Ha az esztétikai élmény belső feltételének az emberi tudat elkeretező gesztusát tekintjük, hogy az előzőekben azt láttuk, hogy az élmény külső feltételét a természet struktúrájában kell keresnünk. Abban, hogy a természet mozgó-oszcilláló rendszerek együttese, ahol a mozgás ritmusa meghatározott erők eredője. E ritmus a fizikai erők törvényszerűségénél fogva, amellyel itt nem foglalkozhatunk, felfogható bizonyos projekciós szabályok kivetüléseként, ha projekciós szabályok egy adott időbeli 'metszete' (pl. metrikus séma) a kompozíció, szó szerint „együtt-állás". A kompozíció vonalai azonban mindig megőrzik a mozgást, momentumuk és irányuk van, azaz vektoriálisak. A vonalak dinamizmusa tehát inherens, a vonal 'természetéből' fakad. Rudolf Arnheim (1979) szerint a vizuális élmény egyik alapvető forrása az egyensúly és a kibillentettség érzése egy képen, melyet a kompozicionális elemek biztosítanak, mégpedig azáltal, hogy mozgó erőket hoznak létre, melyek például az átlók mentén lefelé vagy felfelé irányulnak, vagy a sötétebb és világosabb részek elhelyezkedése, vagy a különböző színkontrasztok révén. A sötétebb foltok felső helyzete az alsóbb világosokéval kiegyensúlyozatlanságot teremt, míg a kiegészítő színek kisebb foltokban való elkeveredése nyugalmat hoz. A képi tartalomnak formális-kompozicionális jellege Maquet (2003) szerint a szemlélés során 'megelőzi' a szimbolikus-figurális értelmezést: „A kontemplatív szemlélés holisztikus megközelítésében a szimbolikus jelentések ösztönösen érzékelhetők." Természetesen nem figurális képekről van itt szó elsősorban, hanem olyanokról, melyek, ha figurálisak is, mint Klimt A csók című festménye, a nonfiguratív kompozicionális alkotóelemek határozzák meg a kép jelentését.

7. kép: Gustave Klimt (1908): A csók (Der Kuss), olaj és vászon, Österreichische Galerie, Wien

Klimt képén Maquet szerint ilyen a férfi palástjának jobboldali felfelé mutató háromszöge, s annak „kiegészítő" lefelé mutató párja, mely tulajdonképpen egybeesik a nő alakjával. Ilyenek továbbá a férfi palástjának baloldali részén látható szögletes, s a nő ruháján lévő kerek formák. Végül Maquet megemlíti a kép alján lévő zöld színű alakzatot, mely egyrészt a lombkoronát, másrészt a szeméremcsont alakját idézi meg. A ruhákon feltűnő szögletes formák „ösztönösen" fallikus, míg a kerek formák vaginális jelentést hordoznak. A felfelé és lefelé mutató háromszögeket is hasonlóképpen lehet felfogni, az előbbit fallikus, az utóbbit vaginális értelemben. Érdekes módon Maquet nem említi, hogy a két alak közös körvonala szintén fallikus lehet, mely a nőiséget jelképező lombkorona zöldjével mint szeméremcsonttal alkot oppozíciót.²⁰ A kérdés Maquet szerint az, hogy a ferde vonalak érzékelése az arnheimi érvelésnek megfelelően valóban kibillentik a képet, s „dinamikus és kreatív mélységérzetet" okoznak. Avagy, tegyük hozzá, a térérzet, ha egyáltalában létrejön, a figurális észlelés következménye. Az utóbbit a két fej síkszerű ábrázolása kizárni látszik. A vitát valószínűleg nehéz lenne eldönteni, de megkockáztatjuk, hogy a térérzetbe belejátszanak a háttér sötét, de a bal oldalon kicsit világosodó foltjai, valamint a nő lábának a "lombkoronán" túlnyúló íve.

20 vö. Maquet (2003): 120-121).