A nyolcvanas években a magyar irodalomban jelentkező posztmodern folyamatok közül az intertextualitás és annak különböző formációi a rá következő évtizedben jellemző, és az ezredfordulón túl pedig már szinte általános szöveggyakorlattá vált. Az intertextualitás eszközkészlete meglehetősen sokfélévé bővült a hazai írásban (bár nem volt ismeretlen), ahogy felfedezte magának az irodalom új játékterét. A hagyomány újraírása a puszta játékon túl abban is lényeges szereppel bír, hogy a felidézett tartalom és forma, avagy a megidézett alakok, szerepek és szituációk a lírai éntől hol eltávolító erőként hatnak, hol saját identifikációját erősítik, és rajzolják ki. Mindegyikre találunk bőven példát e századvégi magyar irodalomban, attól függően, hogy az író milyen célból, milyen motivációk mentén használja a hagyománnyal való „párbeszédet". (Itt említeném meg Bahtyin dialogikusságban, polifóniában megtalált intertextualitás fogalmát: „a szó dialogikus irányultsága a kívülről hozott szavak közegében (...) új és fontos művészi lehetőségeket nyit meg a nyelv előtt".¹)

Mindez újraértelmezett olvasói stratégiákat s megkíván, s ha nem is mindig kerül az olvasás során világossá, felismertté a kapcsolódás, a lehetőség benne van a szövegben. „Az intertextuális technikáknak az a sajátossága, hogy különböző műfaji utalásokkal vagy alakmásokkal tulajdonképpen lehetséges irodalmat írnak", fogalmazza meg Kulcsár-Szabó Zoltán Kovács András Ferencről írt egyik tanulmányában.² KAF költészete meglehetősen egyéni utat képvisel a korszakban - és a kortárs lírában -, amely teljes egészében a hagyomány játékterében építi fel magát. Ennek azonban ára van: „a dereferencializált (hiszen csak más 'nyelvekre' utaló) versnyelv abszolutizálása nélkülözi az egységes, az egész szöveg által megalkotott szuverén lírai ént".³ Tóth Krisztina esetében épp az ellenkezője működik, ugyanis az egykor élt elődök vagy saját kortársak alakjainak (jellegzetesek a hommage-versek) vagy a versformának, ritmikának megidézése továbbra is a szubjektum erősen személyes jelenlétével történik, s ily módon egyfajta identitásképző, -erősítő hatással bírnak, amely különös módon az olvasóra is irányul. Tehát az önreflexió, az önértelmezés a tét, vagyis az újraírt hagyomány által az író-költő is elhelyezi magát a „folytonosság" vonalán (A „sodrás", „hangok folyója", „szavak folyása" kifejezések által kialakított metaforarendszer is ehhez kapcsolódik Tóth Krisztinánál a Magas labda kötetében.). Orbán Ottó költészetében is hasonlóképp működik az intertextuális szövegjáték, ahol a nyelv uralma alól szabadulni képtelen „beszélő én önazonosságát sohasem szolgáltatja ki látványosan a megidézett alakokkal".⁴

Mint ahogy az elméleti tanulmányok is jelzik az intertextualitás számos módon működhet. Gérard Genette szerint az intertextualitás tulajdonképpen csak egyike a transztextuális szövegkapcsolódásoknak.⁵ Az elemzés azokat veszi számba példákkal szemléltetve, amelyek Tóth Krisztina szövegeiben is megfigyelhetőek, s ha Genette-re utalunk vissza, akkor ez esetben az intertextualitás mellett a para-, hyper- és architextusokra is találhatunk példákat, olykor pedig ezek keveredésére is. Tóth Krisztina lírai, prózai munkái a hagyomány egységes értelmezését tükrözik, amelyekből kiemelkedik legutóbbi lírai kötete, a Magas labda. Ennek alapvető mondanivalója többek között ugyanis az eleve megírtság, a nyelvi megelőzöttség és a hagyománytól való függetlenedés lehetetlensége. Mély alázattal szemléli az örökké jelenvaló irodalmi múltat. Megírja, átírja azt, keresi a lényegi mondatot, amelyből minden költészet fakad. Ez az írás lényegisége Tóth Krisztinánál, s érzékletes metaforákkal fejezi ki ezt a Magas labda nyitó és záró költeményében, amelyek keretként ölelik át a ciklusokba nem rendeződő kötetet:

„jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,

minden idézet és minden valaminek a medre,

van a szavak folyása mentén, kell legyen

egy hely, ahol minden fel van sorolva"

(Hangok folyója, Magas labda: 5-7.)

„Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,

jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva"

(Esős nyár, Magas labda: 58-60.)

Azonban ennek a mondatnak a szabad formálódásáról korábban a Síró ponyva Őszi kék című versében (53.) így ír: „messziről jött mondat azt mond, amit akar". A mondat, a szó gyakori motívum ebben a költészetben, gyökerükben hasonló jelentéskörre nyúlnak vissza.

Összességében a megfogalmazás egyedisége, a játékos kreatív hang úgy tud megjeleníteni, hogy abban egyszerre legyen tisztelet az elődök iránt, akik szintén keresték azt a mondatot, de legyen az eltávolodni tudó én saját útkeresése is: „egy mondat, az a mondat, valaminek kezdete vagy folytatása" (Esős nyár). A megfogalmazásra váró mondat már létezik formájában („öntőforma", „titoktartóedény", „egy szavak nélküli hosszúkás ritmus"), de tartalmában újra- és újraíródik („emlék nélküli hosszú sebhely", „nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik"). Azonban nem szabad egyszerűsítenünk a jelzett keretversek értelmét, hiszen Tóth Krisztina arról is többször nyilatkozott, hogy benne mintha eleve dallamként szólalna meg a mondanivaló, lehet az kölcsönvett vagy saját maga talált, amelyet meg kell tölteni. Mindenesetre egyik interjújából is látszik, hogy miért fontos számára a hagyománnyal való játék, annak újbóli megszólaltatása: „Egyszerre rejtőzködés és lehetőség is arra, hogy valami személyes dolgot ezen keresztül közölj anélkül, hogy teljes felületen magadat mutatnád." (Tóth Krisztina).⁶

Tóth Krisztina költészete és prózája nagyon összetett forrásokból táplálkozik; közeli, könnyen felfedhető és távoli, csupán az értő olvasó számára elérhető nyomokat találunk benne. Vannak közvetett hatások, amelyek befolyásolták hangját, írásmódjának alakulását, és vannak a szövegszerű, - többnyire - visszakereshető utalások, nyomok. Azonban előfordul, hogy ezek egybemosódnak.

Olyan nagy világirodalmi, epikai elődök szövegét is játékba hozza, mint Franz Kafka A kastély című regénye, amelyet nemcsak címében idézi fel a Vonalkód egyik novellája (A kastély, Vonalkód: 52-65.), hanem a kastély misztikus látványában és hangulatában is. Egy táborozni induló diáksereg tagja az elbeszélő, aki furcsa bizonytalanságot és baljós jeleket érez a kastélyhoz közeledve, s később a kapu motívuma is előkerül a szövegbe ágyazva.

„Végül a távolban megláttuk a kastélyt. Nem volt se ódon lovagvár, se pazar újsütetű palota, kiterjedt épülettömeg volt, néhány kétemeletes, és sok egymásra zsúfolódó alacsony házzal, aki nem tudta, hogy kastély, azt hihette volna, valami városka. Tornyot a buszból csak egyet láttunk, hogy lakóházhoz vagy templomhoz tartozik-e, nem lehetett megállapítani. Varjak köröztek körülötte." (A kastély, Vonalkód: 57.)

A 20. századi magyar irodalmi hatások és játékba hozott szövegek, alakok köre igen széles. Erősen jelen van a századelő és a nyugatosok megidézése (Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Babits Mihály, Juhász Gyula, Füst Milán), azonban Arany Jánosért a 19. századba is visszalép, de Balassi Bálintra tett játékos utalást is találunk. A kései József Attila játékba hozott versei, versformái is vissza-visszatérő motívumok. Az újholdasok között Nemes Nagy Ágnest, Pilinszky-t fedezhetjük fel, de a Nagy László-féle költészet is helyet kap. Az utána jelentkező egyéni lírai hangok közül Orbán Ottó, Petri György emelkedik ki. A költő- és pályatársak, mesterek személyei szintén nagyobb csoportot alkotnak: Mándy Iván, Vas István, Lator László, Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos, Simon Balázs, Schein Gábor vagy Vörös István. Nem maradnak el világirodalmi klasszikusok sem, mint Verlaine az Őszi sanszokban, vagy a Vonalkódban Franz Kafka, valamint Thomas Mann a Tonio Kröger-féle kamaszkori szorongásélményen keresztül. De a Porhó című Tóth Krisztina-vers hó motívuma akár Villont is felidézheti az olvasóban, ugyanis ő is számos balladájában köti össze a havat és az idő múlását, illetve az életkort (pl.: „Belépek lassan most az őszi tóba, / s átúszom rajta, mint a halk halak, / s nem gondolok már a múlt évi hóra, / és minden csókra, mely ma elmaradt.", Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról⁷). A nagy mennyiségű szöveghagyomány mozgatása a szubjektumtól való eltávolításként is értelmezhető, amivel a személyesség előterében az író képes eloldani magától az énre vonatkoztatottságot, hiszen egy kitágított értelmezési tartományban engedi mozogni az írásokat.

Tóth Krisztina szövegei többféle módon idéznek meg költőalakot vagy szöveget. Szükséges különválasztani a kettőt, hiszen más poétikai célok húzódnak hátterükben. Gyakoriak a hommage-versek, amelyeket egy-egy elődnek vagy kortársnak ajánlva, sokszor közvetlenül a cím után jelez. Ezáltal megnyitja a szövegek asszociációs terét az adott író-költő írásművészete vagy figurája felé, hiszen annak valamilyen jegyét erősíti fel, de akár személyes kapcsolódást is játékba hozhat. Már az Őszi kabátlobogásban felbukkannak az ilyen típusú versek, mint a Vörös Istvánnak ajánlott Terézvárosi elégia. A nem jelölt szöveghelyű utalások egyik korai példája is itt foglal helyet, amely a nominális stílusban elmondott történetiségével Pilinszky írásmódjára játszik rá a Fogadkozás a Rottenbiller utcában című költeményben („Udvarba ejtett lámpafény. / Folyosó, lépések zaja. / Lebbenő csipkefüggönyök, / gangra akasztott éjszaka."). Mindkettőt átemeli a Porhó (97-99.) kötetbe is, kijelölve a folytatandó irányokat.

Elsőként az előbbi példában hozott típushoz hasonló költeményeket vizsgálom meg, amelyek tovább tagolódnak aszerint, hogy formai, szerepbeli vagy egyéb megidézésével dolgozik a költő. A Síró ponyva Őszi kék című záró fejezete szép számban tartalmaz költői ajánlásokkal íródott verseket. A fejezetcím önmagában játékos viszonyba kerül Arany János öregkori költészetének utolsó nagy versciklusával, az Őszikékkel, de Tóth Krisztina esetében inkább az intertextus gesztusértéke fontos (bár kétségkívül a kötet utolsó, befejező ciklusa). Itt szerepel az Orbán Ottónak ajánlott Halom (Síró ponyva: 59.) című képvers, amely formai megoldásában Nagy László Tűz című költeményét juttathatja a befogadó eszébe, ezenkívül Balassi Bálint Egy katonaének című versét is megidézi. A két utóbbi példa jól mutatja azt is, hogy olykor nincs különösebb tartalmi, gondolati mélységű célja a megidézésnek, csupán a nyomhagyás, hagyománykapcsolódás vezérli. A kötet egyik remeke a Varázsolás (Síró ponyva: 63-64.); a Simon Balázsnak szóló vers Babits Mihály Balázsolását hozza mozgásba a címmel és a formával való játék révén, s ezen keresztül bekapcsolja az eredetiben szereplő halál képzetét is, ráerősítve a pusztítást idéző őszi viharral („nagy vihar készülődik, nincs nálam ernyő, / úgyhogy most indulok, Balázs..."). A Várady Szabolcs hatvanadik születésnapjára írt Készenléti dal (Síró ponyva: 66-67.) a forma mellett játékosan idézi meg Kosztolányi Boldog, szomorú dalának indítását („Van már elegem: korom is van"). A Magas labda kevés költeménye között is találunk ajánlásokat, az Évszakok Zsoltára a valaha volt tanítvány tisztelgése a nyolcvan éves Lator László előtt.

Tóth Krisztina kevés verse adja meg közvetlenül kapcsolódási pontját, ellenben a Program (Magas labda: 17.) című költemény megjelöli az intertextust („Orbán Ottó versére"), s az első sor egyértelműsíti a jelzett nyomot: „Hallod-e te sötét program". Az intertextuális utalás itt kétrétegű, ugyanis az eredeti Hallod-e te sötét árnyék? című Orbán-mű eleve egy csángó népdalra íródott. Az egyszerű, zeneiségre épülő népdal ritmikai és rímelési vonásait megtartja, s ez az együtthangzás sajátos többletet hordoz magában. A szerelmi bánatot dalba oldó csángó vers könnyeden szól még a halálba vágyó lírai éntől is („Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, / Építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat", Hallod-e te szelidecske). Orbán Ottó komorabb világképet épít fel egyazon dallamra, azonban mondanivalójának súlyosságát mindvégig e kötött, de könnyed dallamosság fogja vissza. Tóth Krisztina - mozgásban tartva mindkét művet - Orbán alakját és költőszerepét idézi meg a versbeli „te" szerepében. Bár a költemény a program uralmát verseli meg az ember felett, mögötte ironikusan felsejlik a lírai én saját szövegjátékára, a hagyomány továbbírására való reflexiója, mint egy kitűzött program: „Fölébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted, / én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted". Az Őszi sanszok (Síró ponyva: 49.) költeményben már a címében is ironikusan kapcsolódik Verlaine Őszi sanzonjához. A formára és az erős zeneiségre való rájátszás mellett („Ősz újra. Kong / a park. Na mondd, / beláttad? / Van-e tovább? / Van tétovább / tenálad?") a mű utolsó sorában bújik meg a Tóth Krisztina-féle nyelvi bravúr egy igazi példája. Az értelmezést a kiemeléssel is segíti a költő:

„... csak zümmög kétkedő

hangon, mint az eső

mi ver lenn..."

Szegő János jegyzi meg, hogy az ilyen fajta játék a szándékos félreírás mozzanatát rejti magában, ami a félreolvasás, illetve az összeolvasás tevékenységét hívja elő az olvasóban.⁸ A játékos elírást itt a fonetikus kiejtés írja felül, s az olvasói értelmezés során válik csak el, hogy e fonetikai azonosság tudatosul-e.

Ez utóbbi példa átkapcsol azokhoz az intertextuális játékokhoz, amelyek jelöletlenül szerepelnek, s a befogadó magára van hagyva, és nem segíti a szerző őt a nyomok felismerésében. E kategóriába tartozik a Tóth Krisztina nevével talán legtöbbször összekapcsolt Porhó (Porhó: 54-55.) is, amely József Attila ritmikailag és rímelésében is jellegzetes Születésnapomra alkotását írja újra. A költemény a forma mellett a versbeli szituáció önmagára vonatkoztatott megidézése, az életkor és az idő múlásának játékos feldolgozása is egyben. Tóth Krisztina vonzódása az itt megtalált formához a Futrinka utcában (Magas labda: 20-21.) ismét visszatér, amelyben a metrikai egybehangzáson és az életkorral indító felütésen („Harmincnyolc év, futó fonál") kívül jobban eltávolodik az eredeti költemény mondanivalójától. Másutt is találunk még József Attila-szöveghelyeket, mint például a VonalkódEszmélethez nyelv- és létfilozófiai kérdések tekintetében. József Attila Elégiáját vélhetjük az Elégia (Síró ponyva: 44-45.) hátterében, amely szintén hasonlító mondattal indít („Mint észrevétlen szitáló eső"), azonban a saját „elhagyott vidék" szomorúságát, ürességét írja meg. A nyelvi játékot a zárásban háromszor ismétlődő „elég" szó adja, amely egyszerre értelmezhető mindkét jelentésében, ugyanakkor játékosan reflektál az elégia szóra is. A Hasonlatok (Magas labda: 18-19.) című költemény esetében egy sokatmondó, ám szándékosan félreírt „idézettel" segít a költő a gondolati tartalom eredetének felismerésében: „hiába fürösztöd önmagadban...". Az eredeti értelemhez képest való ironikus elmozdulás humorral párosul, és épp a megidézettel ellentétes mondanivalót közvetít. S a végső tanulságot groteszk módon egy megszemélyesített József Attila-i motívum mondja ki: már korábban említett egyik novellája motivikusan kapcsolódik az

„Ez is csak ember,

hiába fürösztöd

önmagadban,

te meg magányos

maradsz, de tiszta:

szól a szappan."

A hasonló ironikus-játékos megidézések egyik kedves példája József Attila Tedd a kezed tiszta dallamosságon alapuló, szerelmes dalának átírása: „Tedd a kezed fenekemre, / mintha kezed kezem lenne!" (Letölthető csengőhangok, Magas labda: 33-35.).

Az ironikusan szemlélt én-te viszony példájaként korábban már felhozott Óda az ötvenes férfiakhoz (Porhó: 46.) megidézve Juhász Gyula Anna örök című szerelmes versét, felerősíti az ironizáló hangnemet. Az eredeti vers egy jellegzetes elemét újraírva teszi felismerhetővé a szöveghelyet, s a patetikus hangnemre rájátszva mutatja fel a vágyott szerelem másik oldalát: „Mert benne élsz te minden ronda / nyakkendőtűmben, egész átbökött / életemben". Petri Az vagy nekem című és kezdetű versében jelenik meg a másik definiálásának ironikus játéka, amelyet egyazon névvel szerepelő költeményében jár újra (Magas labda 16.). Az „Az vagy nekem, mint seggnek a tenyér" kissé szabad szájú mondata a Tóth Krisztina-versben is visszatér („seggnek a tanga, combnak a borosta").

Külön csoportot alkotnak a létértelmező versekkel való viszonyformálás, amiben az idő múlása gyakran kapcsolódik a test változásaihoz, ironikus módon megjelenítve. Ilyen a Delta (Magas labda: 15.), amely Kosztolányi Ha negyvenéves... kezdetű költeményére íródik, a formát is megtartva. Az azonos kezdés ellenére az idő múlásához nem a nyugtalan, álmatlan gondolatok, hanem ellenkező módon a test öregedése kerül a középpontba („Ha negyvenéves elmúltál, a tested / egyszer csak elkezd magáról beszélni, / és minden rejtett minta, mit az évek / az emlékezetedre tetováltak, / átüt a bőrön..."). Három motívumra - hamu, por, isa - játszik rá a VogymukMagas labda: 43.), s ezzel a legkorábbi egybefüggő magyar nyelvemlékünkre, a Halotti beszéd és könyörgésre, amely számos 20. századi költőnk számára jelentett visszatérési pontot - Tóth Krisztina esetében Kosztolányi Halotti beszéde mindenképpen kiemelt ezek között. A vers szónyomokat tartalmaz, és azokat hozza játékba a képiségre építve: a Vogymuk mint cím, „Feleim, tegnap óta / egy ISA rendszámú autó áll". A vers rövidsége ellenére sokféle értelmezési lehetőséget hordozhat magában. Kétféle megközelítést vázol fel Görföl Balázs, aki tanulmányában hangsúlyozza a vers jelentőségét: a halál elkerülhetetlen tudatát (amelyet a por motívuma révén a 'porból lettünk, porrá leszünk' szállóige bekapcsolása is erősít), valamint egy kissé ironikusabb olvasat felől a másik szenvedése iránti emberi együttérzés hiányát.⁹ (

A Hazaviszlek, jó? prózai kötetben a Sors nyiss nekem tért fejezetcím gesztusszerűen idézi fel Petőfi Sándor azonos című versét (a novellában pedig egy Sanyika nevű férfi is szerepel). Az utalás az egész fejezet tekintetében motivikus, mivel a szerző itt költőalakokat, szerepeket és hangokat idéz meg (Örkény-árnyjáték I-V., Esti Kornél szelleme, Sors nyiss nekem tért).

Az intertextuális kapcsolódások záró példájaként a Hála-változatot (Magas labda: 14.) választom, mivel ebben Tóth Krisztina nemcsak kijelöli - a szövegtestbe süllyesztve - a számára meghatározó elődök neveit - mintegy összegző módon - egy-egy főbb vonásukkal, hanem a hagyomány folytonosságát hangsúlyozva, önmagát is elhelyezi a nevek által. Oly módon idézi meg őket, hogy azok több esetben elvesztik tulajdonnévi funkciójukat, és csak jelzőként tapadnak főnevekhez, mint ahogy útjelzőként állnak a mai magyar költők előtt is („Arany színekben játszó szén szava. / Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok. / Boldog-szomorú lidérc leng, ha játsztok"; „Nemes Nagy dolgot!"; „Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, / Kormos Vas bongna..."; „J.A. szájából érdes volt az élet, / Petri szájából szép volt a pimasz").

A hagyomány hol könnyedségével, hol komolyságával határozza meg Tóth Krisztina írásait. Az olykor ironikus viszonyt létrehozó intertextuális utalások mögött körvonalazódik a lírai én a maga személyességével. A játék nem uralja, és nem halkítja el a stílus és a hang egyediségét, épp ellenkezőleg, felerősíti azt.

1 Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája, Gondolat, Budapest, 1976, 188. p.

2 Kulcsár-Szabó Zoltán: A líraolvasás lehetőségei a '90-es években, In: Kulcsár-Szabó Zoltán: Az olvasás lehetőségei, Kijárat Kiadó, Budapest, 1997, 136. p.

3 Uo. 141. p.

4 Bónus Tibor: „én ejtem a szót, de valaki más beszél". Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében, Jelenkor, 15. évfolyam/ 10. szám (1997/október), 990-997. p.

5 Genette, Gérard: Transztextualitás, In: Helikon, 1996/1-2. szám, 82-90. p.

6 Vári György: „Csak egy képkivágás", Magyar Narancs, 2009. július 16., 45. p.

7 François Villon balladái, http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/villon/balladak.hun , letöltés: 2011.03.10.

8 Keresztesi József - Szegő János: Két bírálat egy könyvről. Tóth Krisztina: Vonalkód, Holmi, 19. évfolyam/6. szám (2007/június), 805-814. p.

9 Görföl Balázs: A költészet minden országa, Jelenkor, LIV. évfolyam/3. szám (2011/március), 328. p.