Bizonyos értelemben a vibráló színek is kizökkentettséget hoznak létre, melyet a kompozíciót alkotó színek kölcsönhatása okoz. A színdinamika a kora reneszánsztól, elsősorban a velencei festészettől válik lényeges kompozíciós elvvé, a későbbiekben még tárgyalni fogjuk. Arnheim, Maquet, s ahogy Panofski is a perspektíváról írt híres tanulmányában, a mélység- és mozgásérzetet a mű geometrikus vagy vonalszerkezetéből igyekeznek levezetni, mégpedig mintafelismerés révén. Az Arnheim idejében fellépő alaklélektan a formaérzékelést egy, a látásba beépített mechanizmusként magyarázta. A főbb irányelveket a következő részben mutatjuk be, s összevetjük a kortárs kognitív pszichológia megközelítésével. Egyelőre elég annyi, hogy minden formaérzékelés, akár geometriai, akár figurális alakról van szó, a látvány strukturálásával jár együtt, mégpedig előtér és háttér képtartományra. Ennek lényege, hogy a látórendszer bizonyos elemeket összetartozónak vél, s az így kapott alakot elkülöníti a látvány egyéb elemeitől, melyek az alak környezetét vagy háttérét jelentik.

9. kép: Példa az előtér/háttér szerveződésre: a dalmata kutya

A forma, alak észlelését, mint a színekét, a másik vizuális pálya, a ventrális rendszer végzi. Ahogy a Mondrian-kép esetében, úgy itt is előfordulhat, hogy egy kép kevesebb információt közvetít a látórendszer felé, ami vagy ellehetetleníti az alakfelismerést, vagy több lehetséges felosztást is megenged. Az első esetben a képet kaotikusnak érezzük, a második esetben az elme úgynevezett versengő értelmezésekbe bonyolódik. Versengő értelmezések akkor léphetnek fel, ha az adott alakhoz tartozó hátteret szintén lehet alakként nézni, ekkor viszont a korábbi alakot „alakítja" szemünk háttérré. Mindez nemcsak az alak/háttér dialektikáját jelzi, hanem azt is, hogy az alak felismerése szükségszerűen maga után vonja az előtér/ háttér megkülönböztetését, vagyis a kép terének szerveződését. A versengő értelmezések egyik klasszikus példája a Rubin serleg, amelyet vagy serlegnek látunk fekete háttérben, vagy két arc sziluettjének fehér háttérben. Egy másik klasszikus ábrán vagy fiatal lányt látunk vagy öreg nőt.

10. kép: Példa a versengő alakfelismerésre: a Rubin serleg

11. kép: Példa a versengő alakfelismerésre: fiatal lány vagy öreg nő

Az előtér/háttér különbségének aluldetermináltsága azt is eredményezheti, hogy egyáltalában nem, vagy csak nagyon nehezen vesszük észre az alakot a képen. Ilyenkor azt mondjuk, az alak „rejtőzködik" a képben, és csak kis idő múlva válik kiugróvá. Bätschmann (1998: 22-23) a Die Blaue Reiter (Kék lovas) csoporthoz tartozó festő, Franz Marc Mandrill című képével példázza az alakfelismerés fontosságát a művészet befogadásában. Marc képe annak idején hatalmas botrányt kavart, amikor a Kunsthalleban kiállították; a látogatók el akarták pusztítani, mert „egyáltalában nem voltak képesek felismerni a motívumot", nem látták meg a majomnak az alakját. Az alak felismerése nélkül a kép színek puszta kavalkádja, ami nem véletlenül váltotta ki a nézők indulatát.

12. kép: Franz Marc: Mandrill (Der Mandrill), 1913, olaj és vászon (Die Pinakothek der Moderne, München)