1. A neveléstörténet fogalma

A nevelés egyrészt pedagógiai, másrészt történeti kategória. Annyiban pedagógiai, hogy történelmi koroktól függetlenül a nevelés hozzájárul az egyén személyiségfejlődéséhez, életvezetési képességeinek kialakításához, szocializációjához. Persze mindez történelmi koronként változik, hiszen a nevelés eszményei, intézményes és eszközrendszere térben és időben más-más sajátosságokat mutatnak. Amennyiben a tanulásfelfogás fejlődéstörténetét vizsgáljuk, Hans Aebli svájci pszichológus nyomán megállapíthatjuk, hogy az ókori-középkori tanulásfelfogást a tanító élőszó útján történő ismeretátadása, valamint a tekintélytisztelet és a dogmákba vetett megrendíthetetlen hit határozta meg. Megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított Arisztotelész tanítása, a ptolemaioszi világkép, az eukleidészi geometria, később a Biblia tanai. A tanuló passzív befogadója az ismereteknek és elfogadója a tekintély rendszerének. A XVII. században Comenius pedagógiai forradalma hozott áttörést a tekintélyre és dogmákra épülő ókori, középkori tanításfelfogáshoz képest, hiszen – bár a tanuló még passzív szereplője a nevelés folyamatának – mégis a módszer és a szemléltetés kezdi feltörni a tanítás zárt kereteit. A XIX-XX. századi reformpedagógia már a tanulót állítja a tanítás középpontjába, nem a tananyag elsajátítása lesz a fontos, hanem a tanulók tevékenykedtetése révén a képességfejlesztés, a személyiségformálás. Ellen Key  „A gyermek évszázada” című 1900-ban megjelent könyve igazi áttörést eredményezett. Nahalka István szerint létezik egy negyedik tanuláselméleti paradigma, a XX. század közepén a kognitív tudományok, a számítógéptudomány, a nyelvelmélet, az etológia, a tudományelmélet által életre keltett konstruktivizmus, amely immár a tanulásfelfogás változástörténetének negyedik, újabb forradalmi szakasza.