Csehov, Paszternak, Bulgakov, Ulickaja

(EGY TANANYAG, AMELY EGYESÍTI AZ IRODALOMTÖRTÉNETI, IRODALOMTUDOMÁNYOS ÉS BIBLIOTERAPIKUS KÖZELÍTÉST. V.G.E.)

E realizálódó metafora a címben szándékom szerint két értelmet is mozgásba hoz. A fenti szerzők, Paszternakot kivéve, eredeti foglalkozásukat tekintve mind orvosok. Paszternak ellenben megteremti a 20. századi orosz irodalom emlékezetes doktorát, Zsivágót, aki származástól, párthovatartozástól, világnézettől, ideológiáktól függetlenül minden hozzá forduló, közelébe kerülő személyt gyógyít. Verseivel pedig - minthogy költő is - a nem testi szférát orvosolja…

Kurzusunk vezérfonala is ez: a lélek gyógyítása az irodalmon át. A biblioterápia által vallott meggyőződésnek járunk utána, miszerint az olvasás gyógyír testi és lelki bajainkra, mindemellett lebilincselő csodaszer unalom, világfájdalom ellen. Pl. a huszadik század orosz irodalmának lélekmelegítő olvasmányaiban.

Az átadhatóság hatásfoka, mikéntje érdekel bennünket, az irodalom „hasznossága” - ez tehát pragmatikus, alkalmazott irodalom-művelés. Nem a tanító funkciót emeljük ki. Ritka az a (bármely fokú) iskola, ahol ne a megtanulnivalót láttatnák benne, mi most ezt alapítjuk meg. Az általános iskolás kedvét elveszik az olvasástól a messze nem rá méretezett kötelező olvasmányokkal, a középiskolással adathalmaznak láttatják az irodalmat, s attól tartok, hogy az egyetemistát, akinek harmadjára is elkezdjük elölről megtanítani az egészet, olyan magasröptű elméleti előkészítő kurzusokkal látjuk el, amelyekre éppen öt éve múlva, a Phd-n válna éretté. És akkor, doktoranduszként végre nyugodtan vállalhatja a saját megközelítését, pl. hogy miféle élvezeti cikk és milyen hatásfokú balzsam is valójában az olvasás…

Természetesen sarkítottam. Egyrészt akadnak olvasni szerető, szabadlelkű tanárok, akikre nem állnak a fentiek, másrészt az olvasó (aki lehet a diák) makacs és ellenálló természet, így hát az iskola sem rontja el feltétlenül. Egyszerűen csak rászokik, és olvas. És olvasónaplót sem azért ír, amiért kellene, hanem mert egyszer csak elkezdi sajnálni, hogy elfelejti a felismeréseit, amelyek olvasás közben születtek.

Az olvasmánnyal folytatott dialógust követhetjük végig. Megpróbálhatunk - hogy gyógyítsunk és gyógyuljunk – vallani a könyvekkel való találkozásról. Arról, és kis túlzással mindenki számára érthetően, hogyan is szól bele valakinek az életébe, amit olvas.

Nyilvánvalóan artikulálódik az igény a tudomány némely berkén belül is arra, hogy különféle potenciális befogadói csoportok nyelvén mondjuk el, amire a szakmában jutottunk, s forduljunk így mások felé is. A pedagógia pedig akarva-akaratlan lépést kell, hogy tartson a társadalmi szükséglettel. Az egyetemen olyan tanárokat és más értelmiségi szakembereket kellene végre képeznünk, akik hallják a hívást és van készségük, valamint szemléleti-módszertani muníciójuk a kihívásra adandó válaszhoz. Fel kell mérnünk, tanárként mindent megtettünk-e, megtaláltuk-e például a megfelelő nyelvi közvetítőket a mondanivalónk átadásához.

Megvizsgálhatjuk az orvos Csehov novelláit, másodszor az ugyancsak orvos Bulgakov méltán legismertebb regénye, A Mester és Margarita, harmadszor a filozófus és költő Paszternak lírai regénye, a Zsivágó Doktor, végül az ugyancsak orvos Ulickaja regényei kerülnének sorra.

Célunk velük kettős: jól érthető, élvezetes stílusú tárgyalása a művek sajátosságainak, egyediségének, felépítésének, világlátásának, valamint, a hatás kutatásának folyamatában, az önmagunkra ismerés műveleteinek feltérképezése közepette a bennük rejlő gyógyító erő előhozatala.

Ha nem akarunk lemondani a szakkifejezésekről, de a szakmán kívüli olvasókról sem, akkor legalább az első használatkor fel kell oldani bevett terminusainkat. Érzékelnünk kell, hol a határ, melyek azok a szavak, amik nem nőttek még át a köznyelvbe, és tudnunk, akarnunk kell más-más környezetben másként és másként mondani őket. A befogadó közegre koncentrálva, tehát átérezve, meddig veszi a lapot, és hol veszíti el a fonalat. Ez alapvető gesztus. (Ha szóban használjuk, akkor például felnézünk, mozdulatot és hangszínt váltunk s mondjuk ugyanazt másképpen, azaz a szakterminust megmagyarázzuk köznyelven.) Megtiszteljük a hallgatót, az olvasót azzal, hogy az ő nyelvéhez, horizontjához alkalmazkodunk. Nem leereszkedésként. A legtisztább és a legönzetlenebb, társadalmilag is hasznos önérdekből. Ha nem találjuk meg a közvetítőket, ha nem értetjük meg és fogadtatjuk el magunkat, nem számíthatunk lojalitásra, társadalmi szolidaritásra.

Ezt a nyelvet szeretnénk tehát kikísérletezni

egy méltán kötelező olvasmányon: a klasszicizálódott, kanonizálódott regényen,
egy a próza felől sajnos nálunk kevésbé ismert, kortalan szövegekből remekbe szabott életművön,
egy zavarba ejtő, mert nem a regény ismérveit felvonultató, különösen - nem tipikusan regényszerű eszközök által - ható olvasmányon, regényen versekkel
a huszadik század első feléből és középső tizedeiből -

valamint két (három?) mai, erőteljes, széles olvasóközönséget vonzó regény
tárgyalásával.
Azt kívánjuk megmutatni, mitől, mivel, hogyan működik és éled meg a szöveg, s kitapintani, milyen húrokat pendíthet meg a különféle típusú befogadóban. Szeretnénk lekottázni a katarzis ívét… És meggyőzni az olvasót, hogy a forma, a megfogalmazás, a nyelv észrevétlenül is hat rá, hogy a műalkotás egyedisége érintette meg - éppen azok a szavak, hangok, képek, amelyekkel találkozik, s nemcsak a tartalom, ahogyan a naiv olvasók közül sokan hiszik. Szakmánk becsületbeli ügye, hogy az irodalom szépségét és hatóerejét, kommunikatív és önfelismerő funkcióját, az élet megélésében, átvészelésében játszott különösen hatékony szerepét érzékelhetővé tudjuk tenni.
Hogy képesek legyünk átadni az olvasás utáni morfondírozás, együttgondolkozás értelmét, a magunkra alkalmazás módozatait. Hogy elfogadtassuk: többek leszünk s nem kevesebbek, a művet természetesen folytatjuk, azt tesszük teljessé azzal, ha hangosan töprengünk a leírtakon.
Az elméleteinkben régóta meglévő kategóriák: a dialógus, a visszakérdezés, a hermeneutikai kör, a szituáltság, a befogadói potenciál jelentősége elevenedne, személyesülne meg, válna valóvá szándékaim szerint a kurzussal.

1. Anton Csehov négy híres színdarabját a viszonylag ismertek közt tartjuk számon itthon is. Fergeteges hazai paródiái jót tettek neki, de mégis (persze a paródiák is ebbe az irányba mentek) a búslakodó, depressziós, mélán elvágyódó és semmilyen aktivitást kifejteni nem képes magatartás, az élettől, a realitásoktól idegen magatartás példáiként merülnek fel a (művelt) köztudatban is ezek a színdarabok. Igaz, színházi életünk sokat tett e közhelyes képzet megváltoztatásáért. Nagyon jó, hogy a két alig ismert korai darabot, az Ivanovot és a Platonovot is játsszuk. Ezekben érhető igazán nyomon az okoskodó gyomorbajos figurája; az álszenté, a keménykalaposé, a kispolgáré, a látszathoz ragaszkodóé. Ez a kockafejű alak az igazság bajnoka, aki „mindent tud”, akinek határozott, egyértelmű világnézete: elve és gyakorlati megoldása van minden helyzetre – aki nem kételkedik. Lehet, hogy meglátjuk azt a szerzői kódot, miszerint az ilyen ember kellemetlenebb lehet, s kártékonyabb a züllött, széteső vagányoknál… Legalábbis nincs igazság. Így vagy úgy mindegyikünk rombol és épít egyszerre.
Csehov hihetetlenül pontos ebben is. Belénk lát, élesen ránk világít, de nem ítél el, nem ítél meg, csak zavarba ejt árnyalt diagnózisával. Megmutatja minden dolog árnyoldalát, minden igazság viszonylagosságát.
Keretes, maszkos szerkesztésű elbeszéléseiben néha a lánc sokadik szemében történik valami: aki elmesélt egy sztorit, már az igazak álmát alussza, s csak a hallgatóját nem hagyja nyugodni a történet. Az ő fejében üt szeget a gondolat…
Érthetően és érzékletesen tehát az ellenpontozás, a narrációs trükkök, a kompozíció soknézőpontúságának technikáit mutatnánk be - e szakkifejezések használata nélkül, ám ezek értelmében és szellemében.

2. Borisz Paszternak: Zsivágó Doktor

E regény egy hangon szól, Paszternakén, az ő megtalált igazságait visszhangozzák fő -és néha még mellékszereplői is, a beszélővel egyetemben. Ám ez az igazság sokszínű, sokrétű, mint az élet: annak pluralitását vallja… s adja át a költészetben is. Az élet, a világ dinamikus, sokféle arcát, a pusztító, meggyötrő, ellenséges és egyben megnyugtató, megbékítő, kisimító természetet, a prózai részben is költőien. A sodródó főalak mindent vállaló, teljességet megélő hős egy személyben? Mit veszít, mit nyer? Milyen szinteken áldozat az útja a mű egészében? Honnan látjuk gyengének, s mégis mi adja erejét? Az élet és az alkotás hogyan ütközik avagy egészül ki egymással?
Kommunikációs stratégiák, élethelyzetek, hagyományos, előítéletes képzetek újra gondolására (pl. szerelmi háromszög-helyzet - lásd majd Ulickaja: Szonyecska című kisregényében is!) ad módot a mű.

3. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

El lehet-e végzetesen boszorkányosodni? Vagy talán inkább az óvó boszorkányok, az ösztönkiélő és jóra-rosszra is fordítható női erő képviselői ők itt? Hol található a műben a pokol? Ténylegesen elválik a Jó és a Rossz, avagy a mi kultúrkörünk fóbiája ez? (ld. Jung) Mire cáfolnak rá a mű egyes elemei (szereplői, helyzetei, motívumai) -; miből mi válik? Első benyomásaink a jók? Megérezzük, mit kell tennünk? Előítéleteink hívódnak elő rögtön, vagy belevágunk az újba? (szituációanalízis a regényből vett példák alkalmazásával, általánosítva magunkra fordítva:)
Kire hogy hat a regény egy-egy váratlan fogása (Kamarás István olvasásszociológiájának segítségével).
Mi a probléma a moszkvaiakkal? Baj az, hogy nem ismerik fel az ördögöt? Mire vall Woland? Mire utalhat, hogy Istent védi? Mi a szerepe az ördögalakoknak a különböző kultúrákban, vallásokban és művekben? Hát Faustnak? Tudhatunk mindent, mégis hasztalan? Mi a különbség az egyes boszorkányszombat-ábrázolásokban? Ismernek-e az olvasók alkimista regényeket? Mi a beavatás/érés/megváltódás útja A Mester és Margaritában, a Kukocij eseteiben, A vörös oroszlánban Szepes Máriánál? Van-e Bulgakovnál egyéni megváltás? Mi alapján mérettetik meg a főszereplőgárda? Milyen asszociációkat vált ki a fény és milyeneket a nyugalom? Élesen elválik- e a két szféra Bulgakovnál? Mi hat Pilátusra Jesuában? Elengedhetetlen-e hatóerejéhez az Istenfia-képzet? Hogy tompítja a mű világa a szélsőségek pusztító erejét? Mit gondol az események továbbíthatóságának esélyéről? Van-e, kell-e, hogy legyen hűséges krónikás? Baj-e, ha félreértünk, ha torzítunk? Kiküszöbölhető-e a változtatás? Miből keletkezik a mítosz? Milyen a regény teljesség-, és milyen a tökéletesség-képzete? A beérés, a beteljesülés a halál? Hogy működnek a regénybeli ellentétek? Vonzza-e a Mestert a neki nem is tetsző sárga virág? Rálátnak-e magukra a szereplők? Hatékony-e az irányított karnevál? Mit köszönhetünk egy elírásnak? Gyönyörkedtet-e a hiba? Boldogít-e a palotalakás? Elviselhető-e az intim tér hiánya? Megbocsátható-e az értékekről való lemondás? Megéri-e nyitottnak lenni? (Ehhez: V. Gilbert Edit: A Tanítvány, a Krónikás és az Áruló. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány 2001.)

4. Ljudmila Ulickaja

– Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. regény. MAGVETŐ 2003, 298 p,
– Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei. regény. EURÓPA 2003, 562 p,
Csehovian pontos látleletet állít fel az emberi világról a moszkvai orvos-írónő, s Csehovéhoz hasonló az a szeretet, derű és árnyalt kép, amit felvázol rólunk. Mindenről tud – zavarba ejtő, hogy a huszadik század végén, amikor rég nem bízunk a mindentudó narrátorban, ő belelát összes hősébe, otthon van a lelkükben, múltjukban, s egyszerre ad külső-belső jellemzést róluk. Mégsem 19. századi az írás- és látásmódja; annál jóval sűrítettebb, ironikusabb. Teli az azóta eltelt idő léttapasztalataival. Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics-i tudása is felelevenedik nála, aki a sanyarú körülményeket jó hatásfokkal éli túl. Ám Salamov keserűbb tapasztalata úgyszintén megjelenik, miszerint bizonyos helyzetekben nincs feloldás, megbocsátás, de írni kell, a feldolgozhatatlanról is.

Ő TUD
OLVASMÁNYOSAN ÍRNI
Az Ulickaja-művek cselekményessége, olvashatósága és nyugodt, bevonó, magabízó narrációja koncepcióm értelmében lehetővé teszi a regényolvasók körének kiterjesztését, éppen a hagyományos értelemben vett „regényesség” újbóli felmutatásával (ld. következő fejezet). Ulickaja ilyen irányú íráskészségének hatása van interpretátoraira [értelmezőire] is; megtanulhatjuk tőle és „rajta”, hogyan írhatunk mi magunk érthetően. Kikísérletezendő feladatnak tartom, hogy nem szakmabelieknek, hanem laikusoknak, akik ugyancsak olvassák őt, megpróbáljunk érvényesen szólni a műveiről. Így alakulhat ki az az interdiszkurzív, interdiszciplináris köztes tér, amely az előző szakasz megteremtéséhez is garancia.

SZTÁRNAK LENNI - MA
Ulickaja az, de rendkívül könnyeden, elegánsan viseli. Modorosságnak, gőgnek nyoma sincs benne. Kik számítanak ma sztárnak? Jó kiindulási alapot ad az MTV Bestseller című műsora és Lévai Balázs azonos című, ebből készült két könyve, melynek ő is szereplője volt. Mi köti össze a ma a világban népszerűnek számító, keresett írókat - Saramagot, Updike-ot, Austert, Ulickaját? Mik a „sztárság” kritériumai a magas -, és mik a tömegkultúra szempontjából?

A MAGYAR BEÁGYAZÓDÁS LEHETŐSÉGEI
Miképpen lehetne őt bevezetni, beágyazni a magyar kultúrába? Jelenbeli fogadtatástörténetéhez keresem a kapcsolódási pontokat. Szabó Magda, Jókai Anna, Szepes Mária a virtuális [esetleges, lehetséges] támpontok, de igazi elődöt, kortársat, női írópárt nemcsak Magyarországon, de másutt sem könnyű találni Ulickajához. Nálunk Szabó Magda kísértetlánya jelenthet halvány analógiát/párhuzamot a Katalin utcából, ugyanő az Ajtóban markánsan rajzol fel ellentétes karakterű, ám egymáshoz vonzódó nőalakokat, melyekhez hasonlókat Ulickajánál is találunk, s hangvételük komolysága, pszichológiai realizmusa is rokonítja őket.
Ulickajánál kiderül, hogy lehet túlélni a tragédiát, a katasztrófát. Ez (- és hogy a Nyugat fedezi fel előbb magának) rokonítja Kertész Imrénkkel: az ő Sorstalanságából most olvassa ki a világ, hogyan lehet elviselni a láger egy napját, majd a többit – percről percre, alkalmazkodva, távlatot váltva, mert az ember erre is képes (ld. az orosz lágerírókat fent). Elegáns, magától értetődő átmenetei egyik beszédmódból a másikba, pontos ítéletű életleírásainak százai, azok következetes egymásba szövésének fegyelme boldogságos fordítói feladatok. Fordításakor meg kell küzdenünk azzal a dilemmával, hogy a féloldalas mondatfolyamok (egy mondat: egy előélet) megbonthatók-e, s el kell dönteni, koppanjanak-e a magyarban is az orosz szándékosan köznapi hatást kiváltani akaró létige-ismétlései. Ügyelni kell a részletekre - Ulickaja soha nem konvencionális [megszokott, megállapodott], ritkán használ bejáratott frázisokat, a szándékolt kopárságból időnként eredeti, sosem-volt szókapcsolattal, ironikus fordulattal, faviccel, váratlan poénnal rukkol elő.

A MISZTIKA AZ IRODALOMBAN
A szerző ezoterikus [másvilági] tudása és/vagy fantáziája rendkívül hatásos megfeleléseket teremt és misztikus, vallási olvasmányainkból, töredék-elképzeléseinkből egy olyan ráismerhető, többszintű túlvilág-képzetet hoz létre, amely nem jellemző a modern irodalmakban.Tudomásom szerint nincs a kortárs orosz irodalomban olyan szerző, aki venné a bátorságot a század eleji misztika (Bulgakov, Brjuszov, Goloszovker) mai átiratára; arra, hogy nem fantasztikus, groteszk környezetbe helyezi azt, hanem reális, tapasztalati térbe. Ulickaja emberi transzcendenciája mélyre látó, többet tudó, ám amúgy mindennapi hősein át bomlik ki. Az ő tapasztalásaik hol erőteljesebben (ld. az utóbbi regényt), hol finomabban szólnak bele a történetek fonódásába. Médeát éles megfigyelő-, rendszerező képessége mellett mély istenhit és elveszett tárgyak megtalálására való különös képesség is jellemzi. Jelena, Kukockij szülész-nőgyógyász felesége műszaki rajzoló, aki a világ más tárgyait, dolgait is összes perspektívájukban látja, - szinesztézikusan [azaz együtthatóan], akár a gyermek. Tapasztalatát nem tudja megosztani szintén látó, vizsgálódó tekintetével öntudatlanul szövetekbe hatoló orvos férjével sem, aki vonakodik értelmezni mind a saját, mind felesége különleges adományát. A Jelena előtt feltáruló párhuzamos világban, a másik parton forr csak össze a Földön az abortuszkérdésen végzetesen, feloldhatatlanul összevesző házaspár szerelme. A mű kultúránk túlvilág-képzeteit lélegzetelállítóan kombinálja. Az ív az orosz irodalmon belül a platonovi sivár sivatagi meneteléstől a több helyről (pl. Bulgakovtól) ismert misztikus összeolvadásig ível. Az egymásra, a lezajlott életre és a fontos dolgokra történő ráismerést a lét szintváltó eufóriájában kiépítő regény több váratlan fordulatot is hoz. A túlvilági és evilági élet közti kapcsolódások, a remény dinamikája, a túlélés és kijavíthatóság egzisztenciális [létezésbeli] öröme lélegzetelállító.

ELBESZÉLÉSBE OLTOTT TERMÉSZETTUDOMÁNY

Ulickaja eredeti szakmája a genetika. Művei a humán és a természettudományos problematika együttes tárgyalása, felvetése szempontjából példaértékűek. Biológus, nőgyógyász, genetikus hősei a szakma, a tudomány bugyraiba engednek betekintést, úgy azonban, hogy egy pillanatra sem lesz technicistává az elbeszélés; eredendő összefüggésükben kerülnek tárgyalásra e szereplők szakmai problémái, kételyei, dilemmái azok humán vonatkozásaival. Abortuszról sző történetet élet, halál, túlvilág dimenziójában, állatkísérletekről az azoktól való megundorodással átfonva, trópusi növények gondozásáról mint a szeretethiány kompenzálásáról. Egy család tagjai generációról generációra ismétlődő külső-belső jegyeinek rendjéről - sorsokkal párhuzamosan… (Izgalmas és rendkívül tanulságos a konferencia, amit a kutatás kiterjesztésekét eköré szerveztünk a megfelelő szakmák képviseletével, ld., in: Embertan és irodalom…)


SZEMBEN A KORTÁRS OROSZOKKAL

Tiszta, sallangmentes, bölcs, elemző szólam az övé. Emberi létezésről, transzcendens tudásról, érzelmi állapotokról, az egzisztencia időleges és végleges megbomlásáról, egyedek és populációk együtt éléséről, bírható életről, a dolgok rendbe jöveteléről, rendbe hozataláról, illetve a törvényszerű veszteségek megokolásáról másnál nem olvasni ilyen érvényes, megrendítő, katartikus, átütő humorú, pontos, hol törékenyen lírai, hol durván naturális, hol intellektuális elemzéseket. Ulickaja egyediségét a Se apák, se fiúk c. válogatás, amiben először megjelent nálunk, végképp nem igazolja; az antológia extremitásai, azaz különcségei csak azt demonstrálják sikeresen, ahogy a szókimondás eufóriájában [örömmámorában] megrekedt kortárs orosz irodalom önmaga körül kering. Azt sugallja, hogy írói képtelenek megbékélni az elődökkel. Ulickaja természetesen él az örökséggel.

Esztétikai kategóriák pragmatizálása tehát a célunk.

Pl. a
- többértelműség, - eldönthetetlenség, - többrétegű jelentésstruktúrák felnyitása
- az ellenpontozó technika hatása
- olvasat-többszöröződés
- a befogadás-pszichológia, befogadás-esztétika gyakorlati megvalósulása,
- az olvasat milyenségének okaira, a hatás összetevőire kérdező önismereti terápia elvégzése,
- egyéni és közösségi, kanonikus (?) olvasat közti feszültség feloldása;
a
-többszöri olvasás
- homályos helyek
- strukturális hiátusok
- hibák?!
feloldása,
az
- archetipikus helyek, képek, helyzetek aktivizálása
- olvasási és adaptálásai stratégiák végigvitele a feladatunk.

4.:

Pécs-decentrum Kulturális Egyesület,
Támogatók: PTE BTK, Pécsi Nemzetközi Íróprogram, Pécsi Orosz Központ, Origó Ház Egyesület, Pécs- Mecsekszabolcsi Részönkormányzat

DÍSZVENDÉG: LJUDMILA ULICKAJA ÍRÓ, AKIVEL V. Gilbert Edit NYILVÁNOSAN BESZÉLGET 2011. SZEPT. 9-ÉN 16 ÓRÁTÓL A TUDÁSKÖZPONTBAN

SZEPT. 16-17: ORIGÓ-HÁZ (Pécs-Mecsekszabolcs, Komlói út 94.)

SZEPT. 16.:

• „Vedd le!” Stettner Zoltán színháza
  
  
• 10.30-12.00: A kortárs művészet és közönsége. Mi teszi élővé az irodalmat, a színházat, más művészeti ágakat? Hogyan találkozik (műélvezés közben és után) alkotó és befogadó, mű és fogyasztója, szakma, kritikus, közvetítő, közönség? Kerekasztal a kortárs művészeti médiumokról, az irodalomközvetítés intézményeiről, az irodalom, vizuális művészetek, zene viszonyáról, együtthatásáról. Kánonok, szubkultúrák. Tudatában vagyunk-e értékeinknek? Ismerjük, elismerjük-e zeneszerzőinket, íróinkat, képzőművészeinket – vagy csak a saját táborbelieket? Vannak-e közös fórumok, közegek? Kikről tudnak külföldön művészeink közül? Hogy látnak minket más országokból? Ezt kérdezzük vendégeinktől, s beszéljük meg a látott-hallott darabot is a meghívott alkotóművészekkel és kritikusokkal. Eközben: bevezetés NAGY MÁRTA KERAMIKUSMŰVÉSZ és KOSZTA GABRIELLA SZÍNMŰVÉSZ, FORDÍTÓ, SZERKESZTŐ
  
  
• 12.30-13.00: a Rua zenekar koncertje
  
  
• 13-14.00: Bevezetés WEBER KRISTÓF ZENESZERZŐ SZELLEMI MŰHELYébe
  
  
• 14.00-15.00: fogadás
  
  
• 15.00-16.30: A kortárs művészet és közönsége, folyt.: Kerekasztal a nemzeti, nemzetközi és kultúrán belüli traumák feloldásának lehetőségéről, a nőiség megélésének módjairól s annak reflektálásáról az irodalom, a művészet segítségével. LJUDMILA ULICKAJA: SZONYECSKA című KISREGÉNYÉNEK BIBLIOTERAPIKUS MEGKÖZELÍTÉSE: Szonyecska és a feministák címmel. PAPP ÁGNES KLÁRA, V. GILBERT EDIT, SCHADT MÁRIA, GÁSPÁR GABRIELLA – és a meghívott alkotók.
  
  
• 16.00–16.30: kávészünet
  
  
• 16.30-17.30: Sajátszöveg-válogatás mai pécsi fiatal írók verseiből / prózáiból / műfordításaiból. A Pécsi Szalon Kör felolvasása
  
  
• 17.30-19.00: Beszélgetés erről s a nap folyamán lezajlott és közösen megélt irodalmi-művészeti-eseményekről. Kritikusok, irodalomtörténészek, biblioterapeuták általi moderált, mediált együttes értelmezés NYÁRI ZSOLT SZOBRÁSZMŰVÉSZ közreműködésével, majd az ő bemutatkozása.
  
  
• 19.00: Záróakkordok: fesztiválfelező zenés-táncos mulatság a résztvevők közreműködésével

SZEPT. 17.:

• 10.00-11.00: Gyerek-kerekasztal: hogyan látnak ők – minket. Kötelező olvasmányok, élet az irodalommal
  
  
• 11.00 – 12.00: A Vers ellenforradalma. Horváth Viktor költő ad elő és foglalkoztatja a résztvevőket
  
  
• 12.00-13.00: Fogadás
  
  
• 13.00-13:30: Papp Zoltán gyermekszínjátszó csoportja adja elő a Tűvétevők című Illyés Gyula-darabot
  
  
• 13.30-14.00: a megbeszélés folytatása, zárása
  
  
• 14.00: egyesületi közgyűlés.
  
  
  Gyerekkaraván
• 10.00-14.00: A fentiekkel párhuzamosan a szomszédos Gyerekkaravánban i gyerekprogramok zajlanak
  
  
• Folyamatosan: Origótól a Templomig. Hármas csoportok indulnak egyórás decentrum-felderítő útra.
  
  
• 14.00-tól 14.30-ig a Fanyuszi gyerekzenekar játszik nekik, s drámajátékos-bábos – velük.
  
  
• Egyidejűleg folytatásos könyvet is írnak helyben a résztvevők

5.: V. Gilbert Edit – Vilmos László:

„AMI AZ ÓKORBAN ELVÁLASZTOTT BENNÜNKET, AZ MOST SEM FOG ÖSSZEKÖTNI”
(FELADATOK: A LENTI „KÉRDÉSEK” FELDOLGOZÁSA)
V.G.E.

Kamarás Istvánnal a közös szenvedély – Bulgakov A Mester és Margaritája ismertetett össze bennünket, s aztán annyi mindenről derült ki, hogy összeköt: a laikus olvasás-vizsgálat, olvasásszociológia, vallásszociológia, a hibrid művek és műfajok szeretete – s amint megjelent a horizonton, Ljudmila Ulickaja életműve is.

Akinek egy a vallásokkal foglalkozó regénye iránt 1 István kitörően lelkesedett e-mailjei egyikében, s nyomban el is határoztuk, körüljárjuk majd a művet együttesen. Ám hogy mit is gondolunk róla dialogikusan, egyelőre nem derítettük ki – ez az esemény még várat magára. A performatív alkalom, amiben megállapodtunk, közben másfelé is leköttetett: ugyanarra a hétvégére esett ugyanis, mint István nagy konferenciája Veszprémben. Átmenetileg tehát nélkülöznünk kellett körünkből. Hogy ne fájjon a szíve amiatt, hogy végleg kimaradt egy bizonyára kedvére való programból – papokkal beszélgettünk a vallások együttélését problematizáló regényről –, ezekből a megnyilvánulásokból rendezgetnék számára egy csokrot. Kissé értelmezve is és kontextualizálva – laikus alkotta esettanulmányként.

A Daniel Stein, tolmács-regényről szervezett kerakasztal-beszélgetésünk éveken át zajló Kultúroltás-sorozatunk egyik része volt 2009. áprilisában. A rendezvényeken egymásba oltunk különbözőségeket – vagy eleve egymásba oltódó hitvallások, meggyőződések, minőségek egymásra hatását vizsgáljuk: kioltják-e egymást? (Most, tavasszal például többes gyökerű, identitású személyek vallottak arról, többek-e vagy kevesebbek ettől az adottságtól.) Hosszú meggyőző beszédemnek, mellyel Schönberger András pécsi rabbit igyekeztem megnyerni vakmerő projektünknek, azon a ponton szakadt vége, amikor a fenti kérdést feltettem, mintegy az ülés mottójaként: „Egymásba olthatók-e – és milyen szinten – a vallások, avagy kioltják egymást?”
Itt megadta magát – s jelezte, erről hajlandó beszélni, s vihetem neki a könyvet (aminek rögtönzött szüzséje nem hatotta meg), mert biztos a válaszban.

Két katolikus papot és egy hindu szerzetest sikerült még elérni (sajnos, a református, az iszlám és a buddhista oldal praktikus okokból távol maradt), ők voltak beszélgetőtársaink - Kustán Judit zsidóságkutatóval (Keresztény-Zsidó Társaság) és Dobó Attila nyelvésszel egyetemben. A nagyközönség, a szubkulturális szak-közönségek és a média erőteljes érdeklődése közepette zajlott mind a beszélgetés, mind az előkészületek – gazdag programkínálatunkból egyértelműen ezt a pontot választották ki a fentiek, s nevezték ki vezető sávnak. Mindenki érzékelte a vállalkozás heroizmusát, unikalitását, s értékelte, hogy elhoztuk a rabbit, aki más vallások képviselőivel ül egy asztalhoz, ráadásul egy orosz regény ürügyén. (A meg nem jelent felekezetek általunk elért képviselői túlterheltek voltak, elrettentette őket a feladat, tartottak a regénytől vagy nem kívántak személyükben egyházi álláspontot kinyilvánítani.)

A rabbi kezdettől nyitott volt. Álláspontja szerint: ha nem ő jön el, más ül a helyére, és foglalja el az ő széküket, beszél az ő nevükben – fontos tehát a zsidóságnak részt vennie az őket is érintő, róluk is szóló alkalmakon. Ökumenikus tapasztalata mindegyiküknek volt, egymást azonban (a különböző vallások képviselő) személyesen nem ismerték, s élénken érdeklődtek, ki lesz a másik,
mert az ilyen, viszonylag kényes beszélgetés erősen személyfüggő, mondták, a rossz hang, a félreérthető hangsúly kisiklathatja.

A résztvevők óvatosak, talán túlontúl is diplomatikusak voltak. Befogadónak, toleránsnak, türelmesnek mutatták egyházukat, s kevés külső (egyházak közötti) és belső (egyházukon belüli) súrlódásról számoltak be. A kiegyensúlyozó és kiegyensúlyozott, együttműködést, együttgondolkodást prezentáló megnyilvánulásoknak vegyes volt a hatása. Egyfelől megnyugvást hozott – összefoglaló kérdésemre egyetértőleg válaszolták, hogy nálunk egyáltalán nem olyan rossz helyzet, mint a regénybeli Izraelben (ahol a rabbi, mint mondta, a valóságban nem találkozott hasonló szembenállásokkal, de talán, tette hozzá, azért, mert nem ilyen körben forgott). Másrészt csalódást is okozott, mert a résztvevők láthatólag nem akartak keskeny mezsgyére, nehezen kezelhető, konfliktusos témák felé terelődni, szembenézni egyházaik történelmi hibáival, nehezen vállalható szervezeti vonásaikkal, megoldatlanságaikkal. Ezekre a kérdésekre kitérő választ adtak, s amikor az a regény meghatározott vonulatára vonatkozott, akkor is résen voltak általános értelmű, érvényű válaszaikkal (Stein: nyitott/zárt, naiv, gyermeki, kereső, fiktív, spekulatív stb.), mint ahogy a hamarosan következő jegyzőkönyvrészletből láthatjuk. Nem hagyták tehát magukat: gyakorlott, gyanakvó, tudatos, középen maradó, megértő, toleráns, együttműködő felületükkel képviselték – személyükön át – egyházukat.

Vilmos László ókortörténész moderálásában zajlott az esemény. Vitatható, hogy módszertanilag helyes volt-e nem irodalmárnak átengedni a moderálást. Ha Kamarás István el tud jönni, őt illeti meg ez a szerep. A biblioterápia általam vallott és művelt felfogása szerint a laikusok közti beszélgetés vezetője képviseli az esztétikai olvasatot; tartja fenn azt, tereli mederbe az óhatatlanul referencializálódó beszédet az irodalmi szempontrendszernek megfelelően. A moderátor szakmabeli kell, hogy legyen. Az irodalomban igényes laikusnak számító moderátor, Vilmos László jelenléte nyereségnek bizonyult. Értő olvasatából fakadó történészi-társadalomkutatói-egyházjogi szempontjai és szoros kérdezése mederben tartották a beszélgetést, szigora nem hagyott kibúvót bizonyos kényes kérdések alól. Vallástörténészi, ókortörténészi kompetenciája és emberi érzékenysége, ám kérlelhetetlen, lényegre törő, gyakran eldöntendő kérdései hiteles és hatékony vitavezetővé tették.

Műfajilag sajátos képződményt alakítottunk ki: kortárs regény egzisztenciális téttel bíró megvitatása a szereplők életbeli párhuzamai-megfelelői által. Nem első ízben valósítjuk meg ezt az ideánkat: 2005-ben Ulickajának egy másik regényét orvosokkal, biológusokkal, pszichológusokkal tárgyaltuk meg2, akkor irodalmár moderátorokkal. Most vallások képviselői nyilatkoztak meg, elismerve, hogy kissé nehezen olvasták a regényt töredezett szerkezete miatt, s azt is, hogy ennek ellenére megszerették, tetszett nekik. Érdekes, hogy a rabbi különösen hangsúlyozta: mindössze irodalmi alakként tud a főszereplőre tekinteni, kérdéses és kétséges számára, mennyiben tekinthető hús-vér figurának. A két katolikus pap közül az egyik, a valamivel idősebb a kereső embert látta Danielben, másikuk, a fiatalabb és megjelenésében is formabontó plébános gyermeki szívű, szerethető lényként definiálta a főhőst. A vaisnava lelkész keveset szólt hozzá, de akkor komolyan, empatikusan, velősen: Don Quijote-figurát lát Steinben. Megjegyezte, hogy a keletiek a tények, szereplők szintjén majdhogynem nincsenek megszólítva (egy félmondat érint egy buddhista szálat), azonban a regény egészének koncepciója, az alapfelvetés maga: a türelem, a dolog együttlátásának lehetősége, a választási kényszer hiánya messze nem áll távol a keletiek világától.

Az alapkérdésből sütő vágyban, az Ulickaját feszítő, kétségbeesett igyekezetben, miszerint engedi-e, méltányolja-e a világ, hogy egy zsidó krisztushívő lesz, de nem akarja elveszíteni ettől zsidóságát, inkább visszamegy (térben és szellemiségben) az eredetig, ahol még nem vált el egymástól a kettő – mintha nem osztozott volna a társaság. Finoman, határozottan jelezték, kényesek határaikra, elvárják, hogy azokat mindenki betartsa, tiszteletben tartsa, védték önállóságukat, sajátlagosságukat, hitvitákat sem kívánnak folytatni, ám hangoztatták, bár érzékletes példák nélkül ez kitöltetlen maradt, szívesen lépnek fel közös ügyekért. A rabbi szögezte le többször nyomatékosan: ők azt kívánják, hagyják őket létezni – mind fizikai, mind szellemi mivoltukban. Ne bántsák, ne sértsék és ne akarják kiigazítani őket. Sokszor találkoztak már azzal a jó szándékúnak tűnő, naiv, ám könnyen beláthatóan integritásukat mélyen kétségbevonó, sajátszerűségüket cáfoló hozzáállással keresztény részről, miszerint egy kis lépést kellene csak megtenniük… Az idősebb testvér-metafora sem hatja meg őket ezért. Különállásukat hangsúlyozta, és azt, hogy nem haladtak a zsidó vallást eltérítő irányzatokkal, lekapcsolódtak róluk – a moderátorral végigkövették ezeket, s a rabbi elhatárolódott újra azoktól, beismerve az elszólásában rejlő igazságot: igen, ők a zsidóság „váltak le” a már az ókorban bekövetkező fejleményekről. A rabbi Izrael állam valós betelepedési politikájában is Izrael mellé állt. A regénynek (a valóságnak megfelelően) kardinális konfliktusa, hogy Stein, minthogy felvette a katolikus vallást, csak hontalanként lehet izraeli állampolgár, nem zsidóként. (ld. Daniel Rufeisen történetileg hiteles keresete Izrael állammal szemben, hogy zsidóként kapjon állampolgárságot) Zsidóságát ezzel: megkeresztelkedésével elvesztette, érvénytelenítette. A rabbi egyetértett Izrael ilyetén önmeghatározásával, a zsidó vallás elsőbbségével a zsidó származás rovására. Számára kezdetektől alapvetően eldöntendő volt: Stein még zsidó vagy már keresztény? Köztes mezsgyét nem tud elképzelni, a zsidóságot vallási értelemben tartja értelmezhetőnek.

Kétségtelenül a rabbi volt a főszereplő. Az ő humora, oldottsága, familiáris hangja, majd megszigorodó, kérlelhetetlen nézeteinek artikulálása strukturálták a beszélgetés szellemi terét, őt akartuk megnyerni, az általa szimbolizált népet kívántuk megérteni, megérinteni. S. A. érdekesen egyensúlyozott kollektív képviselet és egyéni vélemény között – mint mondta, a zsidó vallásban ez is lehetséges, erre is van mód, a rabbi értelmező személye dönthet egyes kérdésekben. A feloszlani nem akaró közönség éles, provokatív kérdéseire válaszolva a végén mindkettőnek teret engedhetett. A bukaresti magyar televíziós hölgy kérdésére, miszerint zsidó és keresztény házasságra lépése estén mi a teendő, a rabbi nyíltan közölte: ez elképzelhetetlen, csak ha a nem zsidó betér a zsidó vallásba. Arra a felvetésre pedig, amit valaki a közönségből tett közzé, miszerint egy ismerős rabbi a halálnál is rosszabbnak mondta egy zsidó hittársa kikeresztelkedését, S. A. határozott saját nemmel válaszolt: ő nem így gondolja, ő nem ilyen ember, nem így reagált volna.

V. L. is rákérdezett az iméntire:

* Melyik elfogadhatóbb az Önök vallása számára: az isten nélküli világi ember – vagy aki keresi istent, de nem ott, ahol az egyes hitek szerint kellene? Ha Önökhöz közeli személyről van szó, akkor sem módosul az álláspontja?

Mindegyik egyházi ember amellett voksolt, hogy az illető közeledjen a transzcendenshez, még ha nem is az ő vallásában. A vaisnava lelkész volt a leginkább megengedő, a rabbi pedig kifejezte, hogy ha családtagjáról van szó, azt azért kudarcnak érezné.

A másik egyenes (egyenesen meredek) kérdésre pedig, miszerint imádkoznának-e egymás templomában, szintén igenlő válaszok születtek. Kis kitételekkel: a rabbi nem tudta azért elképzelni magát közvetlenül a korpusz előtt. Ha nincs a közelben saját templom, miért ne, mondták mindannyian, megszentelt hely mások szent helye is, volt már ilyenre példa, s lesz is.

Ezek a válaszok őszintén hangzottak. Enyhítettek azon a tényen, hogy a közös alkalmat a vallások képviselői (a nőgyógyászokkal, biológusokkal ellentétben 2004/2005-ben) nem használták fel nyitásra, közeledésre, üzenetváltásra egymás közt, a regényből nem kívántak általánosítani, magukra ismerni, annak tragikumában elmerülni, krízisérzékelésében osztozni. Kis túlzással Izrael problémájaként vagy irodalmi sűrítményként értékelték a regénybeli feszültségeket. Némi szimpatizáló távolságtartással szemlélték a központi figurát, s ha rokonszenveztek is vele, nem ismertek mélyreható közösséget sorsával. Elégségesnek tartották Steint fájdalmas meg-nem-értettségének érzelmi-esztétikai hevületét kerülve a résztvevő kívülálló pozíciójából, a gesztus emberi, egyeztető, kérdő modalitását oldalról szemlélve – részvételükkel, de nem részvétükkel kifejezni viszonyukat az ügyhöz.

Az óvatos, némileg feszült légkörben nem minden előzetesen közreadott kérdés tétetett fel (ld. kurzív, G.E. kérdései, s a jelöletlenek: V.L.-éi). A levegőben maradt az is, amely lényegibb helyzetekben való mély egyetértést és együttes cselekvést (Daniel példája), az ember lelki felemelését, az elesett, kiszolgáltatott, védelemre vágyó egyén támogatását, befogadását kérte volna számon a praktizáló egyházaktól a rítusok, a formák pontos betartatása helyett. Az egyezőt, az emberi-isteni közös lényeget – a különböző rovására. 3 A partikularitáson át a lényegit, ahogy a Dalai Láma is fogalmazza. Az én olvasatom legfájóbb példája sem mondatott ki, mert kissé formálisnak, feszélyezettnek, protokollárisnak tűnt az értelmező közösség: hogy a sem ide, sem oda nem tartozó keresőt, aki éppen a közös gyökerekért, az összetartozó szálakért vándorolt ki, a temetőbe se fogadják be Izraelben – aki a közöset keresi, halálában is kiközösített.
A moderátor más, jogi-társadalmi regiszterből vett példája (D. lehet izraeli, de nem zsidóként) azonban megvitatásra került.

A papok kerekasztalának tanulságai még érnek bennünk. Ha a könyv kiáltásának megrázó visszhangja nem is volt hallható a publikus térben, rezgései még mindig nem haltak el. Úgy tűnik, a megkérdezett érintettek emblematikus társadalmi szerepvállalása nem engedi a nyíltszíni, katartikus azonosulást az egyházi törvényen kívüli alakkal, részleges és rokonszenvező identifikációjára azonban sor került.


A MODERÁTOR, VILMOS LÁSZLÓ ÖSSZEFOGLALÓJA

Ulickaja regénye felvet egy Európában nem ismeretlen, de Magyarországon talán kiemelten érzékeny és aktuális problémát: elhagyhatjuk-e korábbi hitünket/vallásunkat egy másik egyházért vagy felekezetért? Daniel Stein mint regényhős talán nem a legátütőbb irodalmi személy Ulickaja alkotásaiban, a mintául szolgáló valóságos lengyel-izraeli, zsidó származású karmelita szerzetes – Daniel Rufeisen – érdekes, sőt meghökkentő életútja ellenére sem. A résztvevő egyházi személyek számára (egy rabbi, két katolikus pap, a hindu bölcselet egy művelője) sem tudott hiteles személyiséggé válni. A beszélgetésben azt próbáltuk körüljárni, miként tekinthet egy gyakorlati vallási vezető egy hívének áttérésére, „átpártolására”. A leghatározottabb katolikus vélemény szerint az önmagával harmóniában élő embernek nincs szüksége ilyen lépésre, s egyben az is kifejtésre került, hogy Daniel Stein sem tudta megtalálni ezt a belső nyugalmat. A kifejezetten toleráns légkör mellett is inkább elutasítóak voltak az egyén szabad elhatározásából eredő felekezet(vallás)váltásával szemben, noha egy-egy „betérőt” mindenki szívesen fogadna. Arra a kérdésre, ha saját közösségükből veszítenének el egy valakit, aki áttérne egy másik közösségbe, Schönberger rabbi szerint: „akkor biztosan én hibáztam valamiben”, vagyis ezért maga a vezető is felelős. Ezzel nagyjából a többiek is egyetértettek. A regényben (és a valóságos spirituális mozgalmakban is) nyomatékos motívumként szerepel az a vallási törekvés, amely visszatérni törekszik a zsidóság és az őskereszténység együttlétezési állapotához. Ezt a zsidók részéről még a katolikus egyháznál is határozottabban utasítják el. Minden résztvevő fontosnak tartotta a felekezetek közötti együttműködést, a közös imádságot, bevonva a zsidó hívőket is. Az egyik katolikus szereplő külön felhívta a figyelmet imájukra, amelyben „idősebb testvéreiket” is említik. A kérdés teológiai szintű újragondolását – ami a regényben hangsúlyos igényként merül fel Daniel Stein részéről – nem tartották szükségesnek. Az elfogulatlan hallgatóban az a meggyőződés alakulhatott ki, hogy a katolikus papság – legalábbis elviekben – a maga számára megnyugtatóan rendezte viszonyát a zsidósághoz. Jóval nehezebb ez a zsidó közösségek számára: noha örvendetes számukra a minden eddiginél bensőségesebb kapcsolattartás, nyilvánvalóan aggódnak, hogy a kereszténység vonzerőt gyakorolhat a zsidó származású emberekre is.
Arra a kérdésre, hogy egy „másként” istenhívő ember értékesebb-e, közelebb álló-e, mint egy hitetlen, esetleg ateista, a beszélgetés résztvevői nem jutottak teljesen közös nevezőre. A legnehezebb helyzetben Schönberger rabbi volt, akinek egyedül kellett megbirkóznia a regényben felvetett kérdéssel: egy katolicizált zsidó jogosan kérheti-e az izraeli állampolgárságot mint zsidó (Hitlernek jó voltam zsidónak, Izraelnek nem? – kérdezi Daniel Stein)? Stein illetve a mintául szolgáló személy elvben joggal hivatkozhatott arra, hogy minden zsidó származását igazoló személy jogosult felvenni az izraeli állampolgárságot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kereszténység és a zsidóság viszonyában az utóbbi kénytelen hárítóbban fogadni a közelítési kísérleteket. A jelenlévő rabbi kénytelen volt az izraeli legfelsőbb bíróság tekintélyére hivatkozni. (Ha elfogadjuk ezt a döntést, némiképp paradox tételhez jutunk: egy zsidó minden körülmények között zsidó marad, kivéve, ha nyíltan egy másik vallás hívéül szegődik.) Így természetesen egy ateistának több esélye van az izraeli állampolgárságra. Természetesen Stein más jogi alapon megkapta az állampolgárságot, de mint katolikusnak nem ismerték el zsidóságát.
Remélhetőleg a mindinkább őszinte beszélgetésnek sikerült megértetni a résztvevőkkel és a hallgatósággal a vallási együttműködés lehetőségeit és korlátait. Mindkét fél a többi felekezet és egymás felé is megértéssel közelített, és tanúságot tett hosszabb időre visszatekintő „gyakorlati” együttműködésükről is. Bele kellett törődnünk, hogy Ulickaja regénye sem hozott áttörést ebben az évezredes vitában.