Alapvetően irodalomtörténeti beállítottságú a magyarországi középiskolai irodalomtanítás, vagyis a tananyagban szereplő szerzők, művek, korszakok szinte kivétel nélkül időrendben követik egymást. Ugyanakkor az irodalomtörténeti tárgyalástól mégsem választható el hermetikusan az irodalomelméleti problémafelvetés és fogalomhasználat, amely egy-egy mű befogadásmódjára, esztétikai megítélésére is hatást gyakorol, azaz az elmélet kérdésfeltevései és válaszadási módjai olyan belátásokhoz vezethetik az olvasókat, melyek következtében képessé válnak új szempontokkal gazdagítani irodalomértési gyakorlatukat. Ezzel kapcsolatban a tanárok részéről jogosan merül fel a kérdés, hogy egy-egy elméleti problémát milyen mélységben, milyen alapossággal lehet és kell tanítani a középiskolákban. Természetesen szükségtelen és idő hiányában megvalósíthatatlan, hogy a sokszor még szakmai körökben sem egyértelműen tisztázott kérdésekben – mint a műfajiság vagy az intertextualitás – a problématörténet alapos ismeretében foglaljanak állást a diákok. Ugyanakkor, a fentebb említett oknál fogva, az sem szolgálja a tanulók irodalomértésének fejlődését, ha az irodalomelmélet eredményeit elhallgatva, pusztán irodalomtörténeti adatokkal és tényekkel ismerkednek meg.

Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna az intertextualitás középiskolai oktatásának lehetőségeit vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az intertextualitás jelensége már csak azért sem tanítható tisztán elméleti megközelítésben, mert egyrészt a zsúfolt tananyag nem teszi lehetővé a szükséges időráfordítást, másrész – és ez a döntő mozzanat – a középiskolai tananyag irodalomtörténeti szemléletébe nehezen illeszthető az irodalomelméleti megközelítés, ami alapvetően más idő- és korszakszemléletet kíván meg a tanulótól. Ez a szemléletváltás azonban alkalomszerűen nem követelhető meg a diákoktól, hiszen még az irodalomtörténeti narratívák elsajátítása is gyakran gondot okoz számukra, ami azt jelenti, hogy sokan csupán egymástól független művek halmazának tekinti az irodalomtörténet szereplőit, nem pedig kronológiailag rendezett események, szerzők, művek összetett kapcsolatrendszerének.¹ (Zárójelben jegyzem meg, hogy az irodalmi színtér szereplői közötti összefüggések meg- és beláttatása elsődleges irodalomtanári feladat lenne.)

Szívósné szerint akkor járunk el helyesen az irodalomtanításban, ha az irodalomtörténet egy-egy állomásán, az egyes művekkel való találkozás során olyan szempontokat kínálunk az elemzéshez, amelynek révén maguk a diákok ismerhetnek fel és tapasztalhatnak meg működés közben olyan irodalmi jelenségeket, amelyek továbbmutatnak az irodalomelmélet problémafelvetése és -tárgyalási módjai felé, vagyis, ahogy Szívósné fogalmaz: „[n]em magának a jelenségnek a megtanítása lenne a cél, hanem az, hogy újabb elemzési szemponttal, megközelítési móddal bővítenénk a tanulók műelemzési eszköztárát”².

Ahhoz azonban, hogy a tanár képes legyen eredményesen irányítani és vezetni a diákok irodalomértését, rendelkeznie kell a megfelelő irodalomelméleti ismeretekkel, és ismernie kell az egyes művekben rejlő lehetőségeket, hogy melyik milyen értelmezési stratégia, irodalmi probléma megismerésére a leginkább alkalmas.

Ebből a szempontból napjaink egyik legfontosabb kérdése – és nem pusztán az irodalomtudományi mezőn belül – a különböző szövegek, a különböző médiumok, a különböző művészeti ágak, a különböző tudományterületek találkozása, egymásra hatása, együtt- és egybejátszása, vagyis az intertextuális, -mediális, -diszciplináris működésmód mind esztétikai, mind etikai kihívásaira való válaszadás mikéntje. Ennek a kérdéskörnek az időről időre megújuló tárgyalását és tisztázását az a tény indokolja, amelyre többek között Marcel Cobussen is felhívja a figyelmet: nem feledkezhetünk meg a mind intermediális, mind interdiszciplináris szinten létrejövő kapcsolatok időlegességéről, ezért szükséges és elengedhetetlen a befogadók részéről a folyamatos, tudatos reflexió az inter-kapcsolatok értelmezéséhez, aktualizálásához.³

Az alábbiakban két olyan szerző munkásságáról, ezen belül pedig egy-egy alkotásáról lesz szó, akik művészeti gyakorlatukat, és az ezen gyakorlatot megalapozó elméleti hátteret erőteljesen médium- és tudományközi megfontolásokra alapozták. Amellett érvelek, hogy Stéphane Mallarmé Kockadobás és Hantai Simon Peinture (Schriftrose – Írásrózsa – Écriture-rose, 1958-1959) című alkotása az általam szimfonikus alkotásmódnak nevezett művészi gyakorlat kiemelkedő képviselői. Természetesen a történeti elsőbbség okán Mallarmé nagyobb hangsúlyt kap a szövegben, de ez nem csökkenti Hantai jelentőségét a témában. Elsősorban a zenéhez való viszonyuk felől vizsgálom az irodalom és a festészet megújítását célzó törekvéseiket. Efelől a következőképpen foglalható össze Stéphane Mallarmé zenét is érintő, egész munkásságát átható elképzelése, mondhatni ars poeticája:

A szimfónia átültetése a Könyvre⁴, a Kockadobás mint partitúra⁵, „hogy visszaszerezzük, ami a miénk, hiszen tagadhatatlan, hogy nem a rézfúvósok, a vonósok, vagy a fafúvósok elemi hangzásaiból, hanem a megdicsőülő értelmes szóból kell, hogy megszülessen – teljességgel és nyilvánvalóan, a mindent átható kapcsolatok összességeként – a Zene.”⁶ A Zene, mely a „tiszta és összetett képzet vagy szellem tárgyainak”⁷ egyetlen kifejezési formája.

Az alábbiakban tehát eme zenei ars poetica mentén igyekszem bemutatni a mallarméi törekvéseket, és az ezekkel egybehangzó képzőművészeti gyakorlatot, melyet Hantai Simon alkotásai képviselnek. Véleményem szerint a zene felőli megközelítés a két szerző munkásságában egy olyan úgynevezett szimfonikus hangszereltségre irányítja a figyelmet, amely egyaránt képes új megvilágításba helyezni az intertextualitás, az intermedialitás és az interdiszciplinaritás kérdését. Már csak a tanár leleményességén múlik, hogy miként illeszti be mindezt a középiskolai tananyagba, minek révén a diákoknak lehetősége nyílik az elméleti jellegű problémafelvetésekkel is megismerkedni az irodalomtörténet keretein belül.

1 Vö. Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna: Az intertextualitás tanításának lehetősége.

Forrás: http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1294/129405.pdf, 463.

2 Szívósné: i.m. 463.

3 Vö. Marcel Cobussen: Meditation 2. Of Intermusicality and Intermediality. Forrás: www.cobussen.com

4 Stéphane Mallarmé: Versválság. (kéziratos fordítás)

5 Stéphane Mallarmé (1897): Előszó. (ford. Tellér Gyula) In: uő.: Kockadobás. (ford. Tellér Gyula) Helikon, Budapest, 1985, 60.

6 Mallarmé: Versválság. (kéziratos fordítás)

7 Mallarmé (1897): i.m. 60.