3. A középfokú oktatás fejlődése a XIX. században
3. A középfokú oktatás fejlődése a XIX. században
A középfokú oktatás terén az igazi tanügyi reformok az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után indultak be. 1849-ben az elhíresült olmützi alkotmány szellemében született meg az osztrák kultuszminiszter, Leo Thun gróf nevéhez fűződő, csak Entwurf-ként emlegetett tanügyi rendelet. Kidolgozói Franz Exner prágai egyetemi tanár és Hermann Bonitz klasszika-filológus voltak. Az Entwurf számos negatívuma ellenére modern középiskola szabályzatnak tekinthető. Megteremtette a nyolc osztályos gimnáziumot, az érettségi vizsga intézményét. A latin és a filozófia, a hagyományos humán stúdiumok száma csökkent, ugyanakkor a reáliák (matematika, természettudományos stúdiumok) felértékelődtek. Az osztrák tanügyi rendelet előírta azt, hogy csak képesítéssel rendelkező tanárok taníthatna. A neoabszolutizmus időszakának ellentmondása a tanügyi rendeletben is tetten érhető. Egyrészt számos modenizációs elemet megtalálunk a rendeletben, másrészt viszont a kötelező német nyelvtudás bevezetése az uralkodóhoz lojális alattvalók kinevelése, a nemzeti fejlődés akadályának tekinthető. A középiskolákról szóló 1883. évi XXX. törvénycikk a klasszikus gimnázium mellett bevezeti a 8 évfolyamos reáliskolákat. Míg a klasszikus gimnáziumban való jelenlét a klasszikus humán műveltségeszményt és minden felsőfokú intézménybe való automatikus bejutást jelentette, a reáliskolák elsősorban a műegyetemre, a gazdasági főiskolákra való továbblépés lehetőségét jelentették. 1896-ban hozták létre a leánygimnáziumok intézményét. A XX. század elején is a klasszikus gimnáziumban a tanulókat általános műveltség megszerzésére, fegyelmezett gondolkodásmódra nevelték. A munkafegyelem, a tekintélytisztelet, a rend és harmónia iránti igény került az oktatás középpontjába.