(…) Andragógiai aufklerimus vagy andragógiai liberalizmus?

A felnőttek életkori autonómiájának és szuverenitásának, valamint ezek természetes gyermekkori hiányának szembeállításán túl, ott lappang az andragógiai célelméletben az andragógiai aufklerizmus és az andragógiai liberalizmus ideologikus kettőssége. S ami fontosabb: attitűdként, szemléletként ott lappang a felnőttnevelésképzés1 mindennapi gyakorlatában is, kellő határozottsággal szabályozva annak konkrét célkitűzéseit, programjainak tartalmait, stílusát és lefolyását.

Az andragógiai aufklerizmus és az andragógiai liberalizmus régi eredetű, átfogó és elvont. Emberkép, netán embereszmény és társadalomfelfogás húzódik meg mögötte. Két nagy európai eszme szülötte, vagy mondjuk így, andragógiai érvényesülése: a felvilágosodásé és a liberalizmusé.

Az andragógiai aufklerizmus a műveltség hierarchikus társadalmi rétegezettségét, egyenlőtlen társadalmi elosztását tételezi. A felnőttnevelés-képzés attribútuma a tudás „fentről lefelé” mozduló áramlása. A tudás birtokosai – felvilágosítván őket – tudást nyújtanak a tudással híján lévőknek. Az intellektuális elit, a tudományos és a művészeti (ún.) magaskultúra hivatásosai (illetve az erre a célra kiképzett értelmiségi réteg) tanítják a tömegeket, a népet. (Vö. pl. a népművelés fogalmával vagy a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat klasszikus jelmondatával: „Tudománnyal a népért!” ) Ebben a „nekem van, neked nincs, de általam majd lesz” viszonyban a meghatározó tényező természetesen az, aki tanít (nevel, oktat, képez). Övé a főszerep a tudás és a tanítás hatalmával együtt. Az övé a kezdeményezés és a döntés arról, hogy mit érdemes vagy szükséges tudni, hogyan lehet, kell tanulni. A felnőttnevelés-képzés intézményei és programrendszerei autonómak és szuverének, s meg kell határozzák az általuk közvetített tudást és a közvetítés – a tanítás és a tanulás – módozatait a programjaikba belépők számára. Minthogy birtokában vannak (ők vannak birtokában!) a mindezt meghatározó gazdasági és társadalmi igényeknek, a műveltség értékeinek, és a tanítás-tanulás szabályait is ők ismerik. Ezt a „tulajdonosi” pozíciót jobbító, sőt boldogító szándék fogja át és motiválja. Az aufklerista felnőttnevelés-képzés számára fontos, hogy a felnőttek tanuljanak, mert felelősséget érez emberi felemelkedésük és társadalmi sorsuk iránt. Ez lényeges jegye eszméinek és eszményeinek. Ennek okán kötelezi magát arra, hogy szemmel tartsa a felnőttek tanulásának gazdasági és társadalmi hátterét, s feladatai közé sorolja a felnőttek tanulás iránti érdeklődésének felkeltését és mozgósításukat a tanulásra. Meggyőződése, hogy mindarra, amit értékként képvisel, valamilyen szinten mindenkinek szüksége van.

Az andragógiai liberalizmus a hangsúlyt a felnőttek tanulási önrendelkezésére helyezi. Nem tartja helyénvalónak a tanulással kapcsolatos döntések átvállalását, tekintettel arra, hogy ez a beavatkozás személyi autonómiájuk és szuverenitásuk megsértését, korlátozását jelentené. Eredetileg nem a felnőtti életkor sajátosságai, inkább az egyéni szabadság abszolutizált értékeinek szempontjai szerint. A liberális andragógiai felfogás számára a meghatározó tényező az, aki tanul (aki nevelni, képezni kívánja magát), övé a kezdeményezés és a főszerep a tanulni akarás hatalmával együtt. Ebben a „nekem nincs, de általad majd lesz” – viszonyban a felnőttnevelésnek-képzésnek a tanulási igények kielégítését kell szolgálnia. Ezekben az igényekben kifejezésre jut mindaz, amit a fel nőttek tudni, s az is, ahogyan tanulni akarnak. Ennek megfelelően a felnőttnevelés-képzés intézményi és programrendszereinek a hozzájuk érkező, illetve az általuk feltárt igények szerint kell meghatározniuk az általuk közvetítendő tudást, valamint megtanításának szervezeti formáit és módszereit. Mindezt átfogja és motiválja az a meggyőződés, hogy az egyéni autonómiák és szuverenitások nem teszik szükségessé és lehetővé, hogy a felnőttnevelés-képzés intézményei és programjai az aktuális tanulási indítékokkal, azok felkeltésével is törődjenek. Senkit sem kívánnak meggyőzni a tanulás fontosságáról, és nem érzik magukat feljogosítva arra, hogy meghatározzák azokat az értékeket, amiket közvetíteniük és képviselniük kell. Nem hiszik, hogy mozgósítaniuk kellene a tanulásra. A felnőtti tanulás gazdasági és társadalmi hátterének vizsgálatát a tanulási igények feltérképezése szempontjából tartják fontosnak. Az érdekli őket, ami van, vagy ami kiszámíthatóan lesz, s nem az, ami lehetne. Nem kívánnak jobbítani, boldogítani, mert a jobbulás és a boldogulás kinek-kinek egyéni hatáskörébe tartozik. (De még a jobbulás és a boldogulás szándéka is!) Így jellemezhetjük nagyvonalúan az andragógiai liberalizmust.

Az andragógiai liberalizmus szolgáltató attitűdje keresleti-kínálati attitűdöt fejez ki, amely a jelentkező, illetve a feltárt társadalmi tudáskeresletre a kínálati felnőttnevelés-képzés ráhangolását tartja szükségesnek. Innen egy lépés a tudáspiaci attitűd kialakulása és ideológiává alakítása. Ennek értelmében a fizetőképes tudáskereslettel számolva, a felnőtt nevelés-képzés által kínált tudásnak piaci áron kell elkelnie. A piacra helyezve a szolgáltatás hangsúlyát pontosabb talán, ha az andragógiai liberalizmusnak ezt a módosult karakterét már nem andragógiai liberalizmusnak, inkább andragógiai merkantilizmusnak nevezzük. A piac felé forduló felnőttnevelési-képzési szolgáltatás (szerviz) természetesen érdekelt a tudáskeresleti piackutatásban és a számára adekvát tudásfogyasztási igények felkeltésében. (A reklámban is!) Ez utóbbit azonban nem tekinti beavatkozásnak az egyéni autonómiákba, és nem fogja fel az egyéni szuverenitás megsértésének.

Az andragógiai aufklerizmus és az andragógiai liberalizmus logikai hálója nem tökéletes. S ugyanígy az andragógiai merkantilizmusé sem. Ám belső egyenetlenségeikkel, ellentmondásaikkal, valamint eszményített egyoldalúságukkal és zártságukkal együtt, a maguk „vegytiszta” formájában is megjelennek. Máskor pedig eszméik, attitűdjeik, vagy csak azok reminiszcenciái egy sajátos andragógiai eklektika tartozékait alkotják. Célképző hatásuk így is, úgy is megkerülhetetlen. Szembeállításuk felveti azt a kérdést, hogy valójában vagy alapvetően hol hívják életre a felnőttnevelés-képzés céljait: a nevelés-képzés intézményi rendszereiben és programokban vagy rajtuk kívül, e rendszerek és programok klientúráinak kompetenciáiban?

A két (vagy három?) ideológia kétféleképpen (vagy háromféleképpen) egyoldalú választ kínál, s ekként mind az egyetemes, mind a konkrét andragógiai célok keletkezésének más-más forrását jelöli meg. Ugyanakkor az andragógiai aufklerizmus és az andragógiai liberalizmus párosa (és mellette az andragógiai merkantilizmus) felveti az andragógiai célok monolitikus eszmei sajátosságainak és differenciált eszmei pluralitásának kettősségét, valamint szembe állításukat. Ha „vegytiszta” formájukban működnek közre a célképzésben, akkor határozottan és egyértelműen; ha bizonyos elemeik által, akkor részlegesen és rejtettebben. Márpedig az andragógia célelméletének túl kellene lépnie a tömbösített ideológiai konstrukciókon, és náluk pontosabb, új tradíciókat kellene építenie. Mégpedig úgy, hogy filozófiai társadalomfelfogásához (felfogásaihoz) és emberképéhez (képeihez), axiológiai rendszeréhez (rendszereihez), valamint gazdasági és társadalmi determinációinak értelmezéséhez egyre több pszichológiai, szociálpszichológiai és szociológiai támogatást keres. (…)