„Tudósok, tudatlanok és szélhámosok, jó erkölcsűek, iszákosok és ferdehajlamúak mondták, mesélték és hirdették, hogy a világmindenség teremtése után 7079, Krisztus születése után 1681 és még Mohamed futása után is 1092 esztendővel volt egy zajgásáról híres, Konstantinápoly nevezetű város."(KKA 11) -- így kezdődik İhsan Oktay Anar első regénye, s már ez a legelső mondat is árulkodik a szerző műveinek arról a közös vonásáról, mely a keletet és a nyugatot magától értetődően állítja egymás mellé, minden különösebb hangsúlyozás nélkül.

A regény főhősei, Hosszú İhsan Efendi, és fia, Bünyamin Galatában, Isztambul mai napig is legvegyesebb összetételű városrészében él. Míg az idősödő Hosszú İhsan Efendiről annyit lehet csak tudni, hogy idejének nagy részét alva tölti, hogy az álmában látottak alapján megrajzolja a világ térképét, fia tevékenységéről ennyi információ sem áll rendelkezésre egészen addig, míg egy véletlen folytán be nem áll a szultáni seregbe aknásznak. Innen kezdve ő áll a történet középpontjában, hiszen az egyik várostrom során a birtokába kerül egy titokzatos fekete pénzdarab, amit aztán csak azért nem találnak nála, mert arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódik a harcban. Isztambulba való visszatérését követően a szülői házat romokban találja, így apja keresésébe kezd, s közben a koldusok céhén keresztül eljut a Szultáni Hírszerző Testületig, mely már a szultántól függetlenül, egy önös érdekeit hajszolú Nagyúr irányítása alatt működik. A történet kibontakozásával együtt bontakozik ki a Nagyúr Arisztotelészre épülő sajátos filozófiája is, mely a Hosszú İhsan Efendi által kritizált Descartes-filozófiával áll párbeszédben. Legvégül pedig, miután Bünyamin meglelte és ismét szem elől tévesztette apját, feltárul az előző fejezetben már ismertetett mise en abyme és az arra épülő metalepszis.

Bár a történet valós helyszíneken, valós eseményekkel párhuzamosan játszódik¹, mégsem nevezhető történelmi regénynek úgy, ahogy azt több török nyelvű értelmezés is teszi. Heller Ágnes megfogalmazásában „a reneszánsztól kezdve minden regényben szerepet játszik a történelem. [...] A történelmi konkrétság nem teszi a regényt történelmi regénnyé, mert ezeknek a regényeknek nem a történelem a főszereplője. [...] A történelmi regényben a cselekmény is történelmi, vagy legalábbis szerepet játszik benne történelmi cselekvés is."² A Ködös kontinensek atlaszának szereplőire a mellettük zajló történelmi cselekvések még csak hatással sincsenek, az őket befolyásoló tényezők közelébe pont az adott közegből való „kicsúszás" révén kerülnek. Hosszú İhsan Efendi álmai világába menekül, Bünyamin pedig a történelmi cselekményt felkínáló hadsereg helyett a Nagyúr földalatti szervezkedéseivel kerül kapcsolatba. A múltba helyezett cselekmény tehát más jelentőséggel bír, és szintén részét képezi Anar szerkesztésmódjának, melynek következtében híd épül a keleti és a nyugati kultúra és irodalom között.

A regény már kulturális-irodalmi alapjait tekintve is összetettebb az első látásra feltételezettnél. Míg az európai gyökereket Descartes, Mercator és Arisztotelész képviselik, addig a török forrásokat a helyszín és annak eposzai jelentik.

A regények kettős alapokra helyezése a szerző későbbi műveiben is megfigyelhető, a korai desztánirodalom pedig alapvető forrásnak számít. A Ködös kontinensek atlaszának ilyen típusú előzményeként a Köroğlu („Vakfia") gondolható el, mely a térségben jól ismert darabja az eposzirodalomnak. Csakúgy, mint a Magyarországon közismertebb Dede Korkut, valószínűleg még az oszmán kor előtt keletkezett, és először a 16-17. században jegyezték le.³ (Ennek a dátumbeli egybeesésnek köszönhetően akár az Anar-regények keleti és nyugati gyökereinek összevetése is lehetségessé válik.) A történetek főszereplője Köroğlu, egy hegyek között élő betyár, aki apja megvakíttatása után válik minden magas rangú ember ellenségévé. Bünyamin apját szintén megvakítják, de míg Köroğlu a megvakításért felelős két csodás lóval együtt hihetetlen harci erőt is nyer e tragédia által, addig Anar hősének kézzelfogható haszna nem származik a nagy erejűnek hitt pénzdarabból, mely Hosszú İhsan Efendi szerencsétlenségét okozza. Így az apai örökség Köroğluval ellentétben Bünyamint a szereplők szemében csupán látszólag teszi naggyá. Ahogy azt Ebrehe, a Nagyúr mondja róla: „Úgy beszélsz, mint aki sokat tud, ugyanakkor egész jelentéktelennek látszol. A szavaid meglepnek. Mintha valaki a füledbe súgná őket. Vagy mintha volna valaki, akitől ihletet nyersz."(KKA 129)

További párhuzamok is fellelhetők a két mű között, például a Köroğlu vad gyerekről szóló fejezete, melynek harcias szereplője az Atlasz Alibazával hozható kapcsolatba. Alibaz, akit kisgyermekkorában máklével altattak, iskolás korúként már képtelen aludni, s nappalokba hajló álmodozásai eredményeképpen saját maga is olyan világhódító hőssé akar válni, mint az ajándékba kapott könyv főszereplője, Efrasiyab.

Efrasiyab tehát a regény másik, korai időkből származó hőse, aki Anar műveinek legerősebb metatextjeként működik. Annyira, hogy az Efrasiyab történeteiben nem is jut semmiféle szerephez a könyv keretein belül maradva. Csak a Ködös kontinensek atlasza felől olvasva válik értelmezhetővé, miért jelenik meg a harmadik regénynek már a címében is: átjárást teremt a szerző egyes művei között.

Bár Efrasiyab eredetileg szintén mondai szereplő, a török epikába való bekerülése Ehsan Yarshater szerint⁴ viszonylag későn, a 7. század elején ment végbe. Eredetileg turáni hős, általában Afrasiabként szerepel, a török epikai hagyományba pedig Alp Er Tunga néven került be. Míg Afrasiab a törökök tudatában többnyire Alp Er Tunga unokájaként van jelen, Yarshater munkájából kiderül, hogy az iráni epikában Afrasiab Alp Er Tungával megegyező funkciót tölt be. Azonban az iráni professzor arra is felhívja a figyelmet, hogy az Afrasiab névhez nem köthető teljes bizonyossággal semmilyen töredék sem, hiszen felbukkan a saka, a kushan, a kínai, a hun és a török hagyományban is, tulajdonságai pedig minden forrásban eltérőek.

Pontosan az eltérő történetváltozatok eltérő szerepeinek megfelelően működik tehát kapocsként Efrasiyab. A Ködös kontinensek atlaszában olyan példaképként jelenik meg, akihez lehetséges hasonulni (Alibaz a gyerekekkel folytatott „harci győzelmek" után magát is Efrasiyabnak kezdi hívni), a harmadik regényben pedig csupán mint egy mindenki által untig ismert történet szereplője tűnik fel, és a róla szóló meséken felnőtt gyerekek is inkább kincseit tartják valósnak, mintsem őt: ezeknek a kincseknek akarnak nyomára bukkanni. Valós szerepe tehát egyik műben sincs.

Sokkal explicitebb módon tűnnek fel a műben az Európával létrejövő kapcsolatok. Ennek leghangsúlyosabb része Descartes filozófiájához kapcsolódik, azon belül is az Értekezéshez, mely az İhsan Oktay Anarra jellemző iróniával jelenik meg a regényben.

Az Értekezés a módszerről a véletlennek köszönhetően kerül Isztambulba: Hosszú İhsan Efendi nagybátyja, Arab İhsan hozza magával egy rablótámadásról. A kalóz nagybáty, aki leginkább a harcokban szerzett sebeiről és a kocsmákban szított verekedéseiről híres, rengeteg zsákmánnyal megrakottan érkezik unokaöccse házába. Ezek között a kincsek között található a könyv is, mely egy összecsapás során válik fontossá Arab İhsan számára. Egy frank gályára mért támadás során rejti ingébe, s végül ez menti meg őt a puskagolyótól, mely pont a mellkasába fúródik, ha nem védi meg a könyv. „Ennek kell, hogy jelentése legyen, a jelentésnek pedig az életét megmentő és minden kétséget kizáróan tudománnyal és bölcsességgel teli könyvben kell lennie." (KKA 30) A könyvet adósával, egy iszákos gyaurral fordíttatja le, aki korábban a velencei követ írnokaként dolgozott. A fordító, Kubelik azonban „ismeri ugyan a francia nyelvet, de az, amit beszél, az a köznép nyelve, a fentebb stílről pedig fogalma sincsen [...] ilyen mocskos szavakkal élő személytől pedig valamit is érő fordítást nem lehet várni." (KKA 30) Arab İhsan azonban, hasonló ember lévén mégis ragaszkodik a fordításhoz, melynek végeredményeképpen elkészül az isztambuli szövegváltozat; Rendékár Hadova a csízióról című műve. A megrendelő helyett azonban Hosszú İhsan Efendihez kerülnek a török fordítás tekercsei. A nagy világutazó helyett ahhoz az emberhez tehát, aki a világ térképét az álmában látottak alapján akarja megrajzolni, a legnagyobb megvetést váltva ki ezzel unokabátyjából: „De hisz ez a szerencsétlen unokaöcs nem hogy egy világtérkép elkészítésére, de a világ egytizedének bejárására sem lenne képes! [...] - gondolta Arab İhsan, és belemélyesztette körmét alvó unkaöccsének a takaró fölött nyugvó kezébe. [...] A bőre bársonypuha. Ha megpróbálná megfeszíteni egy széltől duzzadó vitorla kötelét, az a kéz rögtön vérbe borulna. [...] Ráadásul nincs is félelmetes kinézete." (KKA 18)

A regény egyik értelmezője Mehmet Güneş, akinek pszichoanalitikus interpretációja szerint Arab İhsan Hosszú İhsan Efendinek csupán a tudatalattijában létező hőse, aki az ő sérült és skizoid személyiségét teljesíti ki.⁵ E gondolatát alátámaszthatná a tény, hogy a regény végén olvasható „leleplező levélben" Bünyamin mellett Arab İhsanról is kiderül, hogy csupán a narrátor képzeletének terméke.⁶ Ennek tudatában pedig az idős Hosszú İhsan valóban felfogható annak, akinek elképzelt unokabátyja látja, egy megvakulása előtt is vakságban élő erőtlen emberként. S így a Ködös kontinensek atlasza valóban saját gyengeségeinek kompenzálására születne.

Azonban nem Hosszú İhsan Efendi alakzat volta az egyetlen jele annak, hogy nem a főhős önmegvalósítására születik meg Arab İhsan és Bünyamin. Már a Köroğluban is fellelhető olyan hős, akinek az egyik szereplővel megegyező utóneve elé az Arab előnév kerül. Itt, lábjegyzet formájában a következő olvasható: „[...] az Arab [...] a török népmesékben az ellenhős neve, vagy nevének része."⁷ Mivel Anar műveinek a török eposzokkal való kapcsolata már bizonyítottnak tűnik, talán kézenfekvő magyarázatul szolgál ez a megjegyzés Arab İhsan szerepének értelmezésében is. A kalóz inkább látszik ellenpólusnak, aki a gondolatisággal szemben az aktív cselekvést képviseli, aki a való életben is bejárja annak a már Mercatortól ismert útnak egy részét, melynek ellenében Hosszú İhsan Efendi egy másikat választ. Arra, hogy a főhős ismeri Mercatort, fiának írt levele a bizonyíték: „Tulajdonképpen az Atlas Minorhoz hasonló művet szeretem volna hagyni rád. Ezt annak idején Katip Çelebi Világatlasz címmel fordította le nyelvünkre, és nekem ajándékozta egy példányát."⁸

Az Atlas Minor, Mercator legnagyobb lélegzetű, és befejezetlen munkája nem csupán az egyes kontinensek térképeinek gyűjteménye. Egy idézet szerint „»Az a látásom támadt«, írta, »hogy valami jóval fenségesebbet alkothatok, ha nem korlátozom magamat pusztán a föld országainak feltérképezésére, hanem hozzálátok az egeket és a földet egyesítő teljes univerzális séma leírásához, ennek mindenfajta mozgásával, helyzetével és részeinek rendjével együtt.«"⁹ Ennek megfelelően könyvében foglalkozott többek között az égitestek mozgásával, egymáshoz való távolságukkal, a föld teremtésével, sőt, az egyes területek politikai viszonyaival is.

Amit Hosszú İhsan Efendi az atlaszrajzolással kapcsolatban elgondolt, jobban rokonítható tehát Mercator terveivel, sőt, mintha a geográfus műve hídként szolgált volna Arab İhsan nyers világfelfedezés-képzete és Hosszú İhsan filozófiai elgondolásai között. Arab İhsan a saját nézőpontjából ködösnek látja ugyan Hosszú İhsan Efendi elképzeléseit, élete azonban semmiképpen nem gondolható el a főhős vérszegény tapasztalatait felülmúló kalandként. Mint ahogy azt apja Bünyaminnak címzett levelében le is írja, „az Atlas Vacuit ezért írtam, nem azért, hogy olvasd, hanem hogy megéld". (KKA 2021) Ahogy az az újraolvasás révén tudható, míg Hosszú İhsan Efendi egyfelől Descartes teóriáját cáfolja tetteivel (beleértve a Ködös kontinensek atlaszának megírását is), magában a regényben szereplő művében - ahogy ő nevezi, az Üresség atlaszában - pedig Arisztotelész fizikával kapcsolatos gondolatainak bírálatát adja. Az atlasz, amit ír, egyrészt saját öntükrözésére, másrészt, ebbe belefoglalva, a saját szintjén kimondatlanul maradó gondolatok tapasztalatként való átadására szolgál.

Ameddig Hosszú İhsan Efendihez eljut Rendékár műve, neki már jól bejáratott módszere van a megismerésre: „Az nyilvánvaló, hogy az álom úgy jön létre, hogy alvás közben a lélek elhagyja a testet, és különböző vidékeken kószál, ha pedig a lélek alvás közben elkülönülve a testtől messzi vidékeket jár be, akkor teljesen fölösleges, hogy a test ezerféle fáradsággal elmenjen azokra a helyekre, ahová a lélek amúgy is eljut." (KKA 39) Nem csak ő, hanem a környék lakói is hisznek módszerében, hiszen segítségért fordulnak hozzá abban a hiszemben, hogy „álmában különb-különb kérdésekre választ, különb-különb bajokra gyógyírt talál, meglátja még a híres-neves doktor, Lokman Hekim receptjeit vagy akár Salamon király pecsétjét is" (KKA 39. Amikor tehát - az egyébként is megbízhatatlannak tűnő, „az alja nép nyelvén papírra vetett" - művet elolvassa, nem az álmokkal kapcsolatban támadnak kétségei, csupán saját maga kilétét illetően. Míg Rendékár az álmokat a kételkedés módszerére támaszkodva érzéki csalódásként fogja fel, és nem tartja elfogadható kiindulópontnak, Hosszú İhsan Efendi pont ellentétesen gondolkodik. Ez a szembenállás pedig nem csak a Ködös kontinensek atlaszához, hanem Anar irodalomról alkotott felfogásához is kulcsként szolgálhat. Descartes-tól idézve:

„[...] ami pedig álmaink legközönségesebb tévedését illeti, hogy ti. mindenféle dolgot érzékeink módjára tüntetnek föl előttünk, nem árt, ha kissé gyanakodókká leszünk ily képzetek igazsága iránt, mert ezek, ha ébren vagyunk is, elégszer megcsalhatnak bennünket [...]. Végre is, akár ébren vagyunk, akár alszunk, mindig csak eszünk nyilvánosságában szabad hinnünk. S jól megjegyzendő, hogy eszünket említettem, nem pedig képzelőerőnket [...]."¹⁰

Hosszú İhsan Efendi szerint ezzel ellentétben: „A minden ismeretben kételkedő Rendékár a maga kételkedésében nem kételkedett, és ebből önmaga létezésére következtetett. [...] Abból, hogy gondolkodik, világosan kitetszik, hogy létezik, csakhogy ezen az úton az ember önmagán kívül semminek a létezését nem képes bizonyítani." (KKA 40) Ennek megfelelően álmaiban továbbra sem hajlandó kételkedni, és felteszi, hogy ébrenléte is csak álom. Így arra jut, hogy "legyen bár álom vagy valóság mindaz, amit lát, kell lennie valakinek, aki a valóságot vagy az álmot látja, márpedig az a személy, aki mindezt látja, ő maga" (KKA 41)

Mivel álmot és a valóságot nem különbözteti meg egymástól, Hosszú İhsan Efendi arra a következtetésre jut, hogy egyedül ő valóságos, minden más pedig, amit maga körül lát, csupán az ő képzeletének vagy álmainak szüleménye. E gondolatát már annak megszületését követően is bizonyítja. Fiának szánt levelében megírja, hogyan teljesítette annak az embernek a kívánságát, akinek először beszélt gondolatairól: ha nem is müezzinné, de a Kék mecset kulcsárává tette őt. Ezen kívül azonban az is kiderül a regény során, hogy Bünyamin apja megvakítása és megsüketítése után is tökéletesen tud tájékozódni, és habár még szagokat sem érez, mert az orrát is levágták, mégis azonnal felismeri fiát, amikor újra találkoznak. Az azonban, hogy Hosszú İhsan Efendi őrült lenne, nem csupán ez utóbb említett tényezők, de még a regény végén feltáruló beágyazások figyelmen kívül hagyása esetében sem feltételezhető. A regény első felében kifejtett gondolatok kiegészítését adja ugyanis a könyv második fele, melyben a Szultáni Hírszerző Testület feje, Ebrehe fejti ki a világra vonatkozó gondolatait Bünyaminnak.

Míg a regény első fele a kalandregény hatását kelti, addig a második rész a tudományos-fantasztikus történetekből merít. Mintha már maga a Szultáni Hírszerző Testület is a hasonló műfajú történetek valamelyikéből került volna Anar regényébe. A titkos szervezetet annak idején a szultán hozta létre egy foglyul ejtett nyugati kém segítségével. A világ minden pontján voltak embereik, akik időben tájékoztatták őket az országok politikai fejleményeiről, készülő háborúiról. A testület leendő vezetőjének azonban nehéz dolga volt: csak akkor léphetett elődje nyomdokaiba, ha ki tudta számolni a kör kerületének és átmérőjének arányát 666 tizedesig. Erre már csak azért is szükség volt, mert a világból érkező jelentések olyan titkosírással voltak lejegyezve, amit csak egy speciális szerkezet segítségével lehetett olvasni, és csak akkor, ha a szerkezet kezelője ismerte és helyesen állította be a 666 tizedesből álló számkombinációt. Ebrehe, a testület legújabb vezetője azonban már nem a szultán szolgálatában áll: saját céljaira használja embereit. Miután egy különös szerkezet, a Jóslás Tükre a birtokába kerül, a közelgő világvégétől való félelmében időgép készítésén kezdi törni a fejét. A filozófiai háttér pedig, ami a történetet kiemeli a látszólagos műfajiságból, ezúttal Ebrehe kedvenc olvasmánya, Arisztotelész Fizikája lesz.

Bünyamin és Ebrehe története, a regény két fő egységét alkotó történetek tehát a titokzatos fekete pénzdarab mentén találkoznak. A várostrom, melyben Bünyamin részt vesz, csupán a hírszerző testület fantom támadása, mely Ebrehe utasítására történik, egyetlen célja pedig a pénzdarab megszerzése. Emiatt a pénzdarab miatt vakítják meg Hosszú İhsan Efendit is, mikor nála keresik a Bünyaminnál elrejtett pénzt, melynek megszerzése a Nagyúrnak mindennél többet ér: hisz abban, hogy ez a hiányzó anyag, melynek segítségével előállítható az üresség, melyben végtelen sebességgel haladva megvalósítható az időutazás.

Ebrehe az ürességre és a végtelen mozgásra vonatkozó gondolatait Arisztotelészből meríti, a hírszerző testület fejeként azonban rengeteg olyan tudás birtokában van, ami a görög gondolkodó téziseinek megcáfolására sarkallja. Ismer például egy olyan északi szerzetet, akik rájöttek az üresség előállításának módjára, és annak nagyszerűségét megismervén az üresség imádóivá váltak. Bár a Nagyúr által emlegetett titokzatos európai szekta lényegében a vákuum létrehozásának fortélyára jött rá, s ez akár ki is elégíthetné Ebrehe igényeit, hiszen összhangban áll az ő ürességet érintő elképzeléseivel, a Nagyúr mégsem elégszik meg ennyivel. Ahogy Bünyaminnak mondja: „az így létrehozott ürességnek számunkra nincs semmi haszna. Mert mi, pontosabban én ahhoz az eredendő űrhöz szeretnék eljutni, amelyből a világ keletkezett." (KKA 131)

A meg nem teremtettet szeretné elérni tehát, azt, amit Arisztotelész első mozgatónak nevez. Csakhogy amíg a filozófus szerint ez a mozgató csak egyenes vonalú, egyenletes időben zajló mozgás létrehozására lehet képes, addig Ebrehe, szintén Arisztotelész szavaiból kiindulva azt állítja, hogy az üresség birtokában ez a mozgás időben ellentétes irányúként is feltételezhető. Az ürességet imádókról való tudás birtokában Ebrehe ez által abba az Arisztotelész által említett csoportba kerül, „akik szerint a hely valami más, mint a belekerülő testek, és [...] akik az üresség [létét állítják]. Elképzelésük szerint az üresség a mozgás oka úgy, hogy benne történik; erről pedig némelyek azt állítják, hogy olyan, mint a hely."¹¹ Minthogy az ürességet helynek veszi, Ebrehe abban az arisztotelészi felvetésben is bizonyosságot lát, ami szerint az ürességben a test „minden arányon túllépő"¹² sebességgel mozoghat.

A főhős Bünyamin a várostrom során hozzá jutott pénzdarab miatt kerül a Nagyúr palotájába, s megismerkedik a második olyan emberrel is, aki a világot saját magához méri. Bár a Nagyúr erősebb szavakkal él, amikor azt mondja, „a világ az én meghosszabbításom"¹³, gondolatai mintha Hosszú İhsan Efendi elképzeléseinek torzított tükörképei lennének. Annak tudatában pedig, hogy maga Hosszú İhsan Efendi a Ködös kontinensek atlaszának szerzője, a Nagyúr története egyenesen tanmeseként aposztrofálható. Ebrehe túlzott magabiztossága ugyanis elrejti a szeme elől azt, hogy ő maga is egy titkosszolgálat kelepcéjébe került. Az általa hitelesnek ítélt Jóslás Tükrét, mely évről évre jelzi a végítélet napjának közeledését (a történet jelenében ez egy év múlva várható), valójában német kémek juttatták az Oszmán Birodalomba, hogy a tükör által jelzett időpontban megjelenő ál-Megszabadító minden nehézség nélkül átvehesse az ország irányítását. Ebrehe, saját pozícióját túlbecsülve, anyagi eszközökkel (a fekete pénzzel!) próbálja elkerülni végzetét, hogy a teremtéssel ellentétes irányú mozgás révén maga is valami újnak a megteremtéséhez juthasson el. Tettei nem kevésbé öncélúak Hosszú İhsan Efendi tetteinél, mégis Bünyamin apja bölcselkedő magatartásának látványos ellentétei, így Bünyamin, ha figyelmesen olvassa saját történetét, levonhatja a megfelelő erkölcsi konzekvenciákat.

Az olvasóra azonban más következtetések várnak: az én külvilágként való meghosszabbítása, az álmok világra vetítése, és a semmiből való létrehozás szépen lassan kirajzolják a narrátor írói programját. Hosszú İhsan Efendi a gondolkodásával teremt, állítása szerint semmi nem létezne a körülötte lévő dolgok közül, ha ő nem gondolna mindent aprólékosan végig. A regény végén található levélben pedig azt írja, hogy magát a Ködös kontinensek atlaszát is ő írja, így végső soron a külvilág bármilyen típusú létrehozását az irodalmi teremtésnek rendeli alá. Az álomban látottak térképpé rajzolása és a külvilág saját akarat általi létrehozása a narráció szintjén mind a Hosszú İhsan Efendi által írt könyvbe vannak belefoglalva, csakúgy, mint saját fia is. Így Bünyamin végül megkérdőjelezhetetlenül főszereplővé válik, egy irodalmi alkotás részévé, mely a nemlétezőből válik megírttá. A teremtés a fő érdeklődési területe Ebrehének is, az ő karaktere pedig a szabad létrehozásról szóló párbeszéd ellentétes szólamát képviseli, így általa a teljes üresség elérésének lehetősége kérdőjeleződik meg. A két álláspont szintézise pedig már egy olyan kétes programmá válik, mely a két beágyazott narrátor felől olvasva két különböző értelmet nyer. Hosszú İhsan Efendi szemszögéből az írás felér akár magával a megélt élettel is: „Így tehát, képzeletemben élő kedves fiam, átélted azt, amit szegény apád nem élhetett meg. [...] Végül is azt a kalandot élted át, amelyet neked álmodtam, és ezzel elolvastad azt atlaszt, amelyet neked írtam, s így megismerted azt a végső dolgot, amelyet tőlem meg kellett tudnod."(KKA 221) Ha azonban a két szemben álló szereplő történetének szálai Anar felől olvasódnak egybe, a hangsúly az írás dicsőítéséről az írás általi egyesítésre helyeződik. Az azonban, hogy kinek az írói programjáról van szó, soha nem tisztázódik. A Ködös kontinensek atlaszában ugyanis Anar az, aki saját hősének társszerzőjévé válik, játékos lehetőségként merül fel csupán a neve a könyv megírásának kapcsán. A címlapra kerülő név tehát - İhsan Oktay Anar - egy lesz csupán a könyvben található nevek közül, és egyetlen szólam jut csak neki, amely bárki hangján szólhat.

Thomka Beáta így ír a regények elbeszélői szólamainak változásáról: „A történetben saját hangjukat hallatták az alakok, szemlélődtek, monológot mondtak, párbeszédet kezdeményeztek egymással. A szólamok lassan felerősödtek, önállósodtak, mígnem a többszólamúság elnyomta, majd végérvényesen elhallgattatta a szerzői szólamot."¹⁴ A szólamok felerősödése Anar első regényében már néhány oldal elolvasása után szinte hangzavarrá válik. Nem a szereplők sokasága azonban az oka ennek a jelenségnek, hiszen a történet gyorsan és könnyedén pereg, akár egy mese. A jelölt és jelöletlen intertextuális kapcsolatok szövedékei azonban pontosan olyan zsúfolt és színes világot teremtenek a könyv papírján, amilyen maga a Galata negyed, ahol a történet játszódik. Szintén Thomka Beáta írja, hogy „[...] a történet megjelölt helyszíne csak olyan mértékben válik tájékká, annyiban lesz működésbe hozott térbeli, földrajzi kategória, amilyen mértékben szerepet vállal a történeti személyek én-tudatának alakításában."¹⁵ Anar regényében a helyszínválasztás a befogadás önkéntelen folyamataira is hatást gyakorol, az isztambuli Galatáról ugyanis köztudott, hogy a legrégebbi időktől napjainkig a város legvegyesebb összetételű része. Ez a változatosság nem csak az emberek származásában és nyelvhasználatában figyelhető meg, hanem ezzel együtt természetesen kiterjed az építészetre, a hagyományokra, a hétköznapi élet bevett szokásaira is. A török olvasó számára a helyszín tehát már magában a regény egyik szövetévé válik.

Pontosan ez a helyszín segíti elő azt is, hogy a tizenhetedik század Galatájába helyezett mű ne történelmi regényként aposztrofálódjék. A történet terének kiválasztása ugyanis az oszmán korba való helyezéssel együtt szintén a közvetítés rétegeként működik a regényben. Az Oszmán Birodalom már csak politikai stratégiái révén is kevert összetételű volt, ahogy Fodor Pál írja, „éppoly kevéssé volt elsősorban iszlám, mint amennyire kevéssé volt elsősorban török állam"¹⁶. Ahogy az tanulmányából kiderül, a meghódított területekről származók a szabad vallásgyakorlás mellett jelentős befolyásra tehettek szert a politikai színtéren is, a török tehát az európai alattvalók mellett csupán az egyik, de nem a meghatározó nemzetiség volt. Az oszmán-török nyelv regénybe való beékelése pedig tovább növeli a kiválasztott téridő szerepét. Bár a magyar fordításban a mű eredetijének közvetítő rétegei közül a nyelvi réteg elvész, Gürsel Korat Anar-konferencián elhangzott előadása alapján elképzelhető, milyen jelentősége van a manapság már a törökök számára is nehezen olvasható oszmán nyelvnek. A mai isztambuli nyelv és régi török nyelv írott és beszélt változatának keveredése Korat szerint „az egyes írók által kedvelt »ez a múltban pontosan így történt« állítást az »akkoriban akár így is elképzelhető lehetett volna« feltevésre cseréli"¹⁷ A tér és idő általi feltételes módba helyezettséget a keveréknyelv erősíti, ez pedig már a cselekmény bárminemű alakulását megelőzően az átmenetiség terében engedi szabadon a regényt.

Az alaptextus így már magában is telített, a köré szerveződő szöveg- és kultúraközi viszonyok sokasága pedig tovább árnyalja a Korat által Pieter Bruegelinek nevezett képet. Már maga a könyv címe is intertextuális kapcsolatban áll az abban felbukkanó Atlasszal. A két cím - a valóban kézbe fogható könyvé és a benne szereplő azonos című atlaszé - folyamatos egymásra utalásos kapcsolatban áll egymással, időről időre egymás értelmezési tartományába helyezve át a művet. A Ködös kontinensek atlasza így soha nem lesz kizárólag az olvasó által olvasott regény, mint ahogy a Bünyamin inge alatt rejtőző Világatlasz sem lehet az egyetlen ilyen című könyv. A beékelt öntükrözések révén pedig az is egyértelmű, hogy Anar könyvének címe nem utal egyszerűen a műben szereplő, annak főhőse által írt könyvre. A cím azonban nem csupán önmagával áll textuális kapcsolatban, hanem a könyvben említett összes többi atlasszal is: Atlas Minor, Atlas Vacui, Világatlasz, Világ. Ez utóbbival, mely Hosszú İhsan Efendi szavai szerint valóban csupán a külvilágra utal, a későbbiekben az Efrasiyab történeteiben olvasható, Világtörténet című beágyazott rész teremt mélyebb kapcsolatot. Ott ugyanis nyilvánvalóvá válik a világ és az arról írott szöveg kapcsolatának atlasz-szerűsége, az atlasz fogalma pedig végérvényesen a mercatori értelemben rögzül.

A szövegközi kapcsolatok Gérard Genette¹⁸ által metatextusként emlegetett típusába sorolható elemekről már a korábbiakban esett említés. Mercator, Descartes, és Arisztotelész mindannyian szereplőkké válnak, hiszen a hivatkozott műveik szerzőiből maguk is versenytársakká, párbeszédpartnerekké alakulnak. Az adott művek pedig nem csak a könyvbéli új kontextussal bővülnek, hanem az azon kívül álló, jelenkori világ által létrehozott kontextusokkal is, beleértve magának a kelet - nyugat problematikának a kérdéseit. Alp Er Tunga (Efrasiyab) pedig, az egyetlen török hagyományból származó, jelölt intertextusként működő elem, szintén új értelmet nyer a regényben felbukkanó karakter, Alibaz által. Az egész világot meghódító, óriás hadvezér helyére ugyanis egy kisfiú kerül, aki bár szintén sikeres harcossá válik a mű során, mégis csak a gyerekek között arat mulandó sikereket. Anar harmadik regényével, az Efrasiyab történeteivel létrejövő kapcsolat azonban már kettős kötődésű: a török epikából ismert Alp Er Tungán kívül fedésben marad az első regény Efrasiyabjával is.

Genette kategóriái közül a hipertextusok közé sorolható kapcsolatok szerepe szintén jelentős Anar prózájában. Bár az Efrasiyab történetei, talán már címéből következően is több ilyen kötődést tartalmaz, a Ködös kontinensek atlaszának a Köroğluhoz való kapcsolódása is meghatározó a szerző szerkesztésmódjának a kelet - nyugat közötti közvetítést előtérbe helyező elemzésekor. Nem csupán a már említett, cselekmény szintjén való egyezés miatt, hanem azért is, mert az Anar regényét alkotó „láthatatlan" irodalmi szálak közül ez képviseli a kifejezetten török vonalat.

Az európaiság, illetve a nemzetköziség a már említett helyszín és kor által teremtett kapcsolaton túl más formában is beleszövődik a könyv legmélyebb rétegeibe. Ez pedig az intertextualitás műfajokat érintő szint, mellyel Laurent Jenny foglalkozik A forma stratégiája című munkájában.¹⁹ „Mit mondhatunk attól kezdve, ha a kérdéses struktúra egy olyan formaszerkezet, amely egy hagyományal bíró műfaj jellemzője. Lehetséges-e azt állítani, hogy egy szöveg egy műfajjal lép intertextuális viszonyba? [...] ha - mint a műfaj esetében - a kód saját határait egy bizonyos számú realizálandó struktúra előírásával húzza meg, s ezek a struktúrák éppannyira szemantikaiak, mint formaiak, így egyfajta arche-textust (arché-texte) alkotnak. A műfaji archetípusok bármennyire absztraktak legyenek is, nem kevésbé alkotnak textuális struktúrákat [...]."²⁰

A Ködös kontinensek atlasza esetében ezek a műfajokkal teremtett intertextuális kapcsolatok kimondatlanul, bár a Köroğluénál kevésbé rejtetten jelennek meg. A könyv első fele egyértelműen a kalandregényekkel áll párbeszédben. Az események térképek és kincsek körül forognak, s ezek közül Hosszú İhsan Efendi térképei az egyetlenek, amelyek a műfaji besorolhatóságon felül állnak. A kalóz Arab İhsan térképeit rajtaütéseken szerzi, és kincsestérképként szeretne túladni rajtuk. Alibaz gyerektársaival végigharcolt „hadjáratokat" követően hőssé válva Efrasiyabként halmoz fel számára nagy értékkel bíró kincseket. Bünyamin apja altatójából iszik, amitől olyan mély álomba zuhan, hogy halottnak hiszik, és eltemetik őt. Miután kiássa magát a földből, aknásznak áll a szultán seregében és szintén részt vesz egy hadjáratban, ahol végül hozzájut a kincsként kezelt titokzatos fekete pénzdarabhoz. A kincskeresős kalandok sorából a kalóztörténetekből ismerős állatfigura sem maradhat el: Hosszú İhsan Efendi házában megjelenik egy tolvajlásra idomított majom is.

A regény második fele többnyire a föld alatt, Ebrehe higanygőzös és kénfüstös laboratóriumában játszódik, ahol a Szultáni Hírszerző Testület tudósai az időutazás megvalósításán fáradoznak. A kincshez vezető utat nem régi térképek mutatják, az üresség előállításához európai szektáktól vett tudáson át vezet az út. A harcos összecsapásokat vákuumgömbökben széttépett emberi testekről szóló történetek váltják Bünyamin és Alibaz életében. S bár csakúgy, mint a könyv első fejezeteiben, itt is beleszövődnek a cselekménybe más, műfajtól független történetek, a regénynek ezt a részét legerősebben mégis a tudományos-fantasztikus atmoszféra hatja át. Thomka Beáta szavaival „az irodalomban tehát rejtett emlékképek működnek [...], a kultúrának vannak emlékezettartományai és létezik műfaji emlékezet".²¹ Anar regénye, a felszín és mély egymással nehezen összeegyeztethető rétegeivel leginkább talán a kulturális és műfaji emlékezet kettőssége mentén ragadható meg. Ez a kétosztatúság azonban tovább aprózódik, amikor mind a kulturális, mind a műfaji emlékezet merőben különböző értelmet nyer a kelet és nyugat közötti közvetítés tengelyén.

Az assmanni „mítoszokban tárgyiasult kultúra"²² Anarnál a műfaji síkon való felbukkanás lehetőségét is magában hordja. A török népcsoportok eposszá tárgyiasult Köroğluja központi szerepet kap a regény alapszituációjának megteremtésénél, azonban végül mégsem ez az, ami a műfaji besoroláskor kísértésbe viheti az értelmezőt. A műfajiságra utaló stílusjegyek pont az ellenkező irányból, a nyugati kultúrából érkeznek, a tézisregényekre, a kalandtörténetekre vagy a sci-fire mutató vonások azonban mégsem érnek el a mű valós vázáig. Ahogy a kulturális emlékezet nincs hatással a műfajira, úgy a műfaji sem hatolhat be a kulturális emlékezetnek fenntartott területre. Anar regénye nem köthető egyetlen, a kulturális tradícióval kapcsolatban álló, kifejezetten keleti műfajhoz sem. A szereplők pedig, bár Arisztotelészt és Descartes-ot olvasnak, többen közülük keresztények, vagy esetleg egyenesen Európából érkeztek, mégsem látszanak felismerni bármiféle távolságot vagy különbséget. Annak ellenére sem, hogy a regény cselekményének időszakában Fodor Pál tanulmánya szerint „az iszlám jellegének erősödése [...] fokozódó bizalmatlanságot szül a birodalom nem muszlim alattvalói körében, akik [...] sorsukat mindinkább a birodalom ellenségeihez kötötték."²³ A két eltérő kulturális hagyomány egymás mellett élésének kérdése a regényben azonban annyira elvékonyodik, hogy a szereplőkig el sem ér, csupán a szerkezet finom szöveteként ismerhető fel. A műben szereplő törökök, bár gondolataik térképek és utazások körül forognak, egyetlen alkalommal sem vetik fel az európaivá válás kérdését, a más kultúrából érkezettek pedig szintén egyéb gondolatokkal vannak elfoglalva, így az összehasonlítás végérvényesen elmarad.

A regény intertextuális kapcsolatokból és elbizonytalanító beágyazásokból fakadó besorolhatatlanságát csupán egyetlen, az egész világ kulturális emlékezetében élénken élő műfaj ingatja meg, ez pedig a mese. A történet szövése, a kalandok egymásra következése, a gördülékeny stílus és a mindvégig megmaradó lineáris vonalvezetés mind a meseolvasás érzetét keltik, így mindazok a további szálak, amelyeket Anar mozgat, szinte észrevétlenek maradnak. A mese műfaja az egyetlen, ami nem esik Anar iróniája áldozatául. Az időutazás nem valósul meg, Hosszú İhsan Efendi teremtőképessége éppannyira megkérdőjeleződik, mint İhsan Oktay Anaré, a kollektív török emlékezetből felidéződő Efrasiyabot pedig csak a gyermek Alibaz veszi komolyan. Az egyetlen, ami átmehet a rostán, az maga a történetszövés, a gördülékenység, az irreálisba való belefeledkezés.²⁴ Ennek következményeképpen kelet és nyugat olyan magától értetődően fonódik egymásba, mint a térkép papírján, nem is marad tehát valódi szükség bármiféle programszerűen előírt közvetítésre.

 

1Említés esik például Eger várának ostromáról is.

2Heller Ágnes: A mai történelmi regény, Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2010.

3Erre vonatkozó ismereteimet a Köroğlu magyar kiadásának Adorján Imre által írt bevezetőjéből szereztem..

4Ehsan Yarshater: Afrasiab című tanulmánya az Encyclopaedia Iranica elektronikus változatában, http://www.iranica.com/newsite/index.isc?Article=http://www.iranica.com/newsite/articles/v1f6/v1f6a008.html.

 

5„Uzun İhsan Efendi'deki şizoid sorunun iki temel polemiği vardır. Birincisi [...] Uzun İhsan Efendi için içsel nesne olan, sürekli bilinçaltına atmaya çalıştığı, ruhundaki macera arzusunu tutuşuran Arap İhsan'dır." Mehmet Güneş: Şizoid Bir Kişilik Olarak Uzun İhsan Efendi ve Kendini Gerçeklerştirme Sorunu, a következő weboldalról letöltve 2011. 07. 26-án: http://www.ihsanoktayanar.com/genis_goster.php?sayisi=3&ilgi=dosyalar; („Hosszú İhsan Efendi skizoid voltának két alapvető kérdésköre van. Az első [...] Hosszú İhsan Efendi belső tárgya, kitartó tudatalatti munkájának eredménye, a lelkében élő, kalandos vágyait beteljesítő Arab İhsan.")

6„Arab İhsan, ez a pompás nagylegény rajzolta meg annak a való világnak a térképét, amelybe én, az ürességet és sötétséget olvasó gyáva, még belépni se mertem. [...] Miért képzeltem el őt? Talán csak annyit akartam, hogy te, az én egyetlen fiam, ismerd." Ködös kontinensek atlasza, 210.

7Köroğlu, 67., 6. lábjegyzet.

8Ködös kontinensek atlasza, 210.

9Nicholas Crane: Mercator. Az ember, aki feltérképezte a bolygót (Sajó Tamás ford.), Budapest, HVG Kiadói Rt, 2004.

10René Descartes: Értekezés a módszerről (Alexander Bernát ford.), Budapest, Kossuth Kiadó, 1991, 55. (Kiemelés tőlem.)

11Arisztotelész: A természet (Bognár László ford.), Budapest, L'Harmattan, 2010, 73.

12„[...] nem alkothat arányt az üres sem semmivel, ami telt, következésképp [a rajtuk áthaladó] mozgások sem, hanem ha a helyváltoztató [test] a legritkább közegen át ennyi időben tesz meg ekkora távot, akkor az ürességben minden arányon túllépően teszi ezt" Uo, 75.

13Ködös kontinensek atlasza, 135.

14Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák, Budapest, Kijárat Kiadó, 2001, 7.

15Uo, 76. (kiemelés: T. B.)

16Fodor Pál: Reformok és reformideológiák az Oszmán Birodalomban (16-20. század), Korunk, 1996/6, 18.

17„İhsan Oktay Anar bu dil senteziyle, bir kısım romancıların pek sevdiği »Bunlar tarihte aynen şöyle olmuştur« iddiasını »Bunların o zamanlar böyle düşünülmesi muhtemeldir« tezine dönüştürdü." Gürsel Korat: Hayali İstanbul Haritası, letöltve a következő webhelyről 2011. 07. 26-án: http://www.ihsanoktayanar.com/genis_goster.php?sayisi=4&ilgi=dokuman

18Gérard Genette: Transztextualitás, Helikon, 1996/ 1-2, 83-90.

19Laurent Jenny: A forma stratégiája, Helikon, 1996/ 1-2, 23-50.

20Uo, 30-31.

21Thomka, 2001, 12-13.

22Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában (Hidas Zoltán ford.), Budapest, Atlantisz, 1999.

23Fodor Pál, 24.

24Ezt a jelenséget Thomka Beáta a következőképpen jellemzi: „Az ezredvég szoftmodern magyar elbeszélő gyakorlatát jobbára a szövegfelület-alakítások, hangsúlyozottan művi megszólalások, beszédmód-mímelések, különféle jel-mezek, önreferenciális nyelvi tárgyak, önértelmezések és metanarratív eljárások foglalkoztatják. Más irodalmakban gyakran észleljük, hogy a világszerűség világszerűbbé, a szövegszerűség szövegszerűbbé vált, vagy a képzelt képzeltsége is fokozottabb, a beszédminőségek még beszédszerűbbek. A beékelt világoknak nagyobb szerep jut, a világbetétek radikálisabban hatnak." (Thomka, 2001, 15.)