A becslési skálát alkalmazhat a megfigyelő, ha nem kívánja jegyzőkönyvszerűen rögzíteni az eseményeket, de nem akar bevezetni és használni könnyebben rögzíthető megfigyelési kategóriákat sem. A becslési skála valójában a megfigyelőnek lehetőséget teremt arra, hogy a megfigyelt jelenségek kiválasztott aspektusait egy számára előzetesen megadott skálán értékelje. A megfigyelő rendszerint a megfigyelési periódus végén értékel. A skálák legtöbbször páratlan számú beosztást tartalmaznak, és általában 3, 5, és 7 fokozatúak.

A becslési skálák elkészítésekor a kutatónak mindenekelőtt a tanulmányozandó jelenségek jól megfigyelhető legjellemzőbb vonásait kell megragadnia. Vagyis a meghatározott dimenziók együttesének alkalmasnak kell lenni arra, hogy a megfigyelés tárgyáról egy lehetőleg minden lényeges elemet átfogó, komplex értékelés kereteként szolgáljon. Ugyanakkor közvetlen megfigyeléshez 10-25 szempontnál többet nem célszerű megadni, mert az a megfigyelő számára túl megterhelő volna.

Mindezek alapján az értékelést végző megfigyelő feladatai a következők:

A becslési skála kétségtelen előnye tehát az, hogy a szempontok kijelölésével nem általános, hanem differenciált megfigyelést igényel, ami nyilvánvalóan az objektivitást javítja. Meg kell azonban jegyezni, hogy az értékelések viszont szubjektív benyomásokon alapulnak, bár ez a hátrány több megfigyelő bevonásával és a közös értékrend kialakításával csökkenthető. Noha a skálák kezelése nem túlságosan nehéz és gyorsan megtanulható, problémát jelenthet az, hogy a megfigyelő egyik szempontból kialakított véleménye befolyásolhatja más szempontból vett értékelését. Éppen ezért a megfigyelőben előzetesen tudatosítani kell, hogy mindenegyes szempontra nézve külön értékeljen.

A számszerű adatok statisztikailag feldolgozhatók, könnyen értelmezhetők és elemezhetők. Ám a történések nem reprodukálhatók, hiszen az adatok csak a megfigyelés tárgyáról alkotott véleményeket tükrözik, s nem magát a jelenséget. Itt felhívjuk a figyelmet arra is, hogy becslési skála utólagos, azaz nem a megfigyeléssel egy időben történő kitöltése az eljárás pontosságát csökkenti.

A jelrendszerek alkalmazásakor a megfigyelő egy előzetesen elkészített űrlapon jelöli be egy megadott időtartam (többnyire 5-10 perc) alatt bekövetkező események észlelését. A rögzítésre a megfigyelési periódust követően néhány perc áll rendelkezésre, és mindegyik eseményt – függetlenül az előfordulás gyakoriságától – csak egyszer tüntet fel. A jelrendszerek általában nagyszámú (30-60 db) megállapítást tartalmaznak.

Egy pedagógiai folyamatról több megfigyelés végezhető. Például egy tanítási órán megfigyeléseket végezhetünk 10 perces időintervallumokban, s köztük öt perces időkeretekben rögzíthetjük a megfigyelteket.

A jelrendszerekre, azok használatára példaként egy részletet mutatunk egy megfigyelési lapból, amellyel a tanári tevékenység jellemezhető abban a vonatkozásban, hogy milyen mértékben felel meg Dewey experimentalizmusának. (A teljes megfigyelési lap megtalálható például itt: Falus, 1993.) Az űrlap hét kategóriában összesen 62 megállapítást ad meg, amelyből illusztrációként a csoportok nevét, és az első csoport tíz tételét közöljük. A tanulóközpontú, indirekt tanári tevékenységet a páros megállapítások, míg a tanárközpontú, direkt tanári tevékenységet a páratlan számú megállapítások írják le. A megfigyelő a római számokkal jelölt I., II., III. (5 perces) megfigyelési periódus végén egy vonalat húz a jellemzőnek vélt megállapítás elé, majd a három megfigyelési periódus után összesíti a jelölések számát (az 1. oszlopban 0-tól 3-ig). A páratlan számú kijelentések melletti pontszámot értelemszerűen fordítva kell venni (0 helyett 3, stb.). Az így kapott pontszánok összege mutatja a tanár experimentalizmusának a szintjét. A 186-os pontérték tökéletes, a 94 feletti értékek kívánatos tanári tevékenyre utalnak, s a 93 alatti értékek negatívabb megítélésűek.

Tanulságos még, hogy az eszköz megfelelő használatára a megfigyelőket majdnem 10 óra alatt készítették fel, s így elég magas 85-90%-os megbízhatósági mutatókat sikerült elérniük.

A kategóriarendszerek alkalmazásakor a rögzítés az eseményekkel egyidejűleg, folyamatosan történik. A megfigyelő az előfordulás sorrendjében a megfelelő kategória kódját írja le.

A rögzítés módját tekintve a kategóriarendszerek két fajtája ismert:

Mivel a kategóriák kódját a megfigyelőnek fejben kell tartania, 20-30-nál több kategóriát nemigen célszerű a rendszerbe bevenni.

A kategóriarendszerek két fő követelménye a következő:

A kategóriarendszeres rögzítés a statisztikai adatfeldolgozást is nagymértékben megkönnyíti. Természetesen előzetesen nagyon jól kell ismerni a megfigyelt jelenségben nagy valószínűséggel várható eseményeket. Éppen ezért a használat előtt célszerű a rendszert kipróbálni. Általános szabályként az fogalmazható meg, hogy a kategóriákat bővíteni kell, ha a be nem sorolható esetek a megfigyeltek 5%-át meghaladják. Továbbá módosítanunk kell a nem megbízható, nem egyértelmű kategóriákat, vagyis azokat, amelyekhez például különböző megfigyelők eltérő eseményeket rendelnek hozzá, vagy amelyek alkalmazásakor a hozzárendelő bizonytalansága észlelhető.

A megfigyelés objektivitását, megbízhatóságát a rögzítésre alkalmas technikai eszközök alkalmazása növeli. Elsősorban magnetofon és képmagnetofon használatos. A technikai eszközökkel történő rögzítés legfőbb előnyei a következők:

Ugyanakkor a rögzített megfigyelés megszervezése, valamint a technikai felszerelés biztosítása időigényes, ráadásul meglehetősen költséges lehet. A technikai eszközök és az azokat alkalmazó személyek jelenléte a megfigyelt személyeket zavarhatja, ami a vizsgálat érvényességét erősen veszélyezteti. Ide tartozik az is, hogy például egy kamerával történő felvétel esetén az operatőr felkészültsége, szubjektív témakeresése erősen befolyásolja a film tartalmát.