3.    Fináczy Ernő, Weszely Ödön, Prohászka Lajos

A pesti egyetem pedagógiaprofesszora, Kármán Mór tanítványa 1901-től, Lubrich halálától három évtizedig lesz a tanszék vezetője. Tudományos munkássága mellett tudományszervezői és felsőoktatás-politikai munkássága sem elhanyagolható. Érdemes ezért Fináczy Ernőnek (1860-1935) egyes szereplenyomataira rámutatnunk: középiskolai tanár, minisztériumi tisztviselő (1885-től), 1891-től az Országos Közoktatásügyi Tanács előadója, később ügyvezető alelnöke, a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottsága Magyar nemzeti Bizottság Külföldi Tankönyvügyi Albizottságának elnöke. Fináczy a neveléstudomány három alapozó diszciplináját dolgozta ki: a neveléselméletet, a neveléstörténetet és a didaktikát. Őt tekinthetjük a neveléstörténet-írás első jeles képviselőjének. Nézzük meg fontosabb neveléstörténeti munkáit lexikonszócikkszerű felsorolásban: Az ókori nevelés története (1906); A középkori nevelés története (1914); A renaissance-kori nevelés története (1919); Az újkori nevelés története (1927).  Felfogása három forrásból táplálkozott: a Milde-Szilasy-féle katolikus valláserkölcsi pedagógiai felfogásból, az értékelméleti idealizmusból, valamint a Kármán Mór nevéhez kapcsolható herbartiánus pedagógiai irányzatból.

Weszely Ödön (1867-1935) a pozsonyi, majd a pécsi egyetem professzora, halála évében kerül a pesti egyetem pedagógiai tanszékére. Weszely, a késő herbartiánus pedagógiai irányzatot képviselte, és foglalta rendszerbe, részt vett a gyermektanulmányi mozgalom szervezésében, valamint a kultúrfilozófiai alapon álló pedagógiai irányzat megalkotásában.

Prohászka Lajos „A pedagógia mint kultúrfilozófia” címmel megjelent munkájában (1929) kifejti, hogy a pedagógia nem a gyerekből, hanem a műveltség fogalmából kell, hogy kiinduljon.