B: Papok a vallási tárgyú regényről
2010, Pécs, Civil Közösségek Háza, Kultúroltás fesztivál
Különböző egyházak, felekezetek képviselői járták körbe Ulickajának a vallások, egyházak konfliktusát, együttélésük vágyát és lehetetlenségét cselekményesítő művét, a Daniel Stein, tolmácsot. Irodalmár, nyelvész is részt vett az előre kiküldött kérdéseken alapuló beszélgetésben, melynek feszes ritmusa egy másféle stratégiát tükrözött. Az azonos kérdésre válaszoló papok és a rabbi vissza-visszatérhettek előbb-utóbb arra, amit egy társuk mondott, de következetesen újabb körökkel bővült az egzisztenciális érdekeltségű körbekérdezés. A mű esztétikai hiányosságaira és védhetőségére (montázsszerű szerkesztés, papírmasé-figurák, túl sok szereplő, dokumentaritás, narráció hiánya) is fény vetült mind az irodalmárok, mind a laikus beszélgetők felvetései nyomán. Érdekes viszonylatok tárultak fel a saját személy – saját egyház kapcsolatában. Óvatosság, talán túlzott tolerancia is jellemezte a beszélgetést, de a műhöz fűződve a más-más oldalról, helyről feltett kérdéseken át, a közönség bevonódásával kifejeződött, kiviláglott a regény alapproblémáihoz való egyéni hozzáállás. A mű tragikumát a felkért beszélők némileg hárították, a katarzist egyes pillanatokban, áttételekben éreztük meg. [30]
A két biblioterápiás alkalom összevetéséből kínálkozik az a következtetés, hogy a nagy érdeklődésre számot tartó, önként vállalt résztvevőkből álló, közönség bevonásával zajló dialogikus megnyilatkozások közül az a célravezetőbb, ahol hosszabban nyílhat meg egy-egy beszélő közvetlen kérdések, moderálás nélkül, s később kapcsolódhatnak egymáshoz a nézetek-személyek. A szervező irodalmárok pedig hiába tudták, hogy célszerűbb egyszerűbb, áttekinthetőbb műveket bevonni, néha maga a megszületett, vitára, állásfoglalásra ingerlő, közösségi szembenézést indukáló, nem egyszerű és nem rövid, hanem komplikált, rétegzett és többjelentésű MŰ az, ami összehívja az érintetteket. A nagy jelentőségű mű és az olvasó találkozásának, egymásra ismertetésének, beszélgető helyzetbe hozásának a megszervezése is feladata a biblioterapeutának. A jelentéses és jelentős szépirodalom befogadói folyamatának katalizálása nemes, megrendítő, magasrendű célkitűzése lehet az irodalomközvetítő biblioterápiának. Tanulság még, hogy megelőzőleg külön, zárt körben is érdemes lett volna a papokkal együtt „olvasni”, azaz megbeszélni az egyházaikról szóló regényt.
Különböző egyházak, felekezetek képviselői járták körbe Ulickajának a vallások, egyházak konfliktusát, együttélésük vágyát és lehetetlenségét cselekményesítő művét, a Daniel Stein, tolmácsot. Irodalmár, nyelvész is részt vett az előre kiküldött kérdéseken alapuló beszélgetésben, melynek feszes ritmusa egy másféle stratégiát tükrözött. Az azonos kérdésre válaszoló papok és a rabbi vissza-visszatérhettek előbb-utóbb arra, amit egy társuk mondott, de következetesen újabb körökkel bővült az egzisztenciális érdekeltségű körbekérdezés. A mű esztétikai hiányosságaira és védhetőségére (montázsszerű szerkesztés, papírmasé-figurák, túl sok szereplő, dokumentaritás, narráció hiánya) is fény vetült mind az irodalmárok, mind a laikus beszélgetők felvetései nyomán. Érdekes viszonylatok tárultak fel a saját személy – saját egyház kapcsolatában. Óvatosság, talán túlzott tolerancia is jellemezte a beszélgetést, de a műhöz fűződve a más-más oldalról, helyről feltett kérdéseken át, a közönség bevonódásával kifejeződött, kiviláglott a regény alapproblémáihoz való egyéni hozzáállás. A mű tragikumát a felkért beszélők némileg hárították, a katarzist egyes pillanatokban, áttételekben éreztük meg. [30]
A két biblioterápiás alkalom összevetéséből kínálkozik az a következtetés, hogy a nagy érdeklődésre számot tartó, önként vállalt résztvevőkből álló, közönség bevonásával zajló dialogikus megnyilatkozások közül az a célravezetőbb, ahol hosszabban nyílhat meg egy-egy beszélő közvetlen kérdések, moderálás nélkül, s később kapcsolódhatnak egymáshoz a nézetek-személyek. A szervező irodalmárok pedig hiába tudták, hogy célszerűbb egyszerűbb, áttekinthetőbb műveket bevonni, néha maga a megszületett, vitára, állásfoglalásra ingerlő, közösségi szembenézést indukáló, nem egyszerű és nem rövid, hanem komplikált, rétegzett és többjelentésű MŰ az, ami összehívja az érintetteket. A nagy jelentőségű mű és az olvasó találkozásának, egymásra ismertetésének, beszélgető helyzetbe hozásának a megszervezése is feladata a biblioterapeutának. A jelentéses és jelentős szépirodalom befogadói folyamatának katalizálása nemes, megrendítő, magasrendű célkitűzése lehet az irodalomközvetítő biblioterápiának. Tanulság még, hogy megelőzőleg külön, zárt körben is érdemes lett volna a papokkal együtt „olvasni”, azaz megbeszélni az egyházaikról szóló regényt.