A torzítás már a növényi motívum és a figura összekapcsolásából is következik. (17. kép) Ehhez adódik hozzá az architektonikai szerep. Két erő hat a figurára: a nehézségi erő és az ornamens organikus geometriája. A figurák sajátos testtartása e két erő eredője. (18. kép)

17. kép: Cefalu, Katedrális kolostora (XII. század)

18. kép: Charlieu, Közép-Franciaország, Akrobata (XII. század)

Az arnheimi egyensúlyvesztés speciális esetével állunk itt szemben. Azért speciális, mert ha jól megfigyeljük, a kérdéses ábrázolásokat egyrészt erőteljesen meghatározza a szimmetria, másrészt érezzük bennük a mozgást, a kibillentettséget. (19. kép)

19. kép: Akrobata, Église de Lhuis, Ain, Franciaország (XII. század)

Ez pedig elsősorban a vonalvezetés geometrizáló jellegében ölt testet. Olyan, mintha az oszlopfőkön ábrázolt figurák tényleg be lennének szorítva egy zárt formába, akárcsak Francis Bacon alakjai, és abban a pillanatban, hogy felismerjük az alakzatot (elsősorban a végtagokat és a törzset), az alakzat „megmozdulni" látszik. Nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen „torz", Focillon szavaival „úszó", „csúszó" vagy „táncos" alakot mind a mai napig akrobatának nevezik. A kezdeti ornamensbe „beleolvadó" figurális ábrázolások pontosan ennek a „megmozdulásnak" köszönhetően váltak egyre „realisztikusabbá". Sőt előfordul, hogy kiszakadnak az architekturális szerepből, s az ornamentális eredetre pusztán az akrobatikus forma utal, mint az egyértelműen mozarab hatást mutató, de már nem a szokásos „teherbíró" helyzetben látható figura. (20. kép)

20. kép: Akrobata, Santa Maria de Uncastillo (XII. század)

A figurális ábrázolás megjelenése tehát a növényi motívumok között az előtér/háttér elkülönítésével jár. Focillon határoló- és közegtérről beszél, mely nagyon közel esik Panofsky színpadszerű, „baldachinos" teréhez.

21. kép: bejárati fali dombormű, Santa Maria de Uncastillo (XII. század)

Ahogy a testek elkülönülnek a közegüktől a plasztikákon, úgy ad helyet az oszlopfő a drámai ábrázolásnak. Miközben a tartó funkció a testeket síkká redukálta, a román kori szobrászat „a testek és a tér egyneműségét éppen ezzel pecsételi meg és szilárdítja meg első ízben, amennyiben a két elem laza optikai egységét szilárd és lényegi egységgé alakítja át".²³ A formális jelentés fokozatosan átadta helyét a jelenetábrázolásnak, a bibliai motívumok térbeli megjelenítésének. Nem pusztán a bibliai jelenetek ábrázolása előtt lesz szabad az út, hanem az épület (templom) használatával kapcsolatos instrukcióknak is: „Vigyázd a csendet, a csend is vigyáz rád!" (22. kép), az angyal és az ördög kísér utadon (23-24. kép)

22. kép: Parey-le-Monial bazilika (XII. század)

23. kép: Angyal, Saint-Michel-de-Cuxa apátság (XII. század első fele)

24. kép: Ördög, Saint-Michel-de-Cuxa apátság (XII. század első fele)

Persze az oszlopfők plasztikus kidolgozása nem juthatott el a perspektivikus ábrázolásnak arra a szintjére, ahová a reneszánsz eljutott. Azonban még ott is, ahol a figurális jelentés önállósodik és bibliai jeleneteket „sűrít össze", továbbra is érvényesül a tartó funkció és a zárt ornamens korlátozó hatása. A szeleket kiengedő női és férfi figurák (26. kép) testtartása még őrzi a 16-18. képen látható akrobata végtagjainak tört vonalát, míg Mózes és Pál apostol alakjai a rájuk nehezedő teher alatt görnyednek meg. (26. kép)

25. kép: A négy szél, Sainte-Madeleine templom, Vezelay (XII. század első fele)

26. kép: A csodás malom, Sainte-Madeleine templom, Vezelay (XII. század első fele)

A dramatizált jelenetek mozgalmasságát sokszor ellentételezi egy külön futó levélmotívum, mely mintegy a jelenet alapjául szolgál. (25 és 27. kép)

27. kép: Dániel az oroszlánok között, bencés apátság, Charlieu (XI. század vége)

Analógiával élve, az oszlopfő vertikális kettéosztása megfeleltethető az afrikai népköltészettel illusztrált zenei jelenséggel, amikor a mandinka énekes a hangszerén vagy az ujjain „hozza" az alapritmust, amelyhez az improvizatív-manipulatív ritmikai sorokat a hallgatónak viszonyítania kell. A geometriai mintázat hasonló szerepet tölt be, mint az absztrakt séma, a metrum a megvalósult ritmushoz képest. A középkori oszlopfők ábrázolásain az esztétikai feszültséget szintén a séma-torzítás kettőssége adja, mint ahogyan ezt a zene esetében láttuk. A Z-formához közelítő vonalvezetés és testtartás valószínűleg nemcsak az organikus motívumok hatását tükrözik, hanem az indiai szvasztika zárt geometriáját is. (28. kép)

28. kép: Église Saint-Georges, Riom-es-Montagne (XI. század)

Különösen akkor, ha hozzávesszük az oxfordi King's College kápolnájának egyik festett üvegablak-ábrázolását, ahol a tartó funkció hiányzik ugyan, de az ábrázolás zárt tere meghatározó.

29. kép: Groteszk Éva-ábrázolás, festett üvegablak, 1320, Beckett-ablak részlete, Christ College, Oxford

---

23 Panofsky (1984): 185.