3.2 Fogalommagyarázat
„Nagyrészt a tömegmédiumok a felelősek a tömegkultúra vagy populáris kultúra kialakulásáért; a folyamat során más kulturális formákat is „gyarmatosítottak. (….) Nincs sok értelme továbbra is azt feltételezni, hogy ez az áradat valamiképpen gátak közé szorítható, visszafordítható vagy megtisztítható, mint ahogy annak sincs értelme, hogy korunk uralkodó kultúráját egy valaha tiszta „faj” korcs kereskedelmi leszármazottjának tekintsük. Még kevesebb lehetőség van egy elit-és egy tömegízlés megkülönböztetésének, mivel szinte mindenki vonzódik a populáris médiakultúra sokféle elemének valamelyikéhez” – írja Denis McQuail a populáris kultúráról. Javasolja, hogy a pejoratív ’tömegkultúra’ kifejezés helyett a semlegesebb alternatív formát fogadjuk el a megközelítések szintjén, amely azon túl, hogy nem minősít, képes arra, hogy jelentéstartalmával azokat a törekvéseket megjelenítse, amelyek jellemzik ezeket a típusú kifejezésformákat (vö. McQuail im, 97). A populáris kultúra fogalmának van egy a néprajztudományok által használatos jelentése, ilyenkor a népi kultúra fogalmának szinonimájaként használatos (vö. Povedák 2008). Van azonban ettől eltérő jelentése, ez utóbbi jelentés az, amikor a populáris kultúrát a tömegmédiumok kialakulásához és rohamos terjedésének időszakához kapcsoljuk (1920-as, 30-as évek). A populáris kultúra az információ gyors terjedését, korszerű, közérthető tartalmak nagy tömegekhez való eljutását jelenti. Császi Lajos, amikor a médiát határozza meg, visszautal a fogalom kettős jelentésére, és a médiát elektronikus folklórnak nevezi.„Amikor a populáris médiáról mint „elektronikus folklórról” beszélünk, nem egyszerűen mesélést értünk alatta – legyenek ezek egyéni mesemondások vagy a társadalom kollektív hangjának kórosszerű megszólaltatásai – hanem az emberről és a társadalomról szóló mítoszokat és rítusokat.” (Császi, 2002, 14) Császi szerint a megközelítésben a fontosabb momentum nem a mesemondáson, hanem a média rítus jellegén van. A populáris média társadalmi szerepe ugyanis nem a történetmesélésben található meg, hanem rítusjellegében, vagyis abban, hogy hogyan képes drámaként, cselekvésként hatni. „Nem mesélés, hanem kommunikáció, nem elbeszélés, hanem morális dráma, nem az események utólagos elmondása, hanem azok aktív rekonstrukciója.” (Császi, im, 15) Az emberek, amikor a populáris médiát fogyasztják, akkor nem egyszerűen mese-hallgatók, hanem a hallgatáson keresztül tevékenyen részt vesznek „annak a világnak a szimbolikus újrateremetésében és morális megítélésben, amelyben élnek.” (Császi, im, 15)