Gyakorlati szempontból elfogadható az az álláspont, amely szerint módszereken (didaktikai értelemben) azokat az eljárásokat értjük, amelyek segítik az oktatási (tanulási) folyamat során felvetődő feladatok megoldását. S mert az oktatás a pedagógus és a tanuló közös, együttes tevékenysége, a módszerek közé kell sorolnunk mind a pedagógus, mind a tanuló eljárásait.

A fenti álláspont egyértelműen megfogalmazódik, hogy a tanítás-tanulás folyamatában a tanulóra és a pedagógusra háruló feladatok módszerek segítségével oldhatók meg. Az alapvető kérdés azonban még válasz nélkül áll, vagyis, hogy mit nevezünk módszernek?

A didaktikában utaltunk rá, hogy a módszer átvitt értelemben az ember tevékenységének a cél szempontjából való átgondoltságát, tervszerűségét, rendszerességét jelenti. Konkrétabb az a felfogás, amely szerint módszeren a végső célhoz vezető egész utat, a tananyag feldolgozásának útját-módját, pontosabban a "hogyan tanítsunk?" kérdéskomplexumát kell érteni. Ebben az értelmezésben a "módszer" gyűjtőfogalom, amely tulajdonképpen az oktatás belső és külső formáját egyaránt jelenti, tehát a tanítás-tanulás folyamatának összes formai elemeit, mindazt, ami nem tartozik a "tartalom" kategóriájába, hanem a tartalom feldolgozásának a "hogyan"-ja, útja és módja.

Egy más értelmezésben a módszernek nem közvetlen része a tanítás-tanulás külső és belső formája. Ennek megfelelően a módszer fogalmának vizsgálhatjuk a tágabb és szűkebb értelmezését. Előbbi szerint a módszer a célhoz vezető egész utat jelenti, vagyis a módszereken kívül a tanítási órák megtervezésének, felépítésének, a folyamat megszervezésének, a belső és külső formák, a technikai eszközök megválasztásának a kimunkálását is. A szűkebb értelmezés szerint pedig a módszer olyan didaktikai eljárás, amely a képzés folyamatában közvetlenül biztosítja a felmerülő oktatási - nevelési feladatok megoldását. Én a következőkben a szűkebb értelmezés szerint használom a módszer fogalmát.

A módszer fogalmának szűkebb értelmezése nem egyszer olyan félreértést eredményez a pedagógiai gyakorlatban, hogy a módszer funkciója, szerepe leszűkül az adott didaktikai feladat megoldására, illetve az ismeretek elsajátítására, a jártasságok és készségek kialakítására. E félreértés, illetve a gyakorlat következménye, hogy a tanítás-tanulás folyamatában háttérbe szorul a nevelés általános célja: a tanulói képességek mindenoldalú fejlesztése. Éppen ezért a korszerű pedagógiai módszerek funkcióját kiszélesíti és a módszerek feladatának tekinti a képességek fejlesztését is.

A módszerek áthatják egész pedagógiai tevékenységünket és megfelelő hozzáértéssel a tanulói-oktatói munkát az eredményesség irányába téríthetik. A módszereken múlik döntően, hogy azonos szorgalmi időtartamban milyen mennyiségű és minőségű ismeret- és tevékenységtartalom válik teljesítményképes tudássá. Következésképpen a módszer jelentős szerepet vállalhat a maximalizmus felszámolásában, vagy éppen a minimalizmus veszélyét hárítja el, amikor kiegészíti, korszerűsíti a tankönyv sokszor kifogásolható tartalmát. A széleskörű módszertani kutatások és kísérletek egyértelműen igazolják az elavult, az öncélú, vagy az ún. ösztönös módszerek káros hatását, illetve a tudatosan és mindig tervszerűen megválasztott és szakszerűen alkalmazott eljárások eredményességét. Nyilván a tanár módszertani kultúráját meghatározza az ismeretek (szaktárgyi + pedagógiai) szintje, a pedagógiai attitűdje és nyilván a pedagógiai gyakorlata, megszerzett a ,,rutinja”. Nincs üdvözítő módszer, ezt minden tanártársam egy idő után megtapasztalja. Kétségtelen, hogy vannak viszont divatok a módszerek körében de ezekről is egy idő után kiderül, hogy egy a sok közül.