1983-ban, Barbara McClintock megnyerte a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat, mikrobiológiai munkájáért. Az ő következtető és megfigyelő képességei illusztrálják a logikai-matematikai intelligencia egyik formáját, amit gyakran hívnak „tudós gondolkodásmód"-nak. Az egyik eset különösképp felvilágosító hatású. Mialatt a 20-as években a Cornell-en³ kutatott, egy nap, McClintock egy problémába ütközött: mialatt az elmélet 50 százalékos pollen sterilitást mutatott a kukoricában, a kutató asszisztense (kint a „terepen") olyan növényeket talált, melyek csak 25 és 30 százalék közötti sterilitást mutattak. Ezen egyenetlenségtől feldúlva visszament az irodájába, ahol fél órát ült és gondolkozott:

Hirtelen felugrottam és visszafutottam a (kukorica) mezőre. A mező tetején ( a többiek még mindig az alján voltak) azt kiáltottam, „Heuréka, meg van! Tudom mi az a 30% sterilitás! . . . Arra kértek, bizonyítsam be. Leültem egy ceruzával és egy papírzacskóval és elkezdtem a legelejéről, amit egyáltalán nem tettem a laboromban. Minden olyan gyorsan történt, jött a válasz és én futottam. Most lépésről lépésre kidolgoztam - lépések komplikált sorozatát - és a végén kijött (ugyanaz az eredmény). (Ők) az anyagra néztek és az ugyanaz volt, mint amit én mondtam, pontosan úgy jött ki ahogy én ábrázoltam. Honnan tudhattam, anélkül, hogy papíron vázoltam volna előtte? Miét voltam ennyire biztos benne? (Keller, 1983, p. 104).

Ez az anekdota a logikai-matematikai intelligencia két, esszenciális tényét illusztrálja. Először is, a tehetséges egyénnél, a probléma megoldás folyamata meglehetősen gyors - a sikeres tudós több változóval is megbirkózik egyszerre és számos elméletet gyárt, melyeket egyenként megvizsgálja, és annak megfelelően elfogadja vagy visszadobja őket. A történet továbbá kihangsúlyozza az intelligencia nonverbális természetét. Egy problémára a megoldás már az előtt megszülethet, mielőtt kimondanánk. Valójában, a megoldás folyamata teljesen láthatatlan lehet, még a problémamegoldó számára is. Ez a jelenség azonban nem azt hivatott közvetíteni, hogy az ilyenfajta felfedezések - az ismerős „a-ha!" érzés -titokzatosak, intuitívak vagy kiszámíthatatlanok. Az, hogy néhány embernél (például a Nobel-díj nyertesek) gyakran előfordul pont az ellenkezőjére utal. Ezt a jelenséget a logikai-matematikai intelligencia munkájaként értelmezzük.

A nyelv, mint társképességgel a logikai-matematikai okfejtés képezi az IQ tesztek legfontosabb alapjait. Az intelligencia ezen formáját, hagyományos pszichológusok részletesen tesztelték és ez képezi a „nyers intelligencia" archetípusát, vagy azt a problémamegoldó képességet ami állítólagosan átível területeken. Ezért talán ironikus, hogy a tényleges szerkezetet, amin keresztül egy logikai-matematikai probléma megoldásához jutunk, nem értjük teljesen - és folyamatok, amiket a McClintock által leírt ugrások alatt zajlanak, titokzatosak maradnak.

A logikai-matematikai intelligenciát az empirikus feltétel is támogatja. Az bizonyos területei prominensebbek a matematikai számításokban, mint a többi; csakugyan, friss bizonyítékok mutatják, hogy a nyelv által uralt frontotemporális lebenyek fontosabbak a logikai számításoknál, a vizuális - térbeni felfogás (visuospatial) ért felelő parietofrontalis lebenyek pedig, a számokkal történő kalkulációknál meghatározóbbak (Houde & Tzourio - Mazoyer, 2003). Vannak olyan, savantizmusban szenvedő egyének, akik hatalmas tetteket visznek végbe a számolásokat illetően, de a legtöbb más területen tragikus fogyatékkal rendelkeznek. A matematika színterén bővelkedünk csodagyerekekben. Ezen intelligencia gyermekeknél történő fejlődését Jean Piaget és más pszichológusok alaposan dokumentálták.