Habár Hantainak számos alkotása a technikai megoldások tekintetében több ponton is érintkezik Mallarmé költészetfelfogásával, mint például a lap/képtükör megtörése, a fehér színrevitele vagy a pliage mint módszer¹ alkalmazása, mégis képei közül talán a Peinture (Schriftrose - Írásrózsa - Écriture-rose, 1958-1959) című festmény áll a legközelebb mindahhoz, amit Mallarmé a Kockadobásban megmutatott. Ugyanis ez az a Hantai-festmény, amelyben a színek, a formák, a szavak, mellyel a filozófia, a képzőművészet, az irodalom, a teológia hangjai csendülnek fel és olvadnak rózsaszínné, mintegy szimfóniaszerűen szerveződnek, kifejezetten zenétől áthatottan formálódnak, ahogy arról maga Hantai is vall: „Amikor festettem, nem léptem ki a körülöttem lévő festményből. Vallás és zene volt körülöttem."²

Mallarmé a Kockadobás előszavában a következőképp ír a vizualitás fontosságától:

„Mindenekelőtt a »fehér« az, ami szembetűnik és fontosságot nyer: a versírás mindig is igényelte a fehéret, mint valami csendből szőtt burkot, mégpedig általában olyan mértékben, hogy a lírai, vagyis kevés lábból álló sorok középütt a lapnak hozzávetőleg egyharmadát foglalják el: azt a mértéket én sem lépem át, pusztán feldarabolom."³

A feldarabolás, illetve a darabok egymáshoz való viszonya⁴, az elemek újrarendezése, ami a Kockadobásban a 19. század végén még egyedülálló tipográfiában, a szavak térbeli elrendezésében nyer elsősorban kifejezést, éppúgy megjelenik a Peinture felületén is, ahogy az egymásra rétegződő különböző színnel írt szövegek úgy alkotnak egy rózsaszín képet, hogy az valójában nem is tartalmaz rózsaszínt. Természetesen figyelembe kell venni az irodalomból a festészet közegébe való átmenettel járó különbségeket, de az alkotásokat összekötő poétikai logika egyezése lehetővé teszi az együtt-tárgyalást. Ugyanakkor mindezen túlmenően kettejük egész művészi gyakorlatát tekintve is érvényes, hogy miként Mallarmé a szavaknak, úgy Hantai is nagy jelentőséget tulajdonít a festészet anyagának. (Ami lényegét tekintve más, mint a festészet aktusára irányuló pollock-i figyelem.) Továbbá „a fehér, mint valami csendből szőtt burok" mind Mallarménál, mind Hantainál egyaránt kitüntetett figyelmet kap.

Ezzel kapcsolatban Marcel Cobussen a következő kérdést teszi fel Mallarméról szóló írásában: "Which color most closely resembles silence?"⁵. Válaszként Cobussen John Cage zeneszerzőt idézi, aki Robert Rauschenberg fehér képeitől elbűvölve állította, hogy a csend színe fehér, de nem a semmi, az üresség, hanem éppen ellenkezőleg, a létezők összessége, a túltelítettség értelmében: "The [Robert Rauschenberg's] canvasses are 'mirrors of the air', a landing-ground for dust, shadows, and reflections, not passive, but on the contrary, hypersensitive."⁶

Ugyanebben az értelemben válik a mallarméi fehér csend is a különféle hangok számára leszállóhellyé, a hangok iránt hiperszenzitívvé.

Ehhez kapcsolódik Hélène Cixous megállapítása, amikor a Peinture-ről, a rózsaszínt nem tartalmazó mégis rózsaszín képről a következőt írja:

„A rózsaszín, mondja a fiam, piros fehérrel, de a fehér nem létezik. A fehér szín a szivárvány színeinek szintézise. Az egész zenekar egyszerre játszik. Az összecsengő fehér fény kiszökik a szobám ablakán és nőstény macskámat élő rózsaszínné varázsolja. A rózsaszín az, amikor az egész zenekar minden hangja egyszerre csendül fel, és a piros szólista egy tiszta hangot szólaltat meg.

Az év Írásának zenekara a kinyilatkoztatás minden hangját egyszerre játssza. A rózsaszín az eredmény. Ott látjuk, ahol nincs is."⁷

A fehér, mint a szivárvány színeinek szintézise, és a rózsaszín, amit ott látunk, ahol nincs is... Megkockáztatom, hogy Hantai festménye annak a virtualitásnak a képi megfelelője, amit Mallarmé a költészet feladatának tekintett, és amit a maga módján a vers eszközeivel a Kockadobásban valósított meg.

Összegzésképp elmondható, hogy Hantai Mallarméhoz hasonlóan az együttállás és az egymásba játszás interdiszciplináris és intermediális kihívásaira felel, látszólag hangtalanul, zene nélkül, csendtől övezve. De, mint arra John Cage is felhívta a figyelmet (például a 4' 33'', vagy a Waiting című műveiben), a csend nem egyenlő a némasággal, a hallható hangok hiánya, a gesztusok, a látvány éppúgy taníthat hallani, mint ahogy - tehetjük hozzá -, Mallarmé látni a Kockadobásban, vagy Hantai olvasni a Peinture-rel, miközben a szavakban és színekben megszólal az „ős-zene" (Lacoue-Labarthe), az „arche-silence" (Cobussen).

1„A pliage az anyaggal való gondolkodás, a gondolkodás pedig a különböző szövegek - bibliai, filozófiai, irodalmi - szövetének egymásba-hajtása, gyűrése és kihajtogatása, kisimítása. A pliage a vászon »anyelvének« (Lacan) beszéde, a beszéd pedig Hantai esetében a különböző nyelvek - német, magyar, francia - hangjainak színrebontása." (Orbán Jolán: Az érintés eseménye - Derrida, Mallarmé, Hantai. In: Kisantal Tamás et al. (szerk.): Thomka-symposion. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére. Kalligram, Pozsony, 2009, 261.)

2 Hantai Simon, idézi Hélène Cixous: Hantai Simon Köténye. Anagrammák. H. C. S. H. levelezése. Kijárat Kiadó, Budapest, 2010

3 Mallarmé (1897): i.m. 59.

4„Mallarmé körülbelül ugyanebben az időben jött rá, hogy a különbözés nem más mint »széttagolódó és szétszóródó« tér, és az idő nem a kifejlés irányított egyöntetűsége, hanem a »ritmikusan elmélyülő« kifejlés ideje." ( Maurice Blanchot: Nietzsche és a töredékes írás. (ford.: Ádám Anikó) Athenaeum, 1992, I/31992, 68.)

5„Melyik szín hasonlít leginkább a csendhez?" (Cobussen: Cage, White, Mallarmé, Silence. saját fordítás, B.N.)

6„[Rauschenberg] vásznai »légtükrök«, por, árnyék és visszaverődések leszállóhelye, nem passzív, éppen ellenkezőleg, hiperszenzitív." (Cobussen: Cage, White, Mallarmé, Silence. Saját fordítás, B.N.)

7 Hélène Cixous: i.m.