A 15 éves Babe Ruth elkapót játszott amikor a csapatát éppen „rettenetesen elverték". Ruth-ból „kitört a nevetés" és hangosan kritizálta a dobót. Mátyás Testvér (Brother Mathias), az edző odaszólt neki, „Rendben George, akkor dobjál TE!" Ruth megrökönyödött ezen és zavarba jött: „Sosem dobtam még életembe....nem tudok dobni." Ez a pillanat hatalmas átalakító erővel bírt, ahogyan Ruth visszaemlékszik rá önéletrajzában: „Mégis, ahogy elfoglaltam a pozíciót, valami furcsa kapcsolatot éreztem magam és a dobó dombja között. Úgy éreztem, mintha ott születtem volna és, hogy egyfajta otthon lenne számomra." Ahogy a sporttörténelem is mutatja, nagyszerű dobóvá vált az amerikai professzionális baseball ligában (Major League) (és, természetesen, legendás státuszt ért el ütőként) (Ruth, 1948, p. 17).

Ahogyan Menuhin, Babe Ruth is egy csodagyerek volt, aki felismerte „hangszerét" az első találkozás alkalmával, még mielőtt bárminemű hivatalos edzést is kapott volna.

A testi mozgások irányító központja a motoros kéregben helyezkedik el és mindegyik félteke az ellenkező oldalon (contralateralis oldalon) domináns. Jobb kezeseknél, a testi mozdulatok dominanciáját általában a bal féltekében találjuk. A képesség, hogy végrehajtsunk mozdulatokat, amire utasítanak sérült lehet még olyan egyéneknél is akik végre tudják hajtani ugyanazokat a mozdulatokat reflexszerűen vagy akaratlanul. Az apraxia (akaratos mozgások végrehajtásának képtelensége tökéletes izomműködés ellenére) létezése képezi a testi kinesztetikus intelligencia egyik bizonyítékát.

A specializált testi mozdulatok evolúciója minden fajnak nyilvánvalóan előnyére válik és az embereknél, ez az alkalmazkodás kibővül az eszközök használatával. A testi mozgások működése egy tisztán meghatározott menetrend szerint halad a gyermekekben; a kultúrák közti univerzalitásához kétség sem fér. Tehát, úgy tűnik, a testi-kinesztetikus „tudás" megfelel az intelligenciává avatás sok kritériumának.

A testi-kinesztétikus tudás „problémamegoldó" ságát nehezebb meglátni. Természetesen egy pantomim mozdulatsor elvégzése vagy egy teniszlabda elütése nem old meg egy matematikai egyenletet. És mégis, az a képesség, hogy testünkkel érzelmet fejezzünk ki (mint például a táncban), játékokat játszunk (mint a sportok) vagy új terméket állítsunk elő (mint amikor egy találmányt tervezünk), bizonyítéka a test kognitív használatának. A specifikus számításokat, melyek szükségesek egy bizonyos testi-kinesztetikus probléma megoldásához, a teniszlabda eltalálásához, Tim Gallwey² összegzi:

Annak érdekében, hogy megérezzük hogyan és merre mozdítsuk a lábunkat és, hogy fonákra vagy tenyeres ütésre készítsük-e fel az ütőt, az agynak, attól a pillanattól fogva, hogy a labda elhagyja szerváló ütőjét, a másodperc töredéke áll rendelkezésre, hogy kiszámítsa, körülbelül hol fog landolni és hol fog beleütközni az ütőbe. Ebbe a számításba be kell még vonni a labda kezdetleges sebességét, összevonva a sebesség progresszív csökkenésével, a forgás és a szél hatásával, hogy említést ne is tegyünk a komplikált röppályákról. Aztán, minden egyes faktort úja kell számolni a labda lepattanása után, hogy megmondhassuk azt a pontot, ahol ütközik az ütővel. Ezzel egy időben, az izmoknak is ki kel adni az utasításokat - nem csak egyszer, hanem folytonosan finomítva a frissebb információval. Végezetül pedig, az izmoknak egymással együttműködve kell válaszolniuk... A találat egy meghatározott ponton történik attól függően milyen utasítást adtunk le; a labdát a felező vonal mellé üssük, vagy át a pályán, az utasításokat azután adjuk ki, miután a másodperc töredéke alatt analizáltuk ellenfelünk egyensúlyát és mozgását. Még akkor is, ha egy átlagos játékos szerváját ütöd vissza, akkor is csak körülbelül egy másodperced van. Maga a labda eltalálása is egy figyelemreméltó teljesítmény, de hogy következetességgel és pontossággal tegyük mindezt az már szinte felfoghatatlan. Ennek ellenére nem ritka eset. Az igazság az, hogy mindenki, aki egy emberi testben lakozik, egy hihetetlen szerkezet birtokosa. (Gallwey, 1976, pp. 33-34).