7.                Oktatásügy a szocializmus idején

Már 1943-ban eldőlt, hogy Magyarország a Szovjetúnió érdekszférájába kerül a világháború után. A rövid demokratikus kísérlet után a szovjet típusú politikai rendszer létrehozására kiváló időpontnak tűnt 1948, az 1848-as forradalom centenáriumi megünneplése. Az országban – Révai József, a Magyar Dolgozók Pártjának főideológusa irányításával – több helyen megrendezték március 15-ét. Egy új rendszer ideológiája alapján. Mivel az 1948 és 1989/90 közötti szocializmus időszakának oktatásügyet is nagymértékben meghatározó ideológiája egy új történelemszemléletre épült, tekintsük át a szocializmus időszakának történelemszemléletét. A rendszer történelemszemléletét egy még, 1943-ban napvilágot látott munka, Mód Aladár „400 év küzdelme az önálló Magyarországért” címmel megjelent könyve alapozta meg. Mód a könyvében a magyarság történetét a függetlenségi harcok történetéből vezette le, a szabadságküzdelmeket pedig – a marxista történelemszemlélethez igazodva – osztályharccal azonosította. E szabadságharcok tengelyébe a Habsburg-ellenes függetlenségi harcokat állította a szerző, melyről Glatz Ferenc találóan jegyzi meg:”Aktuális politikai céltól vezettetve összekeverte a németellenességet (az aktualitást 1938-1945 között) a Habsburg-ellenességgel (a történelemmel). Ez mind kommunista, mind a polgári baloldali publicisztikában, politikai szlogenekben élő Habsburg-ellenesség találkozott a magyar közgondolkodás hagyományos (elsősorban protestáns) kuruc kultúrával.” (Glatz, 1988:250) Megvalósult a nemzeti történetfelfogás és a marxizmus tökéletes szimbiózisa. Ez a szintézis tökéletesen illeszkedett a kommunista párt által megkonstruált és Révaihoz köthető új történelemszemléletbe. Ezzel gyorsan sikerült a közgondolkodásban, a társadalomban szerteoszlatni a kommunista párt nemzetietlenségéről elterjedt általános nézetet is.

Az oktatást – főleg az ötvenes, hatvanas években – erre a történelemszemléletre építették.   

Az alábbi 1970-es évek 7. osztályos történelmi tankönyv rajzos ábrája kiválóan illusztrálja a korszak közgondolkodását. A történelmi korszakokban kizsákmányolók és kizsákmányoltak alkották a társadalmat, közöttük kiméletlen osztályharc bontakozott ki. Cél, hogy a kizsákmányolt osztály megdöntse a fennálló rendszert forradalom útján. Két tökéletes társadalom volt, ahol nem létezett kizsákmányolás, az egyik az ősközösségi társadalom, a másik pedig a kommunizmus (lesz), amely a munkásság és parasztság győzelmével újból osztálynélküli társadalmat fog megvalósítani.

Az ötvenes években a köznevelés, közművelődés, közoktatásügy pártérdekeknek rendelődött alá. A Rákosi-rendszer idején a tervgazdálkodással egy időben az egyetemi képzésben tervszámokat vezettek be. A felsőoktatásba egyre több munkás-és paraszti származású fiatal került be, igen sok esetben nem a teljesítmény, hanem a származás alapján.

A két világháború közötti és az 1945-48 közötti időszak pedagógiai mozgalmai (pl. reformpedagógia) teljesen háttérbe szorult, szovjet pedagógiai gondolkodók műveit fordították magyarra (különösen népszerű volt Anton Szemjonovics Makarenko életműve és a szovjet pedagógus munkássága), használták sorvezetőként, az oktatást a felületes, propagandisztikus célzatú aktualizálások kísérték. Kész igazságok, rövidre kapcsolt analógiák, az árnyalatok nélküli fehérre-feketére festett igazságok emelkedtek törvényerőre az oktatásban. Az 1950-es új általános iskolai tanterv szemléletét is a fenti gondolatok hatották át.

Változást eredményezett Nagy Imre kormányának (1953-1956) oktatáspolitikája. A Magyarországon megvalósult szocialista oktatásügy torzult vonásaira mutatott rá és adott reformkommunista alapú bírálatot a Petőfi kör budapesti köznevelési vitasorozata. (1956 szeptembere és októbere), valamint 1956 október első hetében a Pedagógus Szakszervezet által rendezett balatonfüredi tanácskozás. Ezen a tanácskozáson az ötvenes évek hazai neveléstudományának reprezentáns képviselői vettek részt. A tanácskozás témája a hibák kiküszöbölésével az igazi és hiteles szocialista nevelés és a torzítás nélküli neveléstudomány lehetőségeinek feltérképezése volt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején az Oktatásügyi Minisztérium tervbe vette a haza iskolarendszer átalakítását, a tananyag revízióját, az orosz nyelvtanítás megszüntetését, a szabad vallásgyakorlat engedélyezését.

A forradalom és szabadságharcot követően az 1958-as új művelődéspolitikai irányelvek ismét a szocializmus győzelméért folytatott harcnak rendelték alá a művelődést és a tudományokat.

1961-es oktatási törvény az iskolatípusok terén hozott főként változásokat. A tankötelezettséget 16 éves korban határozta meg, a termelőmunkára való felkészítés értelmében létrehozták a szakmunkásképző intézeteket. A szakmunkásképzők mellett 1960-ban új iskolatípusként jelentek meg a szakközépiskolák, melyek szakmai képesítés mellett érettségi bizonyítvány megszerzésére adtak jogosítványt. A törvény értelmében napvilágot látott tantervek elsődleges célja továbbra is a szocialista erkölcs és világnézet erősítése, a szocialista ember személyiségformálása volt.

Újabb előrelépést, a szocialista oktatási rendszer lazulását eredményezte az MSZMP 1972. évi párthatározata, mely célul tűzte ki az 1961-es törvény módosítását. A párthatározat már a színvonalemelést, az iskolák között egyre jobban érezhető színvonalbeli különbségek felszámolását, a tananyagcsökkentést, a gyermekek túlterheltségének leszorítását, az egyéni képességfejlesztést szorgalmazta.

E párthatározat eredményeként látott napvilágot az 1978-as általános iskolai és z 1979-es középiskolai tanterv, valamint e párthatározat nyitott teret a hetvenes és nyolcvanas években megindult alternatív iskolakísérleteknek. Szentlőrincen Gáspár László, Törökbálinton Zsolnai József vezetésével megindított iskolakísérletek a szocializmus zárt kereteit feszítették és a szocialista oktatásügy szigeteiként funkcionáltak. Zsolnai József a Nyelvi Irodalmi és Kommunikációs Programja, majd az erre épülő Értékközvetítő és Képességfejlesztő Pedagógia már nem az ismeretekre, hanem a tanulók képességfejlesztésére helyezte a hangsúlyt.

Köpeczi Béla művelődési miniszter idején látott napvilágot az 1985-ös oktatási törvény, mely az 1961-es törvény után az egész nevelési-oktatási rendszert átfogóan szabályozta. Megerősítette a 16 éves korig tartó tankötelezettséget, biztosította a tanuláshoz való jogot, és néhány felsőoktatási intézményt leszámítva az ingyenességet. Biztosította a nemzetiségek anyanyelvű oktatását, a szakközépiskolák számára engedélyezte az érettségire épülő technikusképzést. A legnagyobb változást és előrelépést az intézményi demokratizálódás jelentette, a központi tantervek, előírások figyelembe vétele mellett az intézmények szakmai önállósága nagymértékben nőtt. A törvény támogatta a pedagógusok önálló kezdeményezéseit, a pedagógiai kutatásokat, iskolakísérleteket. Az iskolaigazgatók kinevezése pályáztatás útján valósult meg.

Láthatjuk, hogy a hatvanas évektől fokozatosan ment végbe a szocialista oktatásügy liberalizációja, kezdetben a tanítás módszertana területén, később iskolák demokratizálása, az intézményen belüli szakmai önállóság területén.

Az 1985-ös oktatási törvény ugyanakkor még mindig a szocialista rendszer megreformálására törekedett, a szocialista rendszer keretein belül intézményi szinten biztosította a szakmai önállóságot és a demokratizálódást.

A nyolcvanas évek végén a politikai és társadalmi rendszerváltozás igénye egyre jobban éreztette a hatását. Glatz Ferenc művelődési miniszter (1989-1990) idején indult meg a rendszerváltozás igényei szerint az oktatás átalakítása. 1989 nyarán fogalmazta meg az iskolaalapítási monopólium felszámolásának tervét, minisztersége alatt szűnt meg a kötelező orosznyelv-oktatás.