Latin eredetű szó, amelynek gyökere a communio, communitas ’közösség’ főnévre vezethető vissza, illetve a communicatio ’közzététel’ szóra. Széles körben elterjedt, az európai nyelvekben csaknem ugyanabban a latin eredetű változatban ismert. A magyarban jövevényszóként használjuk, ugyanúgy toldalékokkal látjuk el, mint eredeti kifejezéseinket. Gyakran szinonimaként használjuk a ’közöl’, ’eszmét cserél’, ’beszélget’, ’tárgyal’ jelentésében. Egyértelmű megfelelője nincs a magyar nyelvben, ami talán a fogalom sokféle értelmezhetőségével is magyarázható.

A kommunikáció kutatása az információ technológiáját érintette először, majd megjelent a szociológiában, pszichológiában, kultúrantropológiában, etológiában, tehát mindazon tudományágakban, amelyek kölcsönösségen alapuló közlést, információ átvételt is vizsgáltak. „A »kommunikáció« szó azokat az aktusokat jelöli, amelyek keretében kifejlődik az emberi lényekben a jelentés, akkor, amikor neuromotoros válaszaik kialakulnak, illetve módosulnak. A kommunikáció abból a szükségletből áll elő, hogy az én csökkentse a bizonytalanságot, hatékonyan cselekedjék, védekezzék vagy megerősödjék. (…) a kommunikáció nem reakció valamire, se nem interakció valamivel, hanem tranzakció, amelynek keretében az ember jelentéseket produkál és tulajdonít, céljainak megvalósítása végett.” (Barnlund 2000, 29) A kommunikációs aktus több féleképp kapcsolódik az emberhez, mint egyénhez és mint egy közösség tagjához. „Egy bólintás, vagy egy intés, egy bőgés az őserdőben, egy mozdulat a televízió képernyőjén, egy fényjel felvillanása, valamilyen múltbéli eseményre emlékeztető néhány zenei taktus, a levegőbe emelkedő füstoszlop, a mozdulatok és testtartások a balettben mindezekkel az eszközökkel az emberek gondolatokat továbbítanak. Mi itt ennek megfelelően egészen tág értelemben használjuk a kommunikáció szót, olyan módon, hogy az magában foglalja mindazokat a folyamatokat, amelyek révén egyik tudat érintkezésbe léphet a másikkal. Habár szóhasználatunk sok esetben közvetlenül csak a beszéd útján való kommunikációra utal, gyakorlatilag mindaz, amit mondunk ugyanúgy érvényes a zenére, a képekre és az információtovábbítás számos egyéb módszerére is” – írja Weaver az általa kezdett információs technológiai kutatástól igencsak eltávolodva, széleskörű értelmezését adva a fogalomnak (Weaver 2000, 17). A mai kommunikációs technológia az egyének közti kapcsolatokat szolgálja ugyanúgy, mint hajdanán a füstjel, a galambposta vagy a távíró, tehát a modern és posztmodern tömegkommunikációs eszközök éppúgy hozzá tartoznak a fogalomhoz, mint a szóbeliség, írásbeliség egykoron.

A kommunikáció tehát jelsorozatok kombinációja, amelynek célja az üzenetközvetítés. A jelek lehetnek természetes és mesterséges jelek. A jel és jeltárgy közti kapcsolat lehet – Peirce ismert felosztása szerint – ikon, index és szimbólum. (Meg kell említenünk a szimptomatikus jeleket is, amelyek nem szándékosan jönnek lére, mint pl. a testi tünetek, betegségekre utaló jelek.) A jelek eredete alapján biológiai és társadalmi kommunikációról beszélhetünk az emberi kommunikációt illetően. (Az egyes állatfajok által kibocsátott illóanyagok természetesen biológiai eredetűek, s az adott faj „társadalmában” kommunikatív funkciókat töltenek be. Az állatok kommunikációját az etológia vizsgálja.) (Lorenz 2001) Az emberi kommunikációs tevékenységek, formák pedig az alábbi területekre csoportosíthatók: