Habár Bätschmann nem fejti ki, de a mérték, ritmus, zene, architektúra fogalmakat idézi Marc képével kapcsolatban. Azt sejteti, az alak felismerése szorosan összefügg a látványban rejlő ritmizáló, kompozicionális tényezőkkel, melyekről az előző fejezetben esett szó. Mivel Arnheim közel állt az alaklélektanhoz, érthető módon e tényezőkben vélte felfedezni az esztétikai élmény alapját. Az előtér/háttér megkülönböztetésével azonban megnyílt az út a térábrázolás történeti magyarázata felé. Erwin Panofsky, akinek a perspektíva kialakulásával kapcsolatos magyarázatát a későbbiekben tárgyaljuk, habár nem hivatkozik az alakfelismerésre, a klasszikus ókor művészetét „tiszta testművészetnek" nevezi, amely már ismerte az egymás mögötti és egymás feletti fogalmát, a testek és térközeik különbségét, nem volt képes a testeket (előtér) a háttérben ábrázolni, test és nem-test különbségét „diszkontinuusnak" tekintette. Ezért e teret Panofsky „aggregátumtérnek" hívja, és szembeállítja a középkor „kulisszaterével". A bizánci művészet elindul a térnek síkba való redukciójának útján azzal, hogy a vonalnak „szilárdságot megvalósító" szerepet ad egy új síkbeliségben, de a román kori képzőművészet az, amelyik eljut a testek (előtér) és a tér (háttér) egyneműségének ábrázolásához. „Ez a folyamat a legátfogóbban- írja Panofsky- a középkor derekának plasztikai műveiben bontakozik ki." Úgy teremti meg az egységet testek és térközeik, háttérsíkjaik között, hogy „a figura és a dombormű alapsíkja egy és ugyanazon szubsztancia két megjelenési formája".²¹

21 Panofsky (1984): 185.