2. A gyerekkor eltűnése?
A különféle médiumok gyerekekre gyakorolt hatása a nemzetközi szakirodalomban már sokat kutatott témának számít. Nagyon korán reflektáltak a problémára azok a népszerű lélektan körébe tartozó írások, amelyek a gyerekkor eltűnését prognosztizálták a média egyik közvetlen hatásaként. David Elkind (1981) A siettetett gyermek (The Hurried Child) és Marie Winn (1984) Gyerekkor nélküli gyerekek (Children without Childhood) című könyvei ugyanarra a jelenségre mutatnak rá, bár kettőjük érvelése nem igazán egyezik meg. A gyerekpszichológus Elkind a mai gyerekek életét jellemző stresszhelyzetekből indul ki (válások, csonka családok, alkoholizmus, kábítószer, bűnözés). A szerző szerint a mai társadalom minden szinten arra törekszik, hogy sietesse a gyerekek felnövését. Ebben a folyamatban egyaránt kiemeli a szülők és a média felelősségét is. „A siettetett gyermekeket arra kényszerítik, hogy az előtt szálljanak szembe a felnőtt lét fizikai, lelki és társadalmi csapdáival, mielőtt készen állnának ezek kezelésére. Gyermekeinket kicsinyített, lehetőleg a legdivatosabb márkájú felnőttruhákba bújtatjuk, indokolatlanul kitesszük őket a szex és az erőszak élményének, és azt várjuk tőlük, hogy legyenek képesek megbirkózni az egyre riasztóbb társadalmi környezettel (válás, csonka család, homoszexualitás.” (Elkind cit Buckingham im 47) Marie Winn a gyerekkor megszűnését abban látja, hogy a felnőttek nevelési szokásai a televízióban látottak alapján alakultak át. A televízió tehát nemcsak szórakoztat, hanem nevel is. A médiát azért tartja felelősnek, mert beavatja a gyerekeket a felnőtt élet titkaiba, itt főként az erőszakra és a szexualitásra gondol. Ugyanakkor, ahogy ezt Buckingham értelmezi, „Winn televízióval kapcsolatos fenntartásai (….) nem kizárólag a műsorok tartalmára vonatkoznak. Szerinte ugyanis mindegy, mit néz a gyerek a tévében, az mindenképpen megfosztja a játéktól és az egészséges kölcsönhatások más formáitól. Túl sok szülő használja a tévét egyszerűen „babysitter”-ként.”(Buckingham im 48)
A 80-as évek elejének két fontos műve Neil Postman (1983) A gyerekkor eltűnése (The Disapperance of Childhood) és Joshua Meyrowitz (1985) Kiszorulva (No Sense of Place) című munkái. A 90-es évek közepén jelent meg Barry Sanders (1995) A mint ökör (A is for Ox) és Shirley Steinberg és Joe Kincheloe (1997) által szerkesztett válogatás, a Gyerekkultúra (Kinderculture). A négy hivatkozott mű a modernitás éveiben élő gyerekekkel kapcsolatos változások okának leginkább az elektronikus médiát tartja. Winnhez hasonlóan Postman a nyomtatott szöveg és elektronikus média különbözőségeiből indul ki, és az elektronikus médiumok legnagyobb problémájának azt tartja, hogy a televízió „mindent feltáró médium”.
A felnőtt léthez tartozó titkok nem titkok többé immár, a gyerekek számára ezek a témák megszűnnek tabunak lenni, és ezzel együtt eltűnik a szégyenérzet is. „A nyomtatás és az iskola segítségével – mondja Postman – a felnőttek addig példátlan mértékben tartották kezükben a fiatalok szimbolikus környezetének irányítását: hatalmukban állt megszabni mindazokat a feltételeket, amelyek révén a gyerekek felnőtté válhatnak.” (Postman cit Buckingham im 54)
A tudományosabb jellegű Meyrowitz könyv alapfeltevése megegyezik többek véleményével. Meyrowitz amellett foglal állást, hogy az elektronikus médiumok hatására a gyermek- és felnőttlét határa elmosódik, egymásba olvad. „Ám az ő gondolatmenete – írja Buckingham – Postmanénál jóval általánosabb érvényű. Szerinte a televízió és a régebbi médiumok között az jelenti a lényegi különbséget, hogy a televízió mindannyiunk számára láthatóvá teszi, mi történik a színfalak mögött.” (Buckingham im 55) Meyrowitz szerint a változások hatása leginkább abban mutatkozik meg, hogy mivel a gyerekek és felnőttek információs rendszerének határai elmosódnak, ez a szociális magatartásra is nagy hatással lesz majd. Ezt azonban mint kikerülhetetlen megállapítást teszi, nem osztozik Winn és Postmann erkölcsi riadalmában.
Barry Sanders az írás-olvasás kultúrája felől közelít a témához. Véleménye szerint a mai fiatalok egyre kevésbé érdeklődnek a „könyv kultúrája” iránt, és azáltal egyre csökken az írástudók aránya, egyre kevesebb a kritikus, önmagára támaszkodó ember. Az írástudatlanok gondolkodási képességei csökkennek, ez kihatással van a munkára, tanulásra, a mindennapi életükre. Sanders szerint a probléma a televízió által létrehozott tudatformákban jelentkezik. „Ebben a gondolatmenetben Sanders egy újítást alkalmaz, amennyiben szerinte a televízió elsődleges áldozata nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség – és különösen az otthoni mesemondás hagyománya. Ha a beszélgetés helyett a gyerek a tévét nézi, nem fejlődik ki önálló beszédmódja és képzelőereje. A televízió persze tartalmaz szóbeliséget, ez azonban hamis: „auditív és vizuális hazugság”. Az „igazi” szóbeliség megsemmisítésével a televízió az ennek előzetes létén felépülő írásbeliség alapjait is elpusztítja.” (Buckingham im 58-59)
A Shirley Steinber és Joe Kincheloe által szerkesztett kötet, a Gyerekkultúra a gyereklét-halálának fenti megközelítéseihez képest politikailag radikálisabb magyarázatát kínálja (Buckingham im 60). Egyetértenek ugyan a fentiekben már idézett szerzők megállapításaival – felnőtt és gyerekkor határainak elmosódása, a hagyományos elképzelések tarthatatlansága - de okfejtésük nem a család, vagy a gyereknevelés megváltozása felől közelít, hanem a tömegkultúra gyerekek számára való hozzáférhetősége felől. „Ahogy a posztmodern kor gyermeke korlátlanul kapja az ismereteket a korábban előtte titokban tartott dolgokról, úgy kezd semmivé válni a mítosz a felnőttekről, mint a világ titkainak tisztelt őréről.” (Steinberg-Kincheloe cit Buckingham im 60). A szerzők a médiát teszik felelőssé az igazságtalan társadalmi rend fenntartásáért. Megoldásként azt javasolják, hogy a felnőtt autoritás újuljon meg, ezzel lehet elérni azt, hogy azok a felnőttek, akik képesek a tudatos médiakritikai szemléletre, ezt a képességüket a gyerekek számára is átadhassák.
Az oktatás nagyon fontos szerepet tölt be, illetve kellene betöltenie a média hatásai elleni védekezésben (vö. Buckingham 2009). Ez két ok miatt fontos: az egyik, hogy a fiatalok nagyon gyakran önállóan döntenek médiafogyasztásukról. Itt nemcsak arról van szó, hogy a szülői hanyagság okán a fiatalok túl sok időt töltenek a különböző médiumok előtt, vagy azok világában, hanem sokkal inkább arról, hogy míg az új generációk számára az interneten való tájékozódás a kapcsolattartás, a világgal való kapcsolat egyik bevett útja, teljesen elfogadott mindennapi kommunikációs mód, addig a szülők számára ez nem egészen természetes még mindig. A szülők nem ismerik annyira az internetet, hogy az ebben rejlő veszélyeket be tudnák azonosítani. A másik ok a globális világ információs technológiai sajátosságaiból ered. A tiltás egyértelműen nem vezet eredményhez, az oktatásnak a legfontosabb feladata az, hogy megtanítsa a diákokat a kritikai tudatosságra (vö. Pratkanis - Aronson 1992), és a tudatos médiahasználatra.
A 80-as évek elejének két fontos műve Neil Postman (1983) A gyerekkor eltűnése (The Disapperance of Childhood) és Joshua Meyrowitz (1985) Kiszorulva (No Sense of Place) című munkái. A 90-es évek közepén jelent meg Barry Sanders (1995) A mint ökör (A is for Ox) és Shirley Steinberg és Joe Kincheloe (1997) által szerkesztett válogatás, a Gyerekkultúra (Kinderculture). A négy hivatkozott mű a modernitás éveiben élő gyerekekkel kapcsolatos változások okának leginkább az elektronikus médiát tartja. Winnhez hasonlóan Postman a nyomtatott szöveg és elektronikus média különbözőségeiből indul ki, és az elektronikus médiumok legnagyobb problémájának azt tartja, hogy a televízió „mindent feltáró médium”.
A felnőtt léthez tartozó titkok nem titkok többé immár, a gyerekek számára ezek a témák megszűnnek tabunak lenni, és ezzel együtt eltűnik a szégyenérzet is. „A nyomtatás és az iskola segítségével – mondja Postman – a felnőttek addig példátlan mértékben tartották kezükben a fiatalok szimbolikus környezetének irányítását: hatalmukban állt megszabni mindazokat a feltételeket, amelyek révén a gyerekek felnőtté válhatnak.” (Postman cit Buckingham im 54)
A tudományosabb jellegű Meyrowitz könyv alapfeltevése megegyezik többek véleményével. Meyrowitz amellett foglal állást, hogy az elektronikus médiumok hatására a gyermek- és felnőttlét határa elmosódik, egymásba olvad. „Ám az ő gondolatmenete – írja Buckingham – Postmanénál jóval általánosabb érvényű. Szerinte a televízió és a régebbi médiumok között az jelenti a lényegi különbséget, hogy a televízió mindannyiunk számára láthatóvá teszi, mi történik a színfalak mögött.” (Buckingham im 55) Meyrowitz szerint a változások hatása leginkább abban mutatkozik meg, hogy mivel a gyerekek és felnőttek információs rendszerének határai elmosódnak, ez a szociális magatartásra is nagy hatással lesz majd. Ezt azonban mint kikerülhetetlen megállapítást teszi, nem osztozik Winn és Postmann erkölcsi riadalmában.
Barry Sanders az írás-olvasás kultúrája felől közelít a témához. Véleménye szerint a mai fiatalok egyre kevésbé érdeklődnek a „könyv kultúrája” iránt, és azáltal egyre csökken az írástudók aránya, egyre kevesebb a kritikus, önmagára támaszkodó ember. Az írástudatlanok gondolkodási képességei csökkennek, ez kihatással van a munkára, tanulásra, a mindennapi életükre. Sanders szerint a probléma a televízió által létrehozott tudatformákban jelentkezik. „Ebben a gondolatmenetben Sanders egy újítást alkalmaz, amennyiben szerinte a televízió elsődleges áldozata nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség – és különösen az otthoni mesemondás hagyománya. Ha a beszélgetés helyett a gyerek a tévét nézi, nem fejlődik ki önálló beszédmódja és képzelőereje. A televízió persze tartalmaz szóbeliséget, ez azonban hamis: „auditív és vizuális hazugság”. Az „igazi” szóbeliség megsemmisítésével a televízió az ennek előzetes létén felépülő írásbeliség alapjait is elpusztítja.” (Buckingham im 58-59)
A Shirley Steinber és Joe Kincheloe által szerkesztett kötet, a Gyerekkultúra a gyereklét-halálának fenti megközelítéseihez képest politikailag radikálisabb magyarázatát kínálja (Buckingham im 60). Egyetértenek ugyan a fentiekben már idézett szerzők megállapításaival – felnőtt és gyerekkor határainak elmosódása, a hagyományos elképzelések tarthatatlansága - de okfejtésük nem a család, vagy a gyereknevelés megváltozása felől közelít, hanem a tömegkultúra gyerekek számára való hozzáférhetősége felől. „Ahogy a posztmodern kor gyermeke korlátlanul kapja az ismereteket a korábban előtte titokban tartott dolgokról, úgy kezd semmivé válni a mítosz a felnőttekről, mint a világ titkainak tisztelt őréről.” (Steinberg-Kincheloe cit Buckingham im 60). A szerzők a médiát teszik felelőssé az igazságtalan társadalmi rend fenntartásáért. Megoldásként azt javasolják, hogy a felnőtt autoritás újuljon meg, ezzel lehet elérni azt, hogy azok a felnőttek, akik képesek a tudatos médiakritikai szemléletre, ezt a képességüket a gyerekek számára is átadhassák.
Az oktatás nagyon fontos szerepet tölt be, illetve kellene betöltenie a média hatásai elleni védekezésben (vö. Buckingham 2009). Ez két ok miatt fontos: az egyik, hogy a fiatalok nagyon gyakran önállóan döntenek médiafogyasztásukról. Itt nemcsak arról van szó, hogy a szülői hanyagság okán a fiatalok túl sok időt töltenek a különböző médiumok előtt, vagy azok világában, hanem sokkal inkább arról, hogy míg az új generációk számára az interneten való tájékozódás a kapcsolattartás, a világgal való kapcsolat egyik bevett útja, teljesen elfogadott mindennapi kommunikációs mód, addig a szülők számára ez nem egészen természetes még mindig. A szülők nem ismerik annyira az internetet, hogy az ebben rejlő veszélyeket be tudnák azonosítani. A másik ok a globális világ információs technológiai sajátosságaiból ered. A tiltás egyértelműen nem vezet eredményhez, az oktatásnak a legfontosabb feladata az, hogy megtanítsa a diákokat a kritikai tudatosságra (vö. Pratkanis - Aronson 1992), és a tudatos médiahasználatra.