Az érzéki értelem fenti meghatározását könnyen tekinthetjük úgy, mint ami a szem ártatlansága tézisét újjítja fel. A szem ártatlansága az impresszionizmus ars poétikájához és név szerint Walter Pater, angol filozófus-íróhoz köthető. Lényege, hogy az ember képes a festmény felületi (texturális) tulajdonságait a tiszta érzékiségben szemlélni minden fogalmi értelmezés és előzetes jelentés nélkül. E fogalmi „ártatlanságot" a XX. században először a Gestalt pszichológia, majd a hermeneutika illette vitriolos kritikával. De a hetvenes évektől induló kognitív filozófia is amellett érvelt, hogy a látás már a legalacsonyabb érzéki szinten is

fogalmi természetű, azaz a bejövő érzéki ingereket eleve strukturáltnak érzékeli. A projektív és aspektus-látás is ezt a tényt látszik igazolni. Azt, hogy nincs ártatlan szem, mivel a látvány eleve értelmezett formák szemlélete. A vitát itt nem ismertethetjük a maga teljességében, de talán elegendő arra rámutatni, hogy a kép hermeneutái (Boehm, Imdahl, Fiedler, Badt és mások) az ikonikus sűrűség fogalmával nem közvetlenül a szem ártatlanságának tételét ismétlik meg, hanem egyfajta optikai inverzió mellett érvelnek. Az optikai inverzió nemcsak náluk merül fel, hanem a modern művészettörténetben is megjelenik. Gamboni (2002) szerint az optikai inverzió a látás azon képessége, hogy az ikonikus (tárgyi vagy újrafelismerő) látástól képes visszafordulni az úgynevezett indexikus látáshoz. Gamboni indexikusnak nevez minden olyan látás-típust, mely a kép felületi tulajdonságaiból indul ki. Így Leonardo azon intelmét is, hogy a nagy mesterek képesek belelátni egy csatajelenetet a márvány erezetébe. A gondolat végigvezethető a művészettörténeten egészen a modernizmusig és az avantgárdig. Klee vázlatfüzeteinek szellemisége is ebben a gondolatban fogant. A vonal egy pont aktivációja, a pont kóborlása, ha tetszik, elszabadulása. A vonal mint a pont szabadsága párhuzamba állítható a képzelőerő kanti szabadságával. Csak amíg Kant az érzékelést, az affekciót passzívnak tekinti, Klee kóborló vonala maga az aktivitás jóval az értelemadás előtt.

Boehm Fiedler vak kéz metaforáját idézi, mely a látás radikálisan haptikus (letapogató) felfogása. A képet letapogató szem Klee kóborló vonala, mely nem tudja előre, hogy merre halad tovább. Az ártatlansága e nem tudás ártatlansága. A letapogatás időbelisége jelzi, hogy az „ártatlan" szem lényegileg távolodik el a kanti egységes szemlélettől. A Makapansgat-kő projektív arc-észlelete nem a letapogatás eredménye, hanem a szimultán látás műve. A látás „útja" egy sajátos feltáró út, melyről nagyon szemléletesen a következőket írja: „az a tapasztalat illusztrálja ezt legjobban, amelyet minden sétáló ember ismer, aki ugyanazt az ismeretlen utat oda-vissza megtette: a jobb és a baloldal felcserélődése és az ezzel együtt megváltozott nézőpont ugyanazon szakasz teljesen más nézetéhez vezet."¹⁸¹ Boehm leírása ugyanúgy vonatkoztatható Poussin Mannaszüretére, mint a Vaux-le-Vicomte kertjére.

Tehát az optikai inverzió nem tagadja a tárgyfelismerő látást, sokkal inkább az egyes vizuális jelentések „lebontása" és másképp értelmezése felé mutat. Poussin képének akronikus és narratív feszültésége jól példázza e folyamatot. A szemléletben adott ellentéteket csak egy időbeli értelmezés képes feloldani. A klasszikus kettős ábrák jól mutatják e kettősség paradoxalitását. Egyszerre képtelenség ugyanazt az ábrát nyúlnak és kacsának látni. Az aspektusok mindig egymást követve láthatóak. Igaz a hasonlóság itt ki is merül, mert ahogy először Ludwig Wittgenstein rámutatott, az aspektus látás esetében nem lehet tetten érni a kép felületében azt a pontot, amely úgymond felelős a változásért. Az apsektuslátás mindig egészleges (holisztikus).

181 Boehm (1997): 252.