A: Orvosok az orvosregényről
A 2005-ös pécsi Ulickaja-konferencia, amit az Embertan és irodalom – elbeszélésbe oltott gének Lj. Ulickaja regényeiben című kiadvány tartalmaz, rendhagyó formája volt egy író szépirodalmi műveivel való találkozásnak. Szakmájukban érintett (minthogy az övékkel azonos szakmájú szereplőket vonultat fel az Ulickaja-regény), a műhöz kapcsolódó pécsieket kerestünk s kértünk fel, hogy olvassák el a regényt és beszéljenek róla nyilvánosan, tegyék közzé saját, nem-irodalmi olvasatukat. Az alkalom jelentősége az volt, hogy a jellemzően néma laikus olvasat most artikulálódott, hangot és nyomdafestéket öltött magára. Az abortusz végzői, a meddőség kezelői, a humán genetikai kísérletek lebonyolítói vallottak a mű figuráiról, cselekményéről, életről, halálról, születésről a kórteremben [27], annyira személyesítve át saját tapasztalattal a mondottakat, amennyire akarták. Az irodalmárok moderátorként voltak jelen. Hosszas és gondos előkészítés gyümölcseként jött létre az a kétnapos terapikus alkalom, amikor a beszámolók utáni hozzászólásokban, kérdésekben a közös egzisztencia, az érintkező életvilág (páciensek – nőgyógyászaik) a mű kapcsán, annak segítségével rendhagyó közegben találkozott, kapcsolódott, forrt össze egy egésszé. Az ismétlődő témájú felvetésekre érkező más szempontú válaszok meglepő módon álltak össze: elkezdte hangos meditációját egy előadó, például egy genetikus, egy másik (pl. a nőgyógyász) folytatta, a pszichológus befejezte, s a közönség aktívan kapcsolódott be a diskurzusba.
A közönségben részben az egyetemi hallgatói kör és holdudvara (barátaik, más szakos hallgatótársaik, családtagjaik), másrészt tanárok, könyvtárosok és más olvasók ültek, akik tudomást szereztek rendezvényünkről. Ők az informális pécsi Ulickaja-kör tagjai.
Rejtély-, rejvényfejtés-jelleget öltött az alkalom. Mint kiderült, mindenki ismerte a művet, s az oldott hangulat, az őszinte közös gondolkodás az üres (többértelmű) helyek kitöltésére, megértésére ösztönözte a jelenlévőket. A felvetett problémák együttes töprengése késztettek bennünket, a többféle kompetencia a referenciális és az esztétikai olvasatok közti oszcillálásra, a kettő egybevetésére teremtett esélyt.
Rendhagyó biblioterapikus kísérlet volt ez azért is, mert hosszú és összetett művön alapult. A szint- és kódváltásos nagyregény betéttörténete élesen elvált a kerettől, ami önmagában jól követhető történelmi- és családregény. A belé illeszkedő száz oldal egy szereplő álma/fantáziája/látomása/ túlvilági/halál utáni léthelyzete. Az ezoterikus beállítottságú olvasók fogadták jól és értették ezt legfőképpen. A betét státuszának mindegyik megfejtése mellett vannak érvek. Az esztétikai olvasatok (hogy nem kell eldönteni, melyik a helyes, mert lehetetlen, és a lebegés adja az esztétikai értéket) azzal az egzisztenciális hozadékkal is jártak, hogy több megoldás, több út is járható a mű – és az élet – megközelítésében. Ennek tudatosítása felszabadító erejű a laikus számára, közelebb viszi a befogadóhoz, ezáltal befogadhatóbbá teszi a bonyolultnak gondolt művet, s ily módon a szakmai és nem szakmai olvasat is közeledik egymáshoz, mert áthidalja a szakadékot, amit a laikus érez, s racionalizálja a laikus elvárását;az esztétikum lebegő természetének felmutatásával. Másként szólva, a biblioterapeutikusan motivált műértelmezői megközelítés: megengedi, sőt jóváhagyja a többértelműséget, a nyitottságot, a lezáratlanságot, értelmezi a szerkezeti és az értelmezésbeli üres helyek jelenlétét, bevonja az olvasót, aki kiegészíti a mindenkori művet, megalkotja a mindenkori aktuális olvasatot, s a közös, vezetett terapikus értelmezés ráláttatja őt az olvasatok sorára, egymást kiegészítő, továbbépítő voltára, az értelmezés hermeneutikájára: lezárhatatlanságára.
A közönségben részben az egyetemi hallgatói kör és holdudvara (barátaik, más szakos hallgatótársaik, családtagjaik), másrészt tanárok, könyvtárosok és más olvasók ültek, akik tudomást szereztek rendezvényünkről. Ők az informális pécsi Ulickaja-kör tagjai.
Rejtély-, rejvényfejtés-jelleget öltött az alkalom. Mint kiderült, mindenki ismerte a művet, s az oldott hangulat, az őszinte közös gondolkodás az üres (többértelmű) helyek kitöltésére, megértésére ösztönözte a jelenlévőket. A felvetett problémák együttes töprengése késztettek bennünket, a többféle kompetencia a referenciális és az esztétikai olvasatok közti oszcillálásra, a kettő egybevetésére teremtett esélyt.
Rendhagyó biblioterapikus kísérlet volt ez azért is, mert hosszú és összetett művön alapult. A szint- és kódváltásos nagyregény betéttörténete élesen elvált a kerettől, ami önmagában jól követhető történelmi- és családregény. A belé illeszkedő száz oldal egy szereplő álma/fantáziája/látomása/ túlvilági/halál utáni léthelyzete. Az ezoterikus beállítottságú olvasók fogadták jól és értették ezt legfőképpen. A betét státuszának mindegyik megfejtése mellett vannak érvek. Az esztétikai olvasatok (hogy nem kell eldönteni, melyik a helyes, mert lehetetlen, és a lebegés adja az esztétikai értéket) azzal az egzisztenciális hozadékkal is jártak, hogy több megoldás, több út is járható a mű – és az élet – megközelítésében. Ennek tudatosítása felszabadító erejű a laikus számára, közelebb viszi a befogadóhoz, ezáltal befogadhatóbbá teszi a bonyolultnak gondolt művet, s ily módon a szakmai és nem szakmai olvasat is közeledik egymáshoz, mert áthidalja a szakadékot, amit a laikus érez, s racionalizálja a laikus elvárását;az esztétikum lebegő természetének felmutatásával. Másként szólva, a biblioterapeutikusan motivált műértelmezői megközelítés: megengedi, sőt jóváhagyja a többértelműséget, a nyitottságot, a lezáratlanságot, értelmezi a szerkezeti és az értelmezésbeli üres helyek jelenlétét, bevonja az olvasót, aki kiegészíti a mindenkori művet, megalkotja a mindenkori aktuális olvasatot, s a közös, vezetett terapikus értelmezés ráláttatja őt az olvasatok sorára, egymást kiegészítő, továbbépítő voltára, az értelmezés hermeneutikájára: lezárhatatlanságára.