Egyik, szinte napló-formátumú esszéjében (címe: A múlt emlékezete) Wirginia Woolf a „létezés fonaláról" szólva az élet különböző földi eseményeiről ír. A pamutfonalat gyermekkora három különös és szívbe markoló emlékével veti össze: egy veszekedés a bátyjával, egy bizonyos virág látványa a kertben, s egy régi látogató öngyilkosságának híre:

A kivételes pillanatoknak három példáját idézném. Gyakran újramesélem őket, sokszor pedig maguktól, váratlanul jönnek a felszínre. Most azonban először, leírtam őket, és rájöttem valamire, amire eddig még soha. Ezek közül két esemény a kétségbeesés érzetével végződött, a harmadik ezzel szemben elégedettséggel. Amikor az öngyilkosságról értesültem, tehetetlenséget éreztem, a virág látványának esetében azonban megláttam a jelenség értelmét, s így képes voltam kezelni az érzéseimet. Nem voltam tehetetlen...Mégis, most is megvan a sajátsága, különlegessége annak, amikor ilyen, hirtelen és váratlan megrázkódtatással kerülök szembe, s most már nem félek ezektől: az első meglepetés után már érzem, hogy ezek mennyire különlegesen értékesek. Úgy vélem, hogy a sokk-befogadó képességem az, ami íróvá tesz. Megkockáztatom azt a magyarázatot, hogy egy megrázkódtatást az esetemben mindig a vágy követi, hogy azt megmagyarázzam. Úgy érzem, kaptam egy ütést, de ez nem pusztán egy olyan ütés, amit -ahogy gyerekkoromban hittem - egy, a mindennapi élet fonala mögé rejtőzött ellenségtől kaptam, ez egy olyan ütés, mely valamiféle revelációvá válik - vagy fog válni számomra. Ez valamiféle valóságos dolognak egy olyan jelképe, melyet én magam teszek valóssá azzal, hogy szavakba öntöm (Woolf, 1976, 69-70.o.)

Ez az idézet élénken érzékelteti az intraperszonális intelligenciát - azaz ismereteket egy személy belső aspektusairól - azaz a hozzáférést ahhoz, ahogy valaki érzi az életet, érzelmeinek tartományát, a képességet arra, hogy képes legyen különbséget tenni ezen érzelmek között, és végső fokon úgy kezelje és közelítse meg őket, mint a megértés egy lehetséges eszközét és önnön viselkedésének irányítóját. Akinek jó az intraperszonális intelligenciája, annak életképes és hatékony elképzelése van önmagáról - s ez az kép megegyezik azoknak a megfigyelőknek a személyről alkotott képével, akik közelről ismerik az adott személyt. Mivel ez az intelligencia a legbensőbb, legszemélyesebb az összes közül, a nyelvi, zenei - és az intelligenciának egyéb expresszív formájában megnyilvánuló bizonyítékra van szükség, ha a megfigyelő ki akarja ezt mutatni. A fenti idézetben például a nyelvi intelligencia olyan médiumként szolgál, mellyel az intraperszonális tudást működés közben lehet megfigyelni.

Az ismerős kritériumokat működés közben láthatjuk az intraperszonális intelligenciában. Ahogyan az interperszonális intelligencia esetében, az elülső lebenyeknek mérvadó szerepük van a személyiség változásában. Ha az agykéreg alsó területei sérülnek, akkor az valószínűleg ingerlékenységet vagy eufóriát okoz, ha azonban ha a felső területeket éri sérülés, akkor az általában közömbösséghez, kedvetlenséghez, lassúsághoz és apátiához - egyfajta depressziós személyiségállapothoz vezet. Azoknál, akiknek az első lebeny sérül, a többi kognitív funkció gyakran épen marad. Ezzel szemben azok az afáziás betegek, akik felépülnek annyira, hogy le tudják írni a tapasztalataikat, következetesen így vallanak élményeikről: míg az általános éberségi szintjükben csökkenés következett be és erősen depressziósak lettek, addig ezek a személyek egyáltalán nem érezték más embernek magukat. Felismerték a szükségleteiket és vágyaikat, s mindent megtettek azért, hogy elérjék azokat.

Az autista gyermek a károsodott intraperszonális személyiség prototipikus példája; az ilyen gyermek valójában nem képes önmagára vonatkoztatni. Ugyanakkor az ilyen gyermekek csodálatos képességekről tesznek tanúbizonyságot a zenében, a számításban, térbeli, mechanikus-és egyéb személytelen területeken.

Annál bonyolultabb evolúciós bizonyítékot találni az intraperszonális képességre, de annyit azért feltételezhetünk, hogy lényeges az ösztönös meghajtók kielégítésének meghaladási képessége. Ez a képesség mindinkább fontossá válik olyan fajoknál, melyek nem állandóan érintettek a túlélésért folyó harcban. A tudatot lehetővé tevő idegi struktúrák nagy valószínűséggel azt az alapot alkotják, ahol az öntudat létrejön.

Összefoglalásképpen, mind az interperszonális, mind pedig az intraperszonális képességek átmennének egy intelligenciateszten. Mindkettő olyan problémamegoldó képességeket hordoz, melyek az egyén és a faj számára egyaránt jelentősek. Az interperszonális intelligencia lehetővé teszi, hogy megértsük a másikat és együtt tudjunk vele működni. Az intraperszonális intelligencia lehetővé teszi, hogy megértsük magunkat és tudjunk magunkkal „együttműködni". Az egyén önmagáról alkotott értelmében az interperszonális és az intraperszonális összetevők együttesen hatnak. Az én-kép valóban az egyik legcsodálatosabb emberi lelemény - egy olyan szimbólum, mely mindenféle információt hordoz egy emberről, s amely ugyanakkor egy olyan sajátság, melyet mindenki saját maga hoz létre maga számára.