1.                A modern pedagógia kialakulására ható társadalmi, ideológiai és közoktatás-politikai változások a XIX. században

A XIX. században végképp kitárulnak Európa határai, a megváltozott társadalmi, politikai viszonyok a nevelésügy terén is forradalmi átalakuláshoz vezettek. Egyrészt a napóleoni háborúk idején a forradalmi eszmék elterjedtek szerte Európában, és bár az 1814-15-ös bécsi kongresszuson I. Miklós orosz cár javaslatára megalakították a forradalmak, szabadságküzdelmek elfojtására az ún. Szent Szövetség rendszerét, a XIX. század első felében kialakult nagy ideológiai eszmeáramlatok -, a liberalizmus és a nacionalizmus – terjedésének nem lehetett ellenállni. A XVIII. század hatvanas éveiben Angliában kibontakozó ipari forradalom a XIX. század első felére Európára is átterjedt, kezdetben a könnyűipart, majd a nehézipart érintette, a XIX. század első felében a közlekedést is forradalmasította (ld. Fulton gőzhajója, Stephenson gőzmozdonya), végül a gépgyártás területén is gyökeres átalakulást eredményezett. Mindezek a változások gyökeresen átalakították az emberek élet-és gondolkodásmódját, a mindennapi érintkezéskultúra általános szabályait. A XIX. századra a közélet és a magánélet (privát szféra) teljes elkülönülése figyelhető meg. A férfi-női szerepek elkülönülése, a politikai közéletben megjelenő férfi és a háztartást és gyermekeit gondozó anya szerepeinek szétválása végképp meghatározóvá vált. A gyermek egyre inkább a család jövőjét testesítette meg, még nem individuális, hanem közösségi szempontból, hiszen a gyermek a kialakuló nemzetállam tagja, ennélfogva a nemzet fennmaradásának, fejlődésének is a záloga.

A nemzeti fejlődés intézményesült modelljének talán legfontosabb eleme a népoktatási rendszerek megjelenése, mellyel a XIX. században az európai iskolaügy új korszaka kezdődött el. A művelődés és a közoktatás nemzeti ügy, a társadalmi nyilvánosság fontos tere, a politikai viták mindennapi témájává vált.  

Másrészt a tanári mesterség professzióvá vált, ezzel együtt a családi nevelés is háttérbe szorult, az állam a tankötelezettség bevezetésével saját kezébe vette az oktatásügyet. Ugyanakkor a XIX. századi oktatásügy fejlődésének első századfordulóig tartó szakaszára szakaszának fő sajátossága az egymás mellettiség, konkrétan az, hogy az elemi iskolai népoktatás és a középfokú oktatás nem egymásra épülve alakult ki. Másrészt a szervezeti keretek és az intézményirányítási és felügyeleti rendszer is különbözött egymástól. A közoktatási rendszer XIX. századi fejlődésének harmadik sajátossága pedig az, hogy az elemi iskola nem jelentett autmatikus továbbtanulási lehetőséget a szegényebb, szélesebb néprétegek gyermekei számára. A középfokú oktatás a módosabb polgárság gyermekei számára volt nyitott, amely a műveltségi monopólium megszerzése révén hagyományos előjoguk átörökítését biztosította.  

A modern európai közoktatási rendszerek kialakulására három ország oktatás-és iskoláztatáspolitikai modellje hatott leginkább, az angol, a francia és a német modell.

Anglia XIX. században a splendid isolation (fényes elszigeteltség) politikáját valósította meg. Célja az európai hatalmi egyensúly megőrzése, gyarmatbirodalmának és tengeri hatalmának növelése volt. A viktoriánus Angliában az angol iskolarendszert – a kontinentális hagyományokkal ellentétben a decentralizáltság, a széttagoltság, az iskolák helyi önállósága, a magánszemélyek, egyesületek, helyi önkormányzatok felügyelete és működtetése jellemezte. Igen elterjedt volt a Bell-Lancester féle monitoring rendszer, az oktató munkába az idősebb és tehetségesebb tanulók bevonása. Ők segédtanítókká válva segítették a munkát, mely nagyobb létszámú osztályokban is lehetővé tette a tanítást. Az erősen liberális Anglia sokáig ódzkodott attól, hogy az állam beleszóljon az oktatásügybe. A társadalmi elit gyermekei zártkörű elitképző magániskolákban, vagy egyetemeken tanultak tovább, de a szélesebb néprétegek gyermekei számára az iskolába járás lehetőségét csupán az 1870-es „Education Act” biztosította, mely állami iskolák létrehozását írta elő 5-tizennégy év közötti gyermekek számára. A kötelező iskolába járás ugyanakkor egy évtized múlva válik valóra, az elemi oktatás pedig csak 1891-ben lesz ingyenes.

A XVIII. században a Német-Római Császárságot az 1648-as vesztfáliai béke óta a feudális és területi széttagoltság jellemezte. Mit sem változtatott ezen a Német-Római Császárság 1806-os megszűnése, hiszen az 1815-ös bécsi kongresszus sem változtatott ezen az állapoton. A Német Szövetség – ahogyan ekkortól nevezték – ismét számos törpefejedelemségből állt. A Német Birodalom két örököse, a Habsburg Birodalom és Poroszország volt, kettejük politikai rivalizálása 1740-től 1871-ig tartott.

A XVIII. századi Poroszországban a népiskolai oktatás a pietisták kezében volt, az általános iskolakötelezettséget (6-13 év) először II. Frigyes 1763-as rendelete szabályozta. A középfokú oktatás fejlődése is a XVIII. század végén indult el. Megjelentek az egyetemi felkészítést elősegítő gimnáziumok majd a XIX. században a korabeli polgári iskolák, valamint új típusú középiskolák (reáliskolák). Ez utóbbi az általános képzés mellett szakirányú ismereteket, képzéseket biztosított, másrészt a leányok számára is megteremtette a tanulás lehetőségét.

1810-ben nyitotta meg a kapuit Wilhelm von Humboldt által a berlini egyetem.

A német oktatási rendszer szellemiségét a XIX. század elején a neohumanizmus irányzata hatotta át. A Német Császárság kikiáltása után (1871) a porosz közoktatási rendszer hódító útjára indult, mely több északi ország, de a magyar oktatásügy fejlődésére is nagy hatást gyakorolt.  

A francia oktatásügy elsősorban a déli államokban (Olaszország, Spanyolország, Portugália) talált követőkre. Napóleon bukását követően a Bourbon-restauráció az iskolaügyet ismét az egyház fennhatósága alá rendelte, az igazi előrelépés – Jules Ferry közoktatásügyi miniszternek köszönhetően – 1881-ben történt, az általános, ingyenes, kötelező és világi elemi iskolarendszer létrejöttével.