A szocializációs funkciók sorában az első a felnőttoktatás történetében talán a legkorábban megjelenő pótló funkció. Célja annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy a közösség tanköteles koron túli tagjai hiányzó, „rendeskorban” meg nem szerzett általános vagy szakmai ismeretekhez, iskolai végzettségekhez felnőttkorban juthassanak hozzá. A pótló funkció életben tartása társadalmi szükségletként jelenik meg, hiszen nyilvánvaló, hogy a folyamatos változásokhoz, fejlődéshez való egyéni és közösségi szintű alkalmazkodás feltétele a legalább alapfokú iskolázottság. Eleinte elsősorban a szakmai oktatást megelőző alfabetizációt foglalta magában, e mellett azonban ma már ellátja (a XXI. században nélkülözhetetlenül) az egész életen át tartó tanulás alappilléreit jelentő alapkészségek fejlesztésének feladatát, a funkcionális analfebetizmus leküzdését is.

Céljai következtében ez az a felnőttoktatási funkció, mely közvetlenül juttathatja hozzá a közösség tanuló tagjait az intragenerációs (azaz az egy életúton belül, felnőttkorban, saját döntés eredményeképpen megtörténő) társadalmi mobilitás lehetőségéhez is. A pótló funkció azonban nem csak a második esély iskolarendszerében, azaz az iskolarendszerű felnőttoktatásban vagy a munkaerőpiacon valósulhat meg, hiszen általános ismeretek felnőttkori megszerzését, kultúraközvetítést is takarhat, ez pedig számos nonformális vagy informális tanulási folyamat során is (szabadidős tevékenységek, kulturális programok, média) megtörténhet.

A következő szocializációs funkció a felnőttoktatás kompetenciát biztosító funkciója. Ennek célja, hogy folyamatos képzéssel biztosítsa a munka világában szükséges naprakész tudás megszerzését, a technikai eszközök használatának képességét, a technikai környezetben való eligazodást. Ez a funkció – mely alapvetően a munkaerő-piaci képzések körét fedi le – az elmúlt bő évtizedben a piacgazdaság kialakulásával, a technikai fejlődés felgyorsulásával és a felnőttek oktatásának piaci jellegűvé válásával központi szerephez jutott.

Az 1990-es évek folyamán mind nyilvánvalóbbá vált az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök (felnőttképzés, adókedvezmények, foglalkoztatási támogatások, munkahelyteremtés, költségtérítések stb.) nagyfokú hatékonysága. Ezek közül is kiemelt szerepet kap az oktatás támogatása, amely a munkaerő-piaci képzési rendszer megerősödéséhez vezetett. Ehhez hozzájárult az is, hogy ezeknek a képzéseknek a célcsoportjait nem csak a munkanélküliek alkotják, hanem azok a foglalkoztatottak is, akik veszélyeztetettek, vagyis fennáll annak a lehetősége, hogy a közeljövőben elvesztik munkahelyüket (preventív képzés), valamint mindazok, akik valamilyen tudáselem megszerzésével akarják erősíteni pozíciójukat a munka világában. A piaci alapokon működő és szolgáltató jellegű felnőttképzési rendszer kialakulása törvényszerűen vonta maga után a profitorientált képzési vállalkozások megjelenését. A munkaerő-piaci képzések felértékelődésével szerepük is megnőtt, képzési kínálatuk sokszínűségével hiánypótló szerepet töltenek be.

A munkaerő-piaci képzések jelentős része a résztvevő számára azonban ma már nem eredményez társadalmi mobilitást, előbbre lépést – céljuk csupán az, hogy a felnőtt megtarthassa munkahelyét. Ehhez a jelenséghez kapcsolódik a felnőttoktatás következő, stabilizációs funkciója: a felnőttképzésben való részvétel által a munkaerő-piaci státusz megtartása vagy erősítése, ezáltal a stabilitás több szinten történő biztosítása. Ha a felnőtt tanulás révén biztosítja munkaerőpiaci helyzetét, a megszerzett tudás költségei befektetéssé válnak, hiszen a megtartott (megszerzett) munkahely és az ezzel járó fizetés anyagi, társadalmi, érzelmi biztonságot ad. Amennyiben a felnőttkori tanulás nem csupán néhányak számára jelent megoldást, hanem közösségi-társadalmi szinten válik a mindennapok gyakorlatává, a tanuló társadalom megvalósulásának egyértelmű társadalmi szintű hozadékai lesznek.

Az előbb felvázolt folyamatokhoz kapcsolódik az a társadalmi, gazdasági szükséglet is, mely életre hívja a felnőttoktatás parkolópálya funkcióját. A „parkoltatás" célja, hogy a tanulót (munkanélkülit, pályakezdőt, fiatal felnőttet) addig tartsuk az oktatási rendszerben, ameddig erre szükség van ahhoz, hogy a munkanélküliség, a marginalizálódás stb. veszélye elkerülhető legyen. Így – bár az oktatás költségei magasak – a befektetett tőke közvetlen vagy közvetett megtérülése várható, és az állami ráfordítások alacsonyabbak, mint a kialakult problémák társadalmi szintű kezelésének várható kiadásai (passzív foglalkoztatáspolitikai eszközök, társadalombiztosítási kiadások, szociális ellátás stb.) lennének.

Ez a gyakorlat azonban buktatókat is rejt magában, melyeket akkor ismerünk fel, ha a résztvevő, a tanuló felnőtt oldaláról közelítjük meg a szituációt. A felnőtt önálló döntése, hogy bekapcsolódik-e valamilyen esetünkben általában formális tanulási folyamatba. Ha motivációit elveszti, a célt nem látja tisztán, vagy negatív tapasztalatokat szerez, elhagyhatja az oktatási rendszert úgy is, hogy soha többé nem ül iskolapadba. Igen gyakori, hogy (tartós) munkanélküliek, illetve pályakezdők a parkoltatás eredményeképpen második, harmadik tanfolyam elvégzésére kényszerülnek anélkül, hogy valóban munkahelyhez jutnának. Szintén nem példa nélküli, hogy tanköteles koron túli rendeskorúak olyan szakképző intézményben tanulnak, ahol már a képzés befejezése előtt tisztán látják, hogy elhelyezkedni nem fognak tudni, mert leendő szakképesítésük a munka világában értéktelen lesz. Ezek a szituációk természetesen megöl(het)ik a tanulási motivációt, a tanulás értékébe vetett hitet – még akkor is, ha elméleti síkon egyértelmű, hogy minden tanulási folyamat értéket képvisel, személyiségfejlesztő hatású és javítja munkaerőpiaci esélyeinket.

A társadalom oldaláról jelentkező képzési szükségletek hatására kialakuló funkciók közül nem felejthetjük ki a felnőttoktatás politikai képző funkcióját sem. A demokratikus berendezkedésű társadalmak egyértelműnek, természetesnek és működésük fenntartása feltételének tekintik a felnőttoktatás e funkcióját (Politische Bildung, political education). Magyarországon az egypártrendszer – kiemelten az 1950-70-es években – elsősorban pártpolitikai és ideológiai célokra használta fel ezt a képzési területet, így ma a fogalmat kellő magyarázat és értelmezés nélkül meghallók merev elutasítással hárítanak el minden efféle kezdeményezést.

A funkció elnevezését ezért érdemes kiegészíteni állampolgári, közösségi és politikai képzéssé (Durkó 1999), melynek elsődleges célja a participáció (részvétel) megteremtésében rejlik. Az egészségesen működő demokratikus közösségek számára természetes és elengedhetetlen, hogy tagjaik rendszeresen és tudatosan vegyenek részt a közéletben, döntéseiket közösen hozzák meg. Az ehhez szükséges ismeretek és készségek elsajátításában nyújt segítséget a politikai képzés, melynek témakörei a demokrácia, a többpártrendszer, a parlamentarizmus fogalmának, az önkormányzatok működésének, a választásoknak, az állampolgári jogoknak és kötelezettségeknek a megismerésétől a kérvények, beadványok elkészítésének módján át a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés vagy akár a szelektív hulladékgyűjtés kérdéseiig terjedhet. A magyar – elsősorban a szegény és az aluliskolázott – lakosság jellemzően igen passzívan viselkedik, tudatos közösségi viselkedése nagyon alacsony szintű, az értékek megóvása, környezetünk védelme kevesek számára ismert és fontos cél.

A politikai képzés szerepe tehát egyértelműen kiemelkedő kellene legyen a mai magyar társadalomban, azonban intézményrendszere szervezett vagy központilag támogatott formában nem létezik. A marginalizálódás egyik oka, hogy a politikai képzés egyértelműen nem minősül profittermelő ágazatnak (Hufer, 2001), így a mai, piacorientált felnőttképzési struktúránkban kevesen vállalják fel ezt a funkciót. Egyes civil szervezetek, népfőiskolák, egyesületek tartanak térben és időben elszórtan tanfolyamokat, előadásokat, azonban ezek száma alacsony. Emellett a környezettudatos és felelős állampolgári gondolkodásmódhoz gyakran szükséges attitűd- és szemléletváltás kialakítása – különösen felnőttkorban – hosszú időt, szociokulturális eszközöket és tematikus rendszerezettséget kívánna.

A felnőttoktatás személyiségfejlesztő funkciója már átkötést ad felosztásunk másik nagy csoportja felé, hiszen az ebbe a körbe tartozó oktatási/képzési feladatokat elsősorban nem kizárólag a közösség, hanem közvetlenül az egyén elvárásai, szükségletei is éltetik. Társadalmi oldalról vizsgálva a kérdést nyilvánvaló, hogy a humán erőforrás nem közvetlen munkaerő-piaci célú fejlesztése (személyiség- és képességfejlesztő tevékenységek, a szabadidő értékes eltöltése) is értéket képvisel, hiszen ennek eredménye a magasabb szintű munkavégzés, valamint fejlettebb tanulási- és kulcsképességek kialakulása. Ezek nélkülözhetetlenek egyrészt a munkanélküliség szituációinak megélésében, kezelésében, a megfelelő munkaerőpiaci státusz megtalálásában, illetve megtartásában. Emellett ezeknek a képességeknek a birtoklása adja az egész életen át tartó tanulás, valamint a tanuló társadalom kialakulásának kulcsát, hiszen megfelelő tanulási képességek, motivációk és tanulási környezet nélkül ezek megvalósulása csupán üres cél marad.