Az érzéki kihívását vizsgálhatjuk elméleti vagy művészettörténeti szempontból. Ha elméletileg közelítünk, az alapvető kérdés az lesz, hogy van-e bármi olyan a szemléletben, ami fogalmilag nem megragadható. Ha a kérdésre negatív választ adunk, az annyit jelentene, hogy az ábrázolás tartalmát, mint valamit végső soron a kép nélkül is „meg lehetne mondani azt, ami viszont a maga sajátosságában csak a képiség feltételei között és csak valamely mindenkori artefaktumban tapasztalható. A képi értelmet így megelőzné egy eszme, vagy röviden egy nyelvileg kifejezhető fogalom, amelyhez a képi értelem igazodna."¹⁶⁹ Eszerint egy adott szemlélet képi értelme kimerülne a fogalmilag megragadhatóban, s nyelvileg teljes mértékben lefordítható lenne. E következtetésnek minden képi szemléletre igaznak kellene lenni. E következtetéssel szemben több művészetfilozófus is fellépett. Korábban láttuk, hogy Richard Wollheim szerint a képi ábrázolást akkor látjuk megfelelően, ha az ábrázolás tárgyának, azaz valamijének a szemlélését nem választjuk szét az ábrázolás elkészítésének módjától, a miként-jétől. Boehm (1997) szerint az érzékileg szerveződött értelem nem valami, nincs fogalmi megfelelője, és elválaszthatatlan a megjelenés módjától. Ez esetben a fogalmi leírással a kép csak akkor tűnhetne megragadhatónak, ha a leírásba azt is belefoglaljuk, ahogyan az ábrázolás tárgya a képben megjelenik. Ez utóbbi leírás már-már a tudományosság igényét veti fel. Addig, amíg a megjelenés módja kimeríthető többek között a síkgeometriai kompozíció leírásával, ahogy ezt az előző fejezetben láttuk, a feladat megvalósíthatónak látszik, jóllehet a képleíráshoz szükség van egy tudományosan kidolgozott metanyelvre. Így a képi értelem megjósolhatóvá válna, igaz, nem a tárgyfelismerés, hanem a tárgyfelismerés lehetőségi feltételeinek meghatározása révén. Ez azonban nem iktatja ki az érzéki kihívását, csupán a másik szintre, a metanyelv szintjére tolja el. A szemfényvesztő (trompe l'oeil) képek mintájára az érzéki kihívását a megfelelő nézői hatás elérésének technikájára vezeti vissza, s ezáltal a kép ismét produktummá válik. A látás fogalmi tendenciája - Boehm elemzése szerint - a szemszintetizáló és absztrakciós tevékenysége. A feltételezés az, hogy a képben mndig több van annál, ami fogalmilag megragadható. Több „kapcsolódási lehetőség", mint ami az újrafelismerő látáshoz szükséges. Boehm és Imdahl a szemnek ezt a dinamizálási folyamatát írják le egy sajátos elméleti megközelítésben, melyet röviden ikonikus sűrűségnek hívhatunk. Lentebb igyekszünk majd példákkal is körüljárni e fogalmat. A lényege az, hogy a képben megjelenő belső „felületi és formai határok" a szem dinamikus tevékenysége révén folyamatosan és folytonosan eltolódnak, elcsúsznak egymáson. Azért 'sűrű' ezeken a helyeken a kép, mert a tartalomábrázolás a folt-, szín, vonal- és más felületi tulajdonságok elkülönítetlensége miatt többértelművé válik. Imdhal egyik sokat használt példája Cézanne-nak A Nagy Fürdőzök című festménye, ahol a fa törzsének barna foltja összemosódik az egyik fürdőző hajának sötétjével. (177. kép) Érdekes módon sűrűségnek tekintik azokat az eseteket is, ahol a vászon fehérsége kivillan, vagyis ahol a festésnek egyáltalában nincs nyoma, azért, mert nem ez a tény számít, hanem az, hogy a fehér foltok meghatározatlanul jelenítik meg az ábrázoltat, így például Cézanne-nak A Mont Saint-Victoire-ról készített képen a hegy töréspontjait.¹⁷⁰ (178. kép)

177. kép: Paul Cézanne: A Nagy Fürdőzők (Les Grandes Baigneuses), 1906, olaj és vászon, Philadelphia Museum of Art

178. kép: Paul Cézanne: A Saint-Victoire hegy (La montagne Sainte Victoire vue des Lauves), 1904-06, olaj és vászon, Kunsthause, Zürich

A fogalmiságot a látás dinamikus folyamata zárja ki, ahogy a szem képelemről képelemre halad. „Nem a végeredmény, a foltok „heggyé" való összeállása a fontos, hanem a színfoltok megkülönböztetése és összjátéka, az átmenetek egyik elemről a másikra, az, hogy ezek nem hasonlítanak semmilyen képen kívüli meghatározásra, továbbá a foltok negativitása, vagyis, hogy nem alakok, nem dolgok, nem értelmek, összjátékuk mégis az értelem tisztán képi megvalósulása."¹⁷¹ A szemlélés ily módon mindig történik, mindig egy egyszeri esemény, hiszen az elemek összjátéka mindig másképpen valósul meg, ahogy - egy analógiával élve - a mindennapi észlelés során is mindig másképpen rajzolódnak ki a formák a háttérből. A látás többé nem kép és tényállás tükörviszonya, nem dolog, nem szó, hanem megjelenítési folyamat.¹⁷² A szem dinamizálása tehát annyit jelent, hogy „szemléletesnek lenni és szemléletesként megjelenni egyet jelent, a szem kezdettől fogva alkotó része a mű összefüggésének."¹⁷³ A megjelenés egyszerisége az érzékileg szervezett értelem forrása. „A látás minden egyes új folyamata más és eddig nem látott módon hozza napvilágra a láthatót. A látás véghezvitelének procedúrája státusa szerint 'végtelen'."¹⁷⁴

169 Boehm (1997): 243.

170 V.ö. Boehm (1996).

171 Bätschmann (1998): 120.

172 vö. Imdahl (1993): 125.

173 vö. Boehm (1997): 243.

174 Boehm (1997): 249.