Bár külön tantárggyá szervezett, önálló tantervi egységként szereplő történelemoktatásról csupán a 17-18. századtól beszélhetünk, már az ókortól kezdve szerepet kaptak a tanulásban és a tananyagban a történeti elbeszélések. A történelem tanításának módszerei és szempontjai így előbb jelentek meg, mint maga a történelemtanítás.⁹ Az aktuális oktatási stratégiák minduntalan megszabták a felhasznált szövegek körét, ennek következtében tapasztalhatunk változásokat a felhasznált irodalmakkal kapcsolatban, és a történetírás szempontjai is érvényesültek a tanításban.

A történeti események el-, felolvasása, el-, felmondása az iskolákban az ókorban, a középkorban és a koraújkorban leginkább morális célokat szolgált. Ebben az esetben találkoztak a historiográfia és a pedagógia célkitűzései. Olyan követendő (és követhető) mintákat kívántak a befogadók elé állítani, amelyek megfeleltek az adott kor morális értékrendjének és nevelési célkitűzéseinek.

A történetírás és a nevelés közös (és hasonló) céljait jól példázza Hérodotosz görög-perzsa háborúról írt munkájának első mondata: „A halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatásainak eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, és ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez, sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen."¹⁰ Vagyis azok a cselekedetek ne vesszenek el nyomtalanul, amelyek nagyok (μεγαλα), azaz jelentősek, meghatározták a történelem menetét, illetve a csodálatra méltóak (Θωμαστα), azaz amelyek elkápráztatják, lenyűgözik, lekötik, ugyanakkor inspirálják az olvasót. A történelem bemutatásával egy szöveg egyszerre és párhuzamosan tud tanulságot szolgáltatni, szórakoztatni, és érdeklődést felkelteni. A nyomtalanul elveszésre Hérodotosz a μητε...ακλεαγενται szavakat használta, azaz az író szerint a jelentős tetteknek nem szabad hírnév nélkül (ακλεα) elmúlniuk, ugyanis a nagy cselekedeteknek részben az adja az értelmét, ha azokkal pozitív hatást gyakorlunk másokra.¹¹

Az antikvitásban az egyik legfontosabb szempont volt, hogy a gyermek a nevelés által a közösség megfelelő tagjává váljon, „jó emberré" és ezáltal „jó állampolgárrá".¹² Éppen azért, mert a nevelés a köz érdekét szolgálta, általában közösségi jellegű volt.¹³ Az olvasás elsajátítása során leginkább olyan - elsősorban lírai - szövegekkel kerültek kapcsolatba, amelyek az adott közösség dicső múltjával voltak kapcsolatosak. Jól példázzák ezt Platónnál Protagorasz¹⁴ szavai: „a szövegekben sok erkölcsi mondás olvasható (νουτεθησεισ) és sok elbeszélés (διεξοδοι), valamint régi híres emberek dicsérete és magasztalása, amit a végből tanul meg a gyermek, hogy amazokat utánozza, velük versenyezzen és hozzájuk hasonlóvá lenni igyekezzék." Azaz a gyermekek számára egyrészt a követendő példák utánzása, imitációja bírt különös jelentőséggel, másrészt azok - lehetőség szerinti - meghaladása. Az olvasmányokban szereplő történeti eseményeknek stimulálóan, inspirálóan kellett hatniuk az iskolába járó gyermekekre. Szókratész mutat rá arra, hogy az erény tanítható, mégpedig azért, mert egyenes következménye a tudásnak és az erkölcsi belátásnak. Aki tudja, mi a jó meg is cselekszi a jót.¹⁵

A hellenista műveltség és a korszak központjának számító város, Alexandria - egyfajta multiplikátorként - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a görög kultúra, ez által a neveléssel kapcsolatos elképzelések széles körben elterjedtek és szélesebb körben meggyökeresedtek, mind a nevelési elveket, mind a szövegeket áthagyományozták.

A nevelésben felhasznált történetekkel leginkább költők művein keresztül találkoztak a gyermekek. Homérosz Iliásza minden szempontból alkalmas volt a kitűzött célok elérésére, egyértelmű mintákat közvetít, és egyben azok gazdag tárházát nyújtja. Történetírók szövegeit inkább az ókori római grammatikai iskolákban tanították, ahová 11-12 éves kor után mentek az írni és olvasni tudó fiatalok. Itt Homérosz, illetve Livius Andronicus latin nyelvű Odüsszeiája, Vergilius Aeneise, Horatius munkái mellett olvastak történetírókat, akiknek a munkái a kor felfogása szerint egyenrangúak és rokonok voltak a költészettel. A grammatikaiak mellett a retorikai iskolákban is olvastak történetírókat, a historiográfiai szövegeket itt kifejezetten jól tudták alkalmazni.¹⁶ A különböző retorikai gyakorlatokban (pl. elbeszélésekben, összehasonlításokban, jellemábrázolásokban, leírásokban) fontos szerepet kaptak különböző történeti eseményeket megörökítő szövegek.¹⁷

Az ókori római történetírást erős moralizáló szándék jellemezte, és azoknál a történetíróknál, akiknek a szövegeit használták az oktatásban, szintén fontos szempont volt az erkölcsi értékek bemutatása, szereplőik jellemzését nagyban meghatározta az, hogyan viszonyultak a szerző által követendőnek tartott értékekhez. Morális szempontjaik egybecsengtek a nevelés elveivel, azaz például Sallustius és Tacitus is összekötötte az állam erejét és az erkölcsök meglétét, megtartását, illetve az ifjúságnak való átadását, oktatását.

A római történetírók számára a historiográfia művelésének egyaránt volt etikai és esztétikai vetülete, és ez a kettő igen szorosan összekapcsolódott. Az írók által megjelenített erkölcsi példák kettős célját az oktatás is alkalmazni tudta. A szövegek esztétikuma jelentette a grammatikai és retorikai képzés alapját, az etikai vonatkozások révén pedig a közösség megfelelő tagjává szocializálódhatott a diák.

De a történetírók szövegeinek bevonása a tanításba más célokat is szolgált. A történelem ismerete nem csupán jellemesebbé, erkölcsösebbé, illetve „hazafibbá" tette a fiatalokat, hanem - a pedagógia egyöntetű véleménye szerint - hozzájárult a jobb ítélő- és döntőképesség kialakulásához, ezért - Fináczy Ernő szavaival élve - az értelem kiművelésére irányuló képzés is előszeretettel alkalmazta.¹⁸ A história antikvitásbeli megítélését jól példázza Cicero széles körben ismertté vált megállapítása (De Oratore 2.36.1.): „A történelem pedig az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a régiség hírnöke."¹⁹ Cicero ugyanitt azt is kifejti, hogy a történelem oktatásával olyan példák bőséges tárházát tudják az ifjúság számára prezentálni, amelynek révén okosabbá válhatnak.²⁰

A tanítás gyakorlati céljai is determinálták a történeti szövegek moralizáló használatát. Mivel a retorika erősen erkölcsi célzatú tevékenység volt, ez a szempont a képzése során is nagy szerepet kapott.

A grammatikai oktatás során a hallgatók szisztematikusan tárgyalták olvasmányaik szövegét. A textus értelmezése során többek között történeti, mitológiai, földrajzi vonatkozásokat is vizsgáltak. Ennek köszönhetően a költői szövegek vizsgálata során is felmerültek történeti szempontok.²¹

A római történetírás moralizáló szövegei minden szempontból alkalmassá váltak arra, hogy egészen napjainkig (példázatokként) ott szerepeljenek a különböző tananyagokban, tankönyvekben. Már az ókorban rögzült azon történetírók köre, azok a műrészletek, szövegek, amelyeket - tetszés szerint - bármikor elő lehetett venni. Ha megvizsgáljuk ezeket a szerzőket és szövegeiket, könnyen értelmezhető az oktatásban játszott szerepük, illetve az, hogy milyen szempontok alapján kerültek kiválasztásra.

Az egyik legtöbbet használt szerző a Kr. e. 1. században alkotó Cornelius Nepos. Két művét emelném ki, amelyek műfaja és jellege oktatási szempontból hosszú évszázadokra dominánssá vált. Példák (Exempla) című, öt kötetes munkájával új műfajt honosított meg a római irodalomban: a tárgykörök szerint elrendezett példa- és anekdotagyűjteményt. Ezzel azt a célt tűzte maga elé, hogy érdekfeszítő leírásaival, történeteivel egyben nevelje, és ugyanakkor szórakoztassa is az olvasóit. Az ilyen művek leginkább példatárként szolgáltak a rétoriskolák számára.²² Cornelius Nepos fő műve, a Hírneves férfiakról (De viris illustribus) 16 könyvben tárgyalta a görög és római uralkodókat, államférfiakat, hadvezéreket, szónokokat, költőket. Biográfiáiban részben a fontosabb életrajzi elemeket, jelentősebb tetteket, illetve az erkölcsi vonatkozásokat (imaginem consuetudinis atque vitae)²³ tárgyalta kronologikus sorrendben. Nepos nem csupán témái miatt vált alkalmas tananyaggá, hanem más szempontokból is felértékelődött, részben, mert szövegei olvasmányosak, stílusa könnyed, szentenciaszerű csattanóit jól időzíti,²⁴ másrészt pedig azért, mert szövegeiben földrajzi vonatkozások is megjelennek, melyeket szintén fontosnak tartottak az oktatásban. A teljesség igénye nélkül ki kell még emelnünk két ókori szerzőt, Liviust és Curtius Rufust, akik nagy népszerűségre tettek szert a tanításban, és akiket olvasmányos stílusuk, lenyűgöző történeteik tettek közkedveltté.

A későbbi korokban ugyan változott valamelyest azon antik szerzők köre, akiket használtak a nevelésben, ugyanakkor a fent említett szempontok állandósultak. Kiemelt cél volt, hogy egyrészt a szöveg szolgáljon tanulságokkal, tanítson, jellemesítsen, másrészt gyönyörködtessen, szórakoztasson, azaz lehessen egyszerre pedagógiai, illetve etikai és esztétikai szempontból is alkalmazni. E célok megvalósítására igencsak alkalmasak voltak az életrajzok és a különböző szempontú példatárak.

A felhasznált szövegek központi témája és mondanivalója általában az volt, hogy az egyén a közösség érdekében cselekszik, figyelembe veszi az állam, illetve a családja szempontjait, cselekedeteit a közösség által támasztott erkölcsi szokások határozzák meg, és vezérelvként jelen vannak az Isten(ek) parancsai.

Az oktatás különböző szintjein jelen voltak ezek az alsó szintű oktatástól kezdve a filozófiai iskolákig, az akadémiákig/egyetemekig. Az olvasási gyakorlatok során költők műveit használták, leginkább Homérosz műveit, amelyek a leginkább voltak képesek áthagyományozni és meggyökereztetni a nemzeti történelmet, a nemzeti műveltséget.²⁵

Cornelius Nepos Kr. e. 100 és 25 között élt, Róma kulturális életének egyik központi alakja volt. Chronica című művében a világtörténetet foglalta össze. Nepos grandiózus vállalkozása újdonságnak számított, korábban inkább az annalista típusú feldolgozások voltak jellemzőek. Ugyancsak nagy volumenű vállalkozás volt a Híres férfiakról írt életrajzgyűjteménye. A teljes mű tizenhat könyvből állt, párhuzamosan mutatva be a jelentősebb görög és római hadvezérek, római királyok, szónokok, tudósok, költők, történetírók életét. Mivel az életrajz ekkor még kevéssé volt elterjedve Rómában, és inkább görög műfajnak számított, önmaga is elismerte, hogy ez a műfaj még nem foglal el előkelő helyet a római irodalomban.²⁶

Havas László utal rá, hogy Nepos az életrajzaiban nem idealizált hősöket mutat be, hanem kritikai szemléletének köszönhetően történetírást művelt. Későbbi „pedagógiai sikere" egyrészt éppen abban állhat, hogy jól körvonalazható történelemfelfogása kitűnő retorikus előadásmóddal és moralizáló szemlélettel párosult.²⁷ Másrészről azt is fontos kiemelni a mű használhatóságával kapcsolatban, hogy nála a szerencse és az erény a történelemformáló erő, ám a természet, mint teremtő erő ezek felett áll.²⁸ Ezek együttes jelenléte magyarázza azt, hogy mind az ókorban, mind a keresztény közép- és koraújkorban ideális olvasmánynak bizonyult, az újkorban pedig azért maradhatott többek között a tananyagban, mert Neposnál a pozitív értékek a haladást, a fejlődést is szolgálják. Moralizáló szemlélete abban is megnyilvánul, hogy nagy jelentőséget tulajdonított a különböző erkölcsi kategóriáknak, a pozitív értékek közül többek között a feddhetetlen élet, a szorgalom, a türelem, a gyors és helyes gondolkodás, a vallás, a hűség, az állhatatosság, a barátság, az előrelátás, a hazaszeretet, a szabadság, a megbocsátás, a tehetség, a régi eszményekhez való ragaszkodás, illetve a mértékletesség bírtak különös jelentőséggel. A negatív erkölcsi jelenségek között ki kell emelni a gyűlöletet, az irigységet, a mértéktelenséget, a fegyelmezetlenséget.²⁹

Végül Cornelius Nepos életrajzainak stílusát kell kiemelni, mégpedig a szentenciaszerű megfogalmazásait. Életrajzai tele vannak olyan bölcs mondásokkal, melyeket különböző alkalmakkor, különböző témáknál kitűnően lehetett alkalmazni.³⁰

Az itt felsorolt szempontok együttesen eredményezték azt, hogy Cornelius Nepos egészen a 20. századig részét képezte a történelmi tematikájú tananyagoknak.

9 Szebenyi, 1989. 5.
10 Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Fordította: Muraközi Gyula. Budapest, 1998. 9.
11 Ez a toposszá vált gondolat jelenik a magyar történetírásban is megjelenik célként, többek között Anonymus is megfogalmazta: „fortia facta et bella Hungarorum usque in hodiernum diem oblivioni non tradunt".
12 Fináczy, 1906. 182.
13 Vö. Fináczy, 1906. 68; GKA 363.
14 Platon: Protagorasz 326. 2; Protagoras (Kr. e. kb. 481-411) az első olyan görög filozófus, akit a szofisztika képviselőjének tekinthetünk. GKA 415-419.
15 Xenophon: Mem. III. 9 . 4. Idézi: Fináczy, 1906. 43.
16 Fináczy, 1906. 232-233.
17 Bolonyai, 2001. 45-56.
18 Fináczy, 1906. 35.
19 Cicero De Oratore 2.36.1. Historia vero testis temporum, lux veritatis, vita memoriae, magistra vitae, nuntia vetustatis.
20 Reliqua vero etiam si adiuvant, historiam dico et prudentiam iuris publici et antiquitatis memoriam et exemplorum copiam, si quando opus erit, a viro optimo et istis rebus instructissimo, familiari meo Congo mutuabor, neque repugnabo, quo minus, id quod modo hortatus es, omnia legant, omnia audiant, in omni recto studio atque humanitate versentur. Cicero De Oratore 1.256.1.
21 Vö. Fináczy, 1906. 233.
22 Adamik, 2001. 119-120.
23 Cornelius Nepos: De excellentibus ducibus externarum gentium. Epaminondas. 1. 3. Idézi: Adamik, 2001. 122.
24 Adamik, 2001. 124.
25 Fináczy, 1906. 75.
26 Havas, 1984. 193-194.
27 Havas, 1984. 197.
28 Vö. Havas, 1984. 197-198.
29 Havas, 1984. 200-201.
30 Havas, 1984. 204.