Mallarmé és Hantai alkotásai jól szemléltetik a különböző művészeti ágak közötti átjárhatóság lehetőségét és szükségszerűségét, az intermediális találkozások termékenységét, azt, hogy csak a másik által, a másikkal együtt valósítható meg a saját korlátok átlépése és a saját célok elérése, a folyamatos egymásra hangolódás során, mely véleményem szerint a szimfonikus alkotásmód fogalmával ragadható meg. Az esztétika szintjén történő találkozások azonban határozott etikai, antropológiai dimenzióval is bővülnek. Hiszen az olvasó/néző/hallgató azon túl, hogy tájékozódni tanul a különféle esztétikai minőségek között, eltanulhatja a művészettől az együttműködés, a kooperáció, a másikra való odafigyelés és a másiktól való (kölcsönös) függés eredményre vezető módjait is.

A fentiekben tehát arra igyekeztem rávilágítani, hogy a középiskolai irodalomtanítás keretén belül adott a lehetőség, hogy a diákokat megismertessük a szöveg-, médium- és tudományközi párbeszéd jelenségeivel, eredményeivel.

Ugyanakkor az intertextualitás, -medialitás, diszciplinaritás kérdésköre messze túlmutat az irodalomórák irodalomelméleti tartalmain, és nem hagyja érintetlenül sem az oktatási folyamatot, sem a benne résztvevőket.

Miszerint „az oktató-nevelői narratívák nem csupán feltárják előttünk, hogy hova tartozunk, hanem ki is jelölik a helyet, hogy hova tartozzunk"¹, fokozott figyelmet kell szentelni a pedagógiai színtér belső viszonyrendszerének, ami azt jelenti, hogy vizsgálat alá kell vonni az oktató-nevelői munka belső, sokszor szinte észrevétlenül ható szabályrendszerét.

Napjainkban a tanári szerep változásával szembesülünk, és e változások felismerésétől, és az ezekre adott válaszoktól függ az oktató-nevelői munka eredményessége. Ez természetesen nem jelenti a korábbi oktató-nevelői gyakorlat teljes feladását, helyette a folyamatos rákérdezést a munkát megalapozó előfeltevésekre, a struktúrákra, a kapcsolatok hálózatára, a működés következményeire. Cobussen kiemeli, hogy az oktatási rendszernek, és maguknak az oktatóknak is meg kell tanulniuk nem kizárni és redukálni a különbözőséget, hanem megtanulni és megtanítani a különbözésben rejlő lehetőségekkel való együttélést, „meghallani a másik hangját"². Ehhez kapcsolódóan Gregory Ulmer gondolatai nyomán Cobussen a következőképpen jellemzi a napjaink kihívásaival szembenéző oktatót: „A tanár többé nem a hagyományok hűséges közvetítője. Az átalakulási folyamatok aktív résztvevőjévé kell válnia. Csakis ebben az esetben válhat a tanterem a reprodukció helyett a valódi felfedezések színhelyévé."³

Ebben az értelemben a tanárra kettős feladat hárul: egyrészt széleskörű ismeretekkel kell rendelkeznie tárgyát illetően, hogy tisztában legyen a kiaknázható lehetőségekkel, másrészt ezzel egy időben késznek kell lennie a számára is új és ismeretlen eredmények, felfedezések elfogadására, értékelésére és azok lehetséges felhasználására a további munkában, akár annak árán is, hogy ezáltal saját ismeretei is megkérdőjeleződnek.

1 "Educational narratives not only tell us where we belong, they put us where we belong." (Marcel Cobussen: Education: From Modernism to Postmodernism. In: uő.: Deconstruction in Music. Forrás: www.cobussen.com, saját fordítás, B.N.)

2 "Listen to the voices of others" (Cobussen: Education: From Modernism to Postmodernism. saját fordítás, B.N.)

3 "The teacher can no longer act as the faithful transmitter of a tradition. (S)he should become a worker in a process of transformation. In that way, the classroom can become a place of invention, rather than of reproduction." (Cobussen: Education: From Modernism to Postmodernism. saját fordítás, B.N.)