szabályai a magyar jogrendszer szerves részévé váltak. A másik ok, hogy az együttnevelésnek, a sajátos nevelési igényű tanulók integrációjának a gyakorlati megvalósítására Magyarországon a közoktatási törvény adott először lehetőséget. Ebben az időben egyre jobban erősödik az a nézet, hogy a sérült emberek társadalmi beilleszkedése és a fogyatékossággal kapcsolatos kérdésekben az integráció a megoldás. Az alapvető kérdés ma már nem az, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek nevelése együtt történjen ép társaikkal az intézményekben, hanem az, hogy hogyan. Egyrészt azért tehető fel ez a kérdés, mert a fogyatékos ember maradéktalan társadalmi befogadásában az elsődleges és leghatékonyabb eszköz a szemléletváltás, amely hozzájárul a fogyatékosság körüli nemtörődömség, sajnálkozás, félelem, előítélet, tartózkodás felszámolásához. Másrészt azért tehető fel ez a kérdés, mert a társadalom fejlődése lehetővé teszi, hogy a fogyatékosság ne alkalmatlanságot vagy a képességek hiányát jelentse, hanem egy olyan helyzetet, amelyben az emberek életminősége javulhat és így egyre nagyobb a lehetőség a társadalmi beilleszkedésre. Magyarországon a 80-as években sokan megkérdőjelezték az integráció létjogosultságát. Ma már a szakemberek elfogadják ezt az oktatási formát. Az integrációban részt vett gyermek figyelmes, empatikus, szociálisan érzékeny, gondoskodó emberekké fejlődtek. Az együttnevelés az akadályozott gyermek fejlődési tempóját felgyorsítja. A társas együttlét, pedig elősegíti alkalmazkodásukat.