A kommunikáció kutatása az informatika területén, a híradás technológiában kezdődött, így logikus, hogy már a kezdetektől többféle modellben írták le. Az üzenetek jelegéből adódóan a modelleket három csoportba sorolhatjuk: telekommunikációs, tömegkommunikációs, társadalmi kommunikációs. A következőkben ennek megfelelően ismertetünk három modellt.

Ebben a modellben a csatorna a tényleges közvetítő eszközre vonatkozik, amint a zajforrás is a beszédhang, vagy a telefon torzulását jelenti. A folyamat egyirányú, holott a címzettől visszafelé is megtörténhet – amint általában meg is történik – az információátadás, a visszajelzés (feedback).

A tömegkommunikáció a modern kor terméke, amely termelés-, iparszerűen állítja elő a kommunikatív fogyasztásra szánt termékeket. Denis McQuail (2003) a következő szerint különbözteti meg a kommunikáció más formáitól:

a) a feladó = professzionális kommunikátor, aki alkalmazásban áll;
b) szimbolikus tartalom, üzenet = szabványosított tömegtermelés;
c) feladó és vevő közti viszony = piaci ügylet.

McQuail a társadalmi és technológiai változások nyomán a tömegkommunikáció új szerepeit, modelljeit négy típusba sorolja. A transzmissziós modell szerint a cél egy rögzített információmennyiség átadása. Ez az újragondolt változat abból indul ki, hogy a kommunikátor nem azonos a feladóval. A sorrend tehát így írható le: 1. események és vélemények a társadalomban, 2. csatorna/kommunikátor szerep, 3. üzenetek, 4. vevő. A kommunikátor szelektál és hozzáférhetővé teszi az információáramlatot annak mérlegelésével, hogy a közönség mire vágyik. A rituális és expresszív modell olyan kommunikációt ír le, amely egy közösség által elfogadott szemléleten alapul. A cél maga a kommunikációs aktus, amikor is a befogadás élvezete éppannyira fontos, mint maga az üzenet. Ezt szolgálják a hatásos szimbólumok, a közös kulturális értékekre, hagyományra mint referenciákra visszautaló kommunikációs aktusok. A rituálé ilyen szerepét jól kiaknázzák a politikai kampányok, vallásos ünnepi események.

A tömegkommunikáció alapvető eszköze a nyilvánosság, a publicitás. A figyelem felkeltésének azonban gyakran nem a közlés eredményes átadása a célja, hanem maga a publicitás, azaz az üzenet alárendelődik a bemutatásnak. A publicitásmodell tehát azt a médiagyakorlatot írja le, amikor az ismertség fontosabb, mint amit a hírnévnek hordoznia kellene. A politika által használt eljárás, a politikai beszéd tematizálása ennek (Magyarországon újonnan) látható példája. A befogadásmodell a jelentéskonstrukciót a befogadónak tulajdonítja. Persze nem a kódolt üzenet meg- vagy újraalkotásáról van szó, a jelentéskonstrukció ebben az esetben azt jelenti, hogy a közönség sugallja, kívánja azokat a jelentésstruktúrákat, amelyeket aztán a média közvetít számára. A közönség elvárásainak megfelelő tematikus műfajokba (híradó, szappanopera, sportközvetítés, stb.) kódolja az üzeneteket, amelyek így egy meghatározott értelmezői körnek szólnak. Ez a szemiotikai felfogású, strukturalista szemléletű kommunikációelmélet abból indul ki, hogy a médiaüzenet alapvetően poliszémikus és adott értelmezői közösségben nyeri el jelentését, amelyről a befogadói vizsgálatok (tömegkommunikációs véleménykutatás, tetszésindexek) informálják a médiát, és a mögötte levő politikai, üzleti struktúrát.

A nyelvész Roman Jakobson modellje a szemiotikai és a folyamat-felfogással egyaránt érintkezik. A kommunikáció folyamatát írja le, s ebben az üzenet struktúráját. A dekódolás feltétele a kontextus, amely összefüggés rendszerben a kód értelmezhető. A feladó és a vevő közti kapcsolat nemcsak technikai adottságon (látás, hallás) alapul, hanem pszichológiai irányultságot is feltételez:




Jakobson a modell elemeihez hozzárendelte a nyelv egy-egy sajátos funkcióját is. (A beszédben ez természetesen nem mechanikusan érvényesül, egyik vagy másik kerül előtérbe a közléstől függően.)

Nyelvi funkciók:

- affektív funkció: a kommunikátor szubjektív viszonylatainak (érzelem, hangulat, attitűdök) üzenetbe kódolására vonatkozik. (ld. műalkotások);
- konatív funkció: a befogadó és az üzenet viszonyában kiváltott hatást jelenti (ld. reklám);
- referenciális funkció: a közlés valóságra reflektáló jellege, valóság tartalma (ld. tény és fikció kapcsolata);
- poetikai funkció: a nyelvileg megformált üzenet esztétikai hatása (ld. irodalmi művek);
- fatikus funkció: a feladó és a vevő közti kapcsolat fenntartása a kommunikáció folytatására;
- metanyelvi funkció: magára a kódra vonatkozik, visszautal annak jelszerűségére (Jakobson 1969).

A klasszikus értelemben vett, két személyes kommunikációs modellt Buda Béla könyve nyomán foglaljuk össze (Buda 1994). A kommunikáló személyiség tevékenységét az a kép határozza meg, amely a címzettről kialakul, s amelyhez hozzátartozik a tevékenység célja. Ez lehet távlati, stratégiai és közvetlen, rövid intenzitású taktikai cél. Képet azonban nemcsak a címzettről alkot a kommunikáló ember, hanem önmagáról is formál, amely sokszor rendkívül összetett. Más lehet a közvetíteni kívánt énkép, és megint más, amit az egyén önkritikusan magáról teremtett. Természetesen az ember általában arra törekszik, hogy önmagáról minél kedvezőbb képet alakítson ki a másikban.

A befogadó – aki a befogadás és visszajelzés folyamatában maga is feladó – a szituációból és a kontextusból rekonstruálja a kommunikáló (feladó) személy szándékát, céljait, és ennek függvényében dekódolja az üzenetet. A társadalmi kommunikációnak ez a két személyes játszmája mindig feltételezi, hogy az üzenetben vannak állandó célok, célrétegek (a kialakított, konvencionális érintkezés szabályai) és olyan aktuális, a kommunikációs szituációban generált vagy korábbról felidézett célképzetek, amelyekkel az egyik fél a másikat befolyásolni akarja, egy korábbi attitűd megváltoztatását akarja elérni.

A kommunikációs tartalom a célhoz viszonyítva lehet adekvát, hiányos, illetve redundáns. (A redundancia, az ismétlődés a kommunikációs aktus természetes velejárója. A megértést, a megerősítést gátolná, ha csak kizárólagosan új információt kapna a befogadó.)

- A jelek referenciális tartalmához képest: konkrét vagy elvont.
- A befogadót illetően: az információtovábbítás vagy a felhívás határozhatja meg a tartalmat.
- A közlés tárgya szerint: szólhat magáról a közlőről, a közlést befogadókról, a kommunikációs folyamatról, a szituációról, a közlési helyzetről és annak összetevőiről, a közlő és a befogadó viszonyáról.
- A közlés tartalma: lehet minősített valamely társadalmi normától. A minősítés befolyással van a tartalom formajegyeire, valóságpreferenciájára (a tartalom valós vagy fiktív jellegére), alakíthatja szerkezetét. (A társadalmi rituálék által szabályozott közlés ilyen: beszédek, udvarlás, nekrológ, bírósági tárgyalás stb.)

A kód különböző típusú lehet, attól függően, hogy milyen csatornát vesz igénybe a közlés és milyen eredetű. A mesterséges kód többnyire rövid életű, valamely célorientált tevékenység kapcsán jön létre, míg a nyelv széles konszenzuson alapuló, tradicionális jeleket tartalmaz. A nyelvi kódok is különböznek, attól függően, hogy milyen nyelvtípusba, nyelvcsaládba tartoznak.

A kódok taxonómiai leírásához a szemiotika alapvető megállapításaiból kell kiindulnunk: a kód a jelnek jelentést tulajdonító szabályozók, szabályok, összefüggések rendszere. A társadalmi lét szabályozottságából következően az embert mint biológiai lényt kódok hálózata veszi körül. (A rendszerezéshez Róka Jolán könyvére támaszkodunk: Róka 2002) Az emberi testi megnyilvánulások, viselkedésformák is kódszerűen értelmezhetők, hisz ezek a társadalmi normarendszerbe illenek. A kommunikatív kódoknak is van szabályozó jellegük, ezek azonban inkább kommunikációs tulajdonságokkal rendelkeznek:

- paradigmatikusak (rendszer részei);
- szintaktikai szabályok szerint kombinálhatók;
- referenciális jelentéssel bírnak, mert használatuk a társadalmi megállapodáson alapul;
- kommunikációs célt betöltő médium közvetíti.

Szerkezeti rendjük alapján megkülönböztetjük az analóg kódot, amely egy sorozat részeként jön létre és a digitális kódot, amely különálló egységekből áll. (Az emberi élet szakaszai különálló kategóriák, s ezeknek megfelelő kódokkal írhatjuk le a születéstől a halálig tartó időszakot.) Egy másik felosztási elv szerint különbséget teszünk prezentáló és reprezentáló kód között. Az utóbbinak a szövegalkotásban van szerepe. A megalkotott szöveg olyan üzenet, amelynek létformája a társadalmi kontextustól független. A beszéd, az öltözködés prezentáló kódjai mindig (társadalmi) összefüggésrendszerben értelmezetők. A prezentáló kódok az interperszonális kommunikációhoz, míg a reprezentálók a tömegkommunikációhoz köthetők.

A prezentáló kódok közvetítője az emberi test. Típusai: viselkedési, kereskedelmi, genetikus. Mindegyik típus a következő jelentés kifejezésére szolgál:

- társadalmi hovatartozás;
- kapcsolatfeltárás;
- identitásjelentések tükröztetése;
- expresszív jelentések kifejezése.

A kód nemcsak az üzenet átadására szolgál, hanem a jelentések általánosítására és terjesztésére is. A jel jelentés viszonyával foglalkozó tudományág, a szemiotika legáltalánosabban kétfele kódtípust különböztet meg, amelyek részt vesznek a jelentésképzésben. A denotatív kódok rámutatnak valamely jelenségre, oly módon, hogy a megnevezés egyértelmű az adott kódot ismerő közösség számára (A hétköznapi kommunikáció túlnyomó része vagy a matematikai kódok.) A konnotatív kódok kultúra- specifikusak, tehát nem magától értetődőek mindenki számára, még akkor se, ha egyébként az adott kód elsődleges jelentését ismeri valaki. A konnotáció tehát olyan jelentéstöbbletet eredményez, amely a kódot megalkotó szubjektív világból és adott kultúra/kultúrák jelentésvilágából származik. A konnotáció a másodlagos (nyelvi) struktúrák eredménye. A műalkotásban a művész által sajátosan (saját világképének megfelelően) elrendezett denotatív kódok olyan viszonylatrendszereket generálnak, amelyek a befogadás során jelentéstöbbletet képeznek, megteremtve így egy sajátos értelmezési tartományt.

A szituáció a kommunikáló felek viszonyától függ. Ez lehet társadalmilag meghatározott (pl. idős-fiatal, férfi-nő, főnök-beosztott stb.) vagy alkalmi, amit a felek a szociális reláció keretében vagy annak figyelmen kívül hagyásával alakítanak ki. A társadalmilag meghatározott viszony időtartama is változó lehet: függhet a kommunikáció körülményeitől, lehet tartós vagy időleges. A kommunikáló felek közti kapcsolattól függően a szituáció lehet intim, magán jellegű, nyilvános, társadalmilag meghatározott (pl. szerelmesek kapcsolata, barátság, munkatársak, bírósági tárgyalás stb.)

A kontextus mindig referenciális szereppel rendelkezik a kommunikációs történések értelmezésében. A szituáció jelenti a konkrét aktus körülményeit, amelynek tágabb, értelmezési koordinátákat biztosító összefüggésrendszerét a kontextus jelenti. Jelentésmeghatározó szerepe van a kommunikáló felek pszichoszomatikus megnyilvánulásainak értelmezésében, a választott kódok minősítésében, mert a társadalmi kapcsolatok szabályai tükröződnek a kontextusban.