A nonverbalitás elválaszthatatlan emberi lényünktől, így a kommunikációnktól is. Természetes módon használjuk, gesztikulálunk kezünkkel, mozgatjuk a testünket, kapcsolatot építünk a szemünkkel. A gesztusoknak azonban jelentésük van: részben fiziológiai, tehát testünk működéséből adódóan, részben pedig a társadalmi konszenzusból, a tradíciók konvenciójából következően. Azok, akik ismerik a kommunikáció mechanizmusait, társadalmilag konvencionált szabályrendszerét, tudatosan használják a gesztusnyelvet egyrészt saját közlésük sikerének érdekében, másrészt beszélgető partnerük kommunikációs szándékának minél pontosabb dekódolása céljából. Azaz a kommunikációs stratégiájuk része nemcsak a „mit” hanem a „hogyan” is.

A nem verbális úton közölt kódok egy része biológiai természetű, s nem feltétlenül tekinthető kommunikációnak, hisz közös kódról nem igen lehet beszélni. Az orvosi vizsgálaton levő beteg testmegnyilvánulásainak vagy a bírósági kihallgatásra beidézett gyanúsított testi jeleinek egy jelentős része csak a szomatikus, pszichoszomatikus tüneteket közvetíti (betegségtünetek, lelki traumák), amelyeket az emberek egy kisebb köre, a „beavatottak”, a szakmailag erre felkészültek tudnak diagnosztizálni. Ezzel együtt a viselkedés és a személyiség közti direkt kapcsolat a viselkedéspszichológia egyik vitatott kérdése. Az egyik álláspont szerint a különböző viselkedési formák a személyiség jellemzőivel magyarázhatók. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a különböző helyzetekben ugyanaz az ember másképp és másképp viselkedik. A harmadik felfogás szerint a személyiség alapvető és stabil tulajdonságai (nem, életkor, pszichoszomatikus állapot, motivációk, attitűdök) alakítják ki a viselkedést, s ennek tényleges, szituációkhoz rögzített formáját ezen tulajdonságok helyzethez való adaptációja teremti meg. Az, hogy valaki egy adott helyzetben mennyire szorong, azt az illető alapvető szorongásszintje és az adott helyzet ilyen irányítottsága együttesen határozza meg. (Buda - László 1981, 32) Mielőtt tehát az így kapott üzeneteket dekódolva kialakítanánk kommunikációs stratégiánkat, nem árt a jelzéseket ellenőriznünk olyan kérdésekkel, amelyekre csak egyértelmű igennel vagy nemmel lehet felelni. A nonverbális jelek értelmezése, amint tudatos használatuk, figyelmet és tanulást igényel. Annál is inkább, mivel a kommunikációs folyamatban viszonylag gyorsan változhatnak a jelzések és általában nem önmagukban, hanem csoportokban jelentkeznek. A gyakran figyelemindikátornak is nevezett gesztusok informálják a beszélőt, illetve a kommunikációban résztvevőket a közléssel megcélzottak befogadói állapotáról, készségéről, hajlandóságáról. Az az előadó, aki azt látja, hogy hallgatói karbatett kézzel ülnek vagy a tollukkal firkálnak, játszanak, jobban teszi, ha stratégiát vált és más módon próbálja meg közvetíteni mondandóját, ha meg akarja győzni hallgatóságát, el akarja fogadtatni magát vagy egyszerűen csak rögzíttetni akarja mondanivalóját.