Az első tíz évben azután, hogy megalkottam a különböző típusú intelligenciák elméletét, minden csábításnak ellenálltam, hogy az elméleten változtassak. Sokan találtak ki mindenféle intelligenciát: humor-intelligenciát, főző-intelligenciát, szexuális intelligenciát. Az egyik diákom gúnyosan megjegyezte, hogy nyilván sosem ismerném el ezeknek az intelligenciáknak a létét, mivel nekem egyik sincsen.

Két tényező miatt ismerek el egyéb, kiegészítő intelligenciákat. Egyszer egy csoport történésznek beszéltem az elméletemről. Az előadásom után odajött hozzám egy alacsony, idős férfi és így szólt: „Charles Darwint sosem fogja megmagyarázni azokkal az intelligencia-formákkal, amikről beszélt!" A megjegyzés gazdája nem volt más, mint Ernst Mayr, a XX: század valószínűleg legfontosabb evolúciókutatója.

A másik tényező az a folyamatosan ismételgetett állítás volt, hogy létezik lelki intelligencia is, sőt olyan hírek is fölreppentek, miszerint ezt én magam azonosítottam volna. Valójában egyik állítás sem volt igaz, de ezek arra indítottak, hogy fontolóra vegyem, van-e bármilyen bizonyíték a természeti-vagy a lelki intelligenciára. Ez a vizsgálat igen különböző következtetésekhez vezetett. Először is, a természeti intelligencia létezésének bizonyítékai meglepően meggyőzőek. Olyan biológusok, mint Charles Darwin vagy E.O.Wilson, és olyan ornitológusok, mint John James Audubon vagy Roger Tory Peterson azzal tűntek ki, hogy a fajokat azonosították és megkülönböztették egymástól.

A magas szintű természetes intelligenciával rendelkező személyek számára nem jelent nehézséget a növényfajok, állatok, hegyek vagy felhőkonfigurációk megkülönböztetése. Ezek a képességek nem kizárólagosan vizuálisak; a madarak éneke vagy a bálnák beszéde hallási percepciót igényel. Geermat Vermij, a vak holland természettudós erre a képességére alapozza tudását.

Az intelligencia nyolc kritériumának remekül megfeleltethető a természeti intelligencia. Ebben az intelligenciatípusban megvan egy alapvető képesség arra, hogy az egyes fajokhoz tartozó eseteket felismerje. A túlélés evolúciós története gyakran attól függ, hogy az adott egyén (vagy állat) felismeri-e fajtársait és el tudja-e kerülni a ragadozókat. A kisgyermekek könnyen különböztetnek meg egymástól élőlényeket a természet világában - vannak olyan ötévesek, akik a szüleiknél vagy a nagyszüleiknél jóval ügyesebben különböztetik meg az egyes dinoszaurusz-fajokat egymástól.

Ha a természeti intelligenciát kulturális vagy agyi lencsén át vizsgáljuk, akkor érdekes jelenségre bukkanhatunk. Manapság a fejlett világban csak kevesen függenek direkt módon a természeti intelligenciától. Egyszerűen csak elmegyünk a közértbe, vagy telefonon, interneten megrendeljük, ha valamire szükségünk van. De véleményem szerint egész vásárló-kultúránk mégiscsak a természeti intelligenciától függ. Ideértendő az a képességünk, ahogy az egyik vagy másik féle autóba ülünk, vagy ahogyan egyik vagy másik fajta cipőt választunk.

Az agyi sérülések tanulmányozása során érdekes bizonyítékot találtak arra, hogy vannak személyek, akik képesek felismerni és megnevezni az élettelen tárgyakat, de az élőlényeket nem; ritkábban pedig ennek ellentéte történik, hogy az adott személy az élőlényeket felismeri és beazonosítja, de a mesterséges (ember által készített) tárgyakat nem. Ezek a képességek valószínűleg különböző percepciós mechanizmusokat (az Euklidészi geometria az ember által készített tárgyak esetében működik, a természeti tárgyak esetében nem) és különböző tapasztalati bázisokat indítanak be (az élettelen tárgyakhoz és eszközökhöz egészen máshogyan viszonyulunk, mint az élőlényekhez).

A spiritualitás bizonyításáról szóló recenzióm kevésbé egyértelműnek bizonyult. Az embereknek rendkívül erőteljes álláspontjuk van a vallásról és a spiritualitásról. Sokan vélekednek úgy (különösen az Egyesült Államokban), hogy a lélek tapasztalatai a legfontosabbak; és sokan gondolják azt, hogy a spirituális intelligencia nemhogy létezik, de egyenesen ez az intelligencia fejezi ki az ember legmagasabb teljesítményeit. Mások, főként a tudományos hajlamúak, komolytalannak tartanak mindenféle, a lélekről és a szellemről való vitát, szerintük ezeknek „misztikus-ízük" van.

Ezek az emberek - főként a tudományos világban - mélyen szkeptikusak Istent és a vallást tekintve. Amikor arról kérdeztek, hogy miért nem ismerem el a spirituális és a vallási intelligenciát, azzal vágtam vissza: „ha elismerném, azzal boldoggá tenném a barátaimat - de így még boldogabbá tenném az ellenségeimet!"

A csípős megjegyzések azonban nem helyettesíthetik a tudományosságot. Egy évem jó részét a spirituális intelligencia melletti és ellene szóló érvek keresésével töltöttem. Végül arra jutottam, hogy a spiritualitásnak legalább két vetülete elég távol áll az én intelligenciafelfogásomtól. Először is, nem hiszem, hogy bármilyen intelligenciát össze lehetne vetni az egyén személyes tapasztalatával. A legtöbb tudományos megfigyelő szerint a spiritualitás egy sor zsigeri, belső reakciót von maga után - például egy olyan érzést, mely egy magasabb rendű személlyel vagy magával a világgal kapcsolatos. Az ilyen érzésekkel nincs gond, de véleményem szerint ezek nem az intelligencia érvényes indikátorai. Valaki, akinek magasszintű matematikai intelligenciája van, alávetheti magát egy „áramló" érzésnek annak érdekében, hogy megoldjon egy bonyolult problémát, de ez a személy akkor is ugyanannyira intelligens matematikailag, ha nincs ilyen fenomenológiai reakciója.

Másodszor, sokak vélik úgy, hogy a spiritualitás elválaszthatatlan a vallásban és általában az Istenben való hittől, vagy akár egy bizonyos hitvallástól vagy szektától: „csak egy igazi zsidó/katolikus/muzulmán/protestáns spirituális lény", ez az explicit vagy az implicit üzenet. Ez a követelmény kellemetlen a számomra és távol van az intelligencia elsődleges alapfeltételeitől.

Igaz, hogy a spirituális intelligencia nem szerepel a kritériumaim között, a spiritualitás egy tényezője mégis ígéretes jelöltnek tűnik. Ezt én egzisztenciális intelligenciának neveztem el, néha ezt a „nagy kérdések intelligenciájának" is nevezik. Ez az intelligencia azon az emberi hajlamon alapul, ahogyan a lét legalapvetőbb kérdéseiről vélekedünk. Miért élünk? Miért halunk meg? Honnan jövünk? Mi fog történni velünk? Mi a szerelem? Miért háborúzunk? Időnként azt mondom, hogy ezek a kérdések túllépnek a percepció határain; olyan témákat érintenek, melyek túl jelentősek vagy jelentéktelenek ahhoz, hogy az öt érzékünkkel megértsük.

Meglepő módon ez az egzisztenciális intelligencia igen jól megfelel a mi kritériumainknak.
Természetesen vannak olyanok - filozófusok, vallási-és állami vezetők - akikre úgy gondolunk, mint az egzisztenciális intelligencia legmagasabb szintű megtestesítőire. Minden kultúrában felmerülnek egzisztenciális kérdések - a vallásban, a filozófiában, a művészetben, sőt, a legevilágibb sztorikban, pletykákban és a mindennapi élet médiamegjelenéseiben is.

A kisgyermekek minden olyan kultúrában, ahol a kérdésfeltevés megengedett, felteszik a lét nagy kérdéseit - és sokszor nem hallgatnak a válaszokra. Sőt, az általuk hallott mítoszok és tündérmesék is egzisztenciális kérdéseket vitatnak meg - a gyerekek legnagyobb ámulatára.

Az, hogy elismerjem egy kiterjedt egzisztenciális intelligencia létét, abból a hiányból fakad, hogy az agy felépítése kifejezetten ezekre a létezésnek a legmélyebb témáira alakult ki. Lehet, hogy vannak olyan agyi területek -mint például az alsó halántéki tájék - , amelyek kifejezetten a „Nagy Kérdések" feltevésének területei. De ugyanakkor az is lehetséges, hogy a nagy létkérdések csak egy szélesebb filozófiai gondolkodásmód részei - vagy egyszerűen ezek a legemocionálisabb tartalmai a leggyakrabban feltett kérdéseknek. Az utóbbi esetekben, konzervatív természetem óvatosságra int, hogy kilencedik intelligenciaként elismerjem az egzisztenciális intelligenciát. Futólag megemlítem ezt az intelligenciát, de Federico Fellinire való emlékezésként, ezentúl „8 és fél intelligenciáról" fogok beszélni.