Tisztázzuk, mi a hosszú és mi a rövid! Elnézést kérek azoktól, akiknek ez evidencia - az egyetemen tartott órák tapasztalatai szerint erre szükség van.
A magyar nyelvben hosszúnak tekintjük a szótagot, amelyben hosszú magánhangzó van, illetve ha a rövid magánhangzó után több mássalhangzó áll - szóhatár nem számít. Tehát a kis teve kifejezés mintázata ez: tá ti ti, a retek fagyi kifejezésé pedig ti tá ti ti.
Előfordul, hogy idegen eredetű szavak elején mássalhangzó torlódás van, ilyenkor az előző szó utolsó szótagja rövid marad, bár két magánhangzó követi, pl. ciki preambulum (ti ti ti tá ti ti) vagy néha kreatív (tá ti ti ti tá), vagy ócska spárga (tá ti tá ti), furcsa skandálás (tá ti tá tá tá); tehát ez kivétel az előző szabály alól.
Az idegen nyelvekből vett szavakban előfordulnak diftongusok (kettős hangzók - pl. autó, diéta, csao), ezeket általában egy hosszú szótagnak tekintjük. Tehát a lendkerekes kisautó így hangzik: tá ti ti tá ti tá tá

Figyelem! A kiejtés számít, nem a betűhasználat, tehát a mixer tá ti, hiszen az x két hangot jelöl; az egy szót joggal tekintjük hosszúnak, hiszen a gy hangot hosszúnak érezzük; a figyeljük szóban viszont a figy rövid szótag, hiszen a gy, bár két betű, egy rövid hangot jelöl.

Gyakoroljuk az eddigieket skandálással, tehát a szótaghosszúságok eltúlzásával. Ha megszokjuk a skandálást, hihetetlenül megkönnyítjük a dolgunkat a továbbiakban. Egyszeri befektetés, állandó könnyebbség. Olvassunk bele bárhol Hésziodosz, Homérosz, Vergilius, Janus Pannonis műveibe, és skandáljuk a sorokat - vagy ne is törődjünk ezekkel a szerzőkkel, hanem skandáljuk egy újságcikk vagy receptkönyv szövegét, vagy bármit. Úgyis ki fog derülni, hogy versekkel könnyebb.
De a legjobb, ha saját nevünkkel kezdjük.

A szembenállás alakzatokat hoz létre, ezek az alakzatok pedig szabályosan vissza-visszatérnek a beszédben. A visszatérést ritmusnak nevezzük. A ritmus a ráismerés alakzata; mindegy, hogy valaki teljesen iskolázatlan, vagy kivételesen művelt, a művek befogadása, az élmény túlnyomórészt irracionális motívumoktól függ, és ezek közül a legelemibb a ráismerés. Ez próza esetében lehet egy ősi klisé, pl. az igaztalanul megvádolt hős, vagy a legkisebb fiú, aki a legsikeresebbé válik, középkori típusú vers esetében lehet akusztikus jelenség, mint a rím vagy az alliteráció, antik vers esetében pedig lehet a hosszú szótag szabályos időközönkénti visszatérése, vagy a strófazáróként határjelölő rövid sor után a hosszú sorok visszatérése. Nézzük tehát először mikro szinten, a szótagok szintjén ezzel a példamondattal:

A láncreakcióban öt darabra hullt a fúziós reaktor.
(A fizikusoktól elnézést kérünk, ha ez netán nem volna lehetséges.)

Látjuk, hogy a ritmus szabályos: ti tá, ti tá, ti tá... Játsszunk vele! Legyen ez az első feladat: folytassuk ugyanilyen ritmusban! Nem baj, ha nem lesz kerek a történet, az sem baj, ha nem teljesen értelmes; a lényeg, hogy automatizáljuk a ritmust, hogy elhiggyük, hogy a nyelv bármilyen mintázat összerakására alkalmas. Jó lesz ez még később.

A láncreakcióban öt darabra hullt, a fúziós reaktor, és az űrhajók energiája elfogyott, de arra járt a jó királyfi, és kihúzta Csipkerózsikát a partra. Ó, miféle partra, és hogyan került királyfi úrhajók közé? A Hófehérke sem szomorkodik, ha nem jön érte egy királyfi, vagy ha elragadja Terminátor...

És így tovább. Asszociációs játéknak és ritmusgyakorlatnak jó. A kérdés az, hogy ez vers-e. Mikro szinten megéljük a ráismerés-visszatérés örömét a ti-tá-k ritmusában, de ahogy a történet a semmiből a semmibe fut, úgy a beszédritmus sem szerveződik meg magasabb szinten. Úgy tűnik, ez inkább a halott rend és a terméketlen káosz terepe, mint a zárt rend és a kaotikus nyitottság életet adó szintézise. Ehhez további rendezés kell. Vigyünk bele egy kis káoszt: időről időre zökkentsük ki a ritmust; és vigyünk bele még egy kis rendet: szabályos időközönként zökkentsük ki a ritmust:

A versek és a gépek beszéde egyezik, ha az oppozíciókat figyeljük, és a rendet.

A skandálás során nyilván érezhetőek szabályszerűségek és szabálytalanságok - most nézzük meg a szöveget szótagonként! A rövid és hosszú szótagok szabályosan váltakoznak, akár egységekbe is rendezhetjük ezeket a kis oppozíciókat - nevük versláb - itt két szótag alkot egy verslábat (u-).

 

Igen, a rendszer bizonyos pontokon ellenáll a kétszótagos-oppozíciós rendnek - ezeket a pontokat beszíneztem. Minden harmadik versláb után valami rendetlenség jelöli meg a szöveget, vagy ha tetszik, a szöveg jelöli meg magát a számunkra. Itt kizökkenünk a beszéd ritmusából, egy pillanatra elakadunk, megállunk. Ezek megállítóhelyek, határok. Olvasás, illetve beszéd közben az öntudatlan versérzékelő memóriánk rögzíti, hogy szabályos időközök telnek el két határjelölő között, hogy két megállítóhely között mindig azonos távolság van, tehát ez a hely éppúgy visszatérő elemként szerepel, ahogy a szabályosan visszatérő elemek a hosszú szótagok. Így hát ez is ritmus, csak éppen egy másik szint ritmusa. Az első szint a szótagok visszatérésének szabályosságára épült, a második pedig már a verslábak visszatérésének (illetve vissza nem térésének) szabályosságára. A rendszer tehát mégis teljesen szabályos, viszont nem monoton.
Ebben a szövegben két szinten működik a ritmus hierarchiája, de sokkal bonyolultabb rendszerek is létrejöttek - a trubadúrok cansóiban nemritkán nyolc-tíz szintes hierarchia mutatható ki.
Mindenesetre adjunk nevet a ritmus második szintjének is: a fenti megállítóhelyekkel megjelölt szakaszokat hívjuk sornak. A sorokat általában egymás alá írjuk -pusztán azért, mert entert ütünk a lap széle előtt, még nem írtunk sort.
A verstani-prozódiai sor nem azonos a prózai művek soraival. Miért?

Mindenesetre most már leírhatjuk a fenti szövegecskét úgy is, hogy a pirossal megjelölt szótagok után entert ütünk - így a tördeléssel is jelezhetjük a ritmus második szintjét. Sőt, következő feladatként írhatunk saját szöveget is erre a szerkezetre - mielőtt elkezdjük, skandálással automatizáljuk a ritmust (a skandálás a szótaghosszúságok eltúlzása):

Miért ne volna szép a
fehér király fejében
a barna fogszabályzó?

Ennek a három és fél jambusból álló egységnek a neve - ahogy az előzőnek is - anakreóni sor. Írjunk anakreóni sorokból költeményt, történetet, ételreceptet, bármit!

A sor retrográd módon, visszafelé képződik meg. Miért? Mert a szabályszerű ismétlődéssel visszatérő megállítóhelyek csak a prozódiai egység végén mutatják meg, hogy hol van az egység határa. Igen ám, csakhogy a visszafelé működő versérzékelő memóriánk rövid távú, és ha a határjelölők túlságosan ritkán jönnek, tehát ha túlságosan hosszú sorokat szeretnének kijelölni, akkor a hallgató számára felismerhetetlenné válik a sor, bármilyen szabályosan következzenek is a határjelölők. Húsz szótag környékén a sor felismerése már problémás.

Mivel a sorvégi határjelölők megállítanak bennünket, a környékükön szüneteket érzékelünk. Ezért aztán a határjelölőként működő ritmikai rendellenesség (tehát a sor utolsó szótagja) akár hosszúnak is tekinthető Pontosabban: mindegy, hogy milyen hosszúságú az utolsó szótag - ez könnyebbség lesz az írásnál, hiszen az utolsó szótagra nem kell figyelni.

A versláb
A rövid és hosszú szótagok különféle mintázatokba rendeződnek. Ezek közül az egységek közül az évezredek során sok ugyanúgy tért vissza a különféle szerzők különféle műveiben (illetve még az írásbeliség előtt az orális kultúrában), ha pedig állandósultak, akkor nevet is kaptak. Az alábbiakban csak néhány verslábbal foglalkozunk. A használat és az írástanulás szempontjából legfontosabbakkal - aki teljességre vágyik, az utána tud nézni a témának a leíró verstani munkákban. Most a cél az, hogy a megismerés közben azonnal használni is megtanuljuk őket.

Gyűjtsünk szavakat, szókapcsolatokat verslábakra!
(A könnyebbség kedvéért a felsorolt szavakat önmagukban nézzük, tehát az utolsó szótagot nem nyújtja meg a felsorolásban következő szó mássalhangzója.)

jambus (ti tá, avagy u-): király, paraszt, futó, huszár, egér, herold
Rakjuk össze a verslábat két szó mozaikjából: az ég, Ne várj! Na jó.
Figyeljünk arra, hogy szófajok között is mozogjon az agyunk, fontos a változatosság, a diverzitás!

trocheus (tá ti, avagy -u) mégse, arra, kerge, hekker, mára, védje! répa, skype-ja - de hát a jövevényszavak gyorsan magyarosodnak, miért ne írhatnánk így: szkájpja
Ismét több szóból, illetve eltérő funkciójú morfémákból: És te? Lát-e? Még ne; kis fa

krétikus (tá ti tá, avagy -u-) bálnazsír, márkabolt, szalmaszál
Mozaik több szóból: száz halál, Hátra arc! Hű, de jó! Rám ne várj.

amphibrachis (ti tá ti, avagy u-u) karácsony, kivárom, szeretlek, utállak, hiába, processzor, Petőfi
Mozaik: Meséld el! a lábnyom

bachius (ti tá tá, avagy u- -) szivárvány, adattár, kiváló
Mozaik: De szép fájl! Ne várj rám!

palimbachius (tá tá ti, avagy - -u) történet, internet, kínálja, hangkártya, szerverre
Mozaik: egy kályha, rád várva,

daktilus (tá ti ti, avagy -uu) hirtelen, Széchenyi, mikrocsip, daktilus, média - ez utóbbi esetben érzünk némi hajlamot rá, hogy az aláhúzott részt egy, hosszú szótagnak halljuk.
Mozaik: Rúgd ide! Láttad-e?

anapesztus (ti ti tá, avagy uu-) gigabájt, kisegér, feleség, arató,
Mozaik: sima út,

pirichius (ti ti, avagy uu) pörög, eke, minek? arany, szia
Mozaik: ki-ki, Ne itt!

spondeus (tá tá, avagy - -) pendrájv, napfény, árkád, teszkó, kardán, sintér,
Mozaik: Szét hull; vár vád,

tribrachis (ti ti ti, avagy uuu) fotosop, fekete, monitor,
Mozaik: Jer ide!

molosszus (tá tá tá, avagy - - -) forráskód, szerkesztés, billentyű, villámfény, védővám
Mozaik: vesztern film, Gyilkos-tó

Az alapegység a ti. Két ti megfelel egy tának. Nem mintha valóban így lenne, hiszen a hosszúnak tekintett szótagok hossza sem egyforma, és a rövidnek tekintett szótagoké sem; mindenesetre ez a megállapodás, és ez a megállapodás azért lehetséges, mert nyelvünkben a szótagok hossza között jelentős különbségek vannak. (pl. az angolban nem ez a helyzet, ezért az angol nem is alkalmas időmértékes verselésre). Örüljünk ennek az ajándéknak!

Gyűjtsünk magyar falu- és városneveket a verslábakhoz!
Gyűjtsük barátaink neveit! Gyűjtsünk bármit: uralkodók, égitestek, országok, növények, kémiai elemek, rajzfilmhősök stb. neveit!

Az előbb gyakorolt jambus, illetve jambikus sor után most nézzünk egy bonyolultabb verslábat, a daktilust (tá ti ti; -uu).
Írjunk daktilusokkal!

Itt az idő, hogy a boltban a kifliket összekeverjük a csirkefejekkel, a pálmarügyekkel, iszappal.

Könnyítsünk a feladaton: írjunk úgy, hogy bármelyik daktilus helyettesíthető spondeussal (tá tá, - -)!

Őröljük meg rézmozsarunkban az empé hármas szerkezetünket, majd forró vajban megfőzött búzadarával jól kikeverve a reggelihez tálaljuk fel.

Ha az előbb eleget gyakoroltuk a tiszta daktilusokból írható viszonylag értelmes szövege alkotását, akkor most érezni fogjuk a könnyebbséget: a magyar nyelv természetes ritmusa annyira alkalmas a daktilusok és spondeusok elegyének használatára, hogy alig kell figyelnünk és igazgatnunk, a beszéd szinte magát teremti meg.
Ezzel eljutottunk a görög-római irodalom reprezentatív sorához, a hexameterhez. Ahogy a neve is sugallja, hat verslábból (daktilusból) áll, a daktilusok spondeusokkal helyettesíthetők. További könnyebbség, hogy a hatodik láb csonka - ez zökkent ki bennünket, és jelöli a sor határát:

- - / - - / - - / - - / / -
-uu / -uu / -uu / -uu / -uu / - u

Tanuljunk meg hexametert írni! Először is automatizáljuk a ritmust a következő lépések szerint:

1. Olvassunk bármilyen hexameteres művet (Iliász, Odüsszeia, Aeneis, Lúdas Matyi, Zalán futása) a szokásos intonációval. Olvassunk fennhangon.
2. Olvassunk úgy, hogy a szótagok hosszúságát eltúlozzuk - ez a skandálás.
3. Skandálás közben mérjük a metrumot: minden daktilusnál doboljuk az asztallapon.
4. Számoljuk a metrumot - minden daktilusnál egy-egy ujjunkkal.

 

Ezután egyszerűen kezdjünk el beszélni / írni hexameterekben. Először nyilván nem lesz tökéletes, de a papír olcsó, és bárki korlátlan mértékben javítgathat, igazgathat. Olyan, mint a természetes beszéd, ha nem tudjuk, hogy antik mintájú vers, észre sem vennénk.

Írjunk sok-sok hexametert, hogy szokjuk a ritmust,
aztán dőlhet bőven az ötletek áradatával a
mindenféle mesés történet: a Star Track, a South Park,
Mátrix, Sin City, Szomszédok, meg a többi szemét, a
lényeg a rögtönző versírás, hogy gyakoroljunk.

Ha egyszer elkezdtük, nehéz abbahagyni, hiszen ahhoz az kell, hogy egybeessen a sorvég és a beszéd vége. Nyilván ezért lettek olyan hosszúak a görög eposzok. A hexameter a hömpölygő mesélés alakzata.

Az ötödik versláb nem helyettesíthető, annak mindenképpen daktilusnak kell maradnia, továbbá az utolsó láb csonka, hiszen a sorképzéshez határjelölő kell - valami, ami kizökkent, megállít. Ezért az utolsó szótag lehet akár hosszú is - mindegy, úgyis szünet jön utána.
Figyeljünk fel rá, hogy a sorzáró kizökkentésen túl kellett még valami további jelölés: az utolsó teljes láb (az ötödik) kötelezően daktilus. Ez nyilván azért alakult így még az írott kultúra előtti időkben, mert a sor túl hosszú volt, közelít ahhoz a határhoz, ahol a fejünkben működő kis versérzékelő szoftver már nem ismer rá a beszédre sorként, már nehezen tud visszaemlékezni a 13-17 szótaggal azelőtti megállítóhelyre. ha még több szótagunk lenne, ez az öntudatlan rövid távú memória használhatatlanná válna, és a tudatos, számolgató funkció kezdene működni, ám ez sokkal lassabb, nehézkesebb, ezért versélményt nem ad. Tehát közelítve ehhez a határhoz sorzáráson kívül még egy jelölő kellett: a megbízhatóan és határozottan visszatérő utolsó előtti teljes versláb. Jegyezzük meg azt az elvet, mert általános érvényű az időmértékes verselésben: az utolsó teljes láb hibátlan, nem helyettesíthető mással, nincs engedmény.

Most nehezítsük a feladatot: legyen egy hexameter egy szöveg. Gyűjtsünk feliratokat, kreáljunk hirdetéseket!

Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze!
Gépjármű-vezető jogosítványok kiadása
Férjemet és a családom rabszolgának eladnám.
Választási szövetség földön kívülieknek
Fektessen komoly összegeket műszőrme subába!

A továbbiakban az előző szisztéma szerint végigkövethetnénk az összes antik sor- és strófatípust, hogy újraírhassuk, használjuk őket, de ez felesleges, hiszen a leíró verstani szakkönyvekből mindennek utánanézhetünk, a módszer pedig a fentiekből látszik. Kövessük! Egy-egy alakzatnál induljunk el mindig a legkisebb elemektől, és fokozatosan építsük fel a mind bonyolultabb mintázatokat.

Ha életedben először írtál pár sort, nagy öröm tör rád - ez érthető, és fontos is, mert a sikerélmény inspirál bennünket, ezáltal léphetünk tovább. De ezek a sorok még nagy valószínűséggel tele lesznek ritmushibával. Pihentessük őket pár napig, aztán vegyük elől és javítsuk ki.
Akkor menjünk vissza a kályhához, kezdjük újra automatizálni a metrumot, és ha eleget skandáltunk és rögtönöztünk, írjuk át vagy írjuk újra a feladatot. Ha készen van, és ennek is örülünk, akkor ismét rejtsük el a munkánkat, pár nap múlva vegyük elő, és látjuk hogy ismét, illetve még mindig tele van hibákkal. Bizonyos dolgokat nem vettünk észre, amikor az előzőt javítottuk, bizonyos dolgokat pedig sikeresen kijavítottunk, ám ezek helyett újabb hibákat is csináltunk. És így tovább.
Miután párszor átestünk ezen, mutassuk meg a munkát barátunknak, rokonunknak, kedvesünknek, tanárunknak, ő bejelöli a hibáinkat, és folytathatjuk az egészet. Ám annyi dolga azért már nem volt így, mintha az első hitvány változatot zúdítottuk volna rá. Becsüljük meg a segítséget. Hihetetlen könnyebbség számunkra, ha vannak embereink, akik nem mi vagyunk, tehát kívülről látnak rá arra, amit csinálunk, így észreveszik, amit mi nem látunk. Ez nagy érték, tehát értékeljük és kíméljük! Ne fárasszuk feleslegesen! Osszuk be az erejét, hadd dolgozzon nekünk akkor, amikor már nem elemista hibáinkkal kell őrölnie idejét és figyelmét - így észrevehet poétikai lehetőségeket, lehetnek kompozíciós ötletei, rengeteget segíthet.