A 18-19. századi magyar iskolai nevelés, és a történelemoktatás periodizációja, szakaszolása, illetve súlypontjainak, szempontjainak kialakítása jól tükrözik történetírásunk szemléletét. A periodizációban az 1806-os Ratio Educationis, illetve I. Ferenc uralkodása a meghatározó, melyeket egyfajta reakciós, retrográd időszakként értékeltek. Ez a megítélés változott valamelyest az 1990-es évektől, és árnyaltabban tárgyalták, ám még ekkor is visszalépésként tekintenek rá.¹⁸³ Ettől elválasztva tárgyalják az 1830-1840-es éveket, melyeket leginkább a haladás gondolatával és a magyar nyelv előtérbe kerülésével különböztetnek meg.

A korszak történelemtanításának megítélése nagyban függ az oktatás céljainak meghatározásától. Ezt nem lehet különválasztani természetesen az időszakról alkotott történetírói véleményektől. Bíró Sándor esetében ez igen logikus rendszert képez. Munkájában kijelenti, hogy a rendszeres történelem oktatás bevezetése és célja a legszorosabb összefüggésben volt a 18. század végi és 19. század eleji gazdasági és politikai viszonyokkal. Mivel Bíró argumentációja értelmében „ebben az időszakban gazdaságilag a feudalizmus válsága, politikai téren pedig a Habsburg-abszolutizmus megrendülése jellemezte" Magyarországot, a história tanításával a saját rendszerét igyekezett minden áron fenntartani, megerősíteni.¹⁸⁴ Ez Bíró koncepcióját tekintve nem meglepő, hiszen az állam ebben az esetben csak átveszi az egyházak 18. századi rendszerét, hiszen mind a protestáns, mind a katolikus iskolákban a történelemtanítás célja, hogy „az illető egyházhoz hűséges embereket neveljenek, azaz a feudalizmus ideológiai támaszát fenntartsák".¹⁸⁵

Az oktatás minősítésében hangsúlyos szerepet kapott a nemzeti nyelv kérdése, igen gyakran ehhez viszonyították a tanterveket, tankönyveket. A nemzeti nyelvhez kötötték a nemzeti érzület jelenlétét a tankönyvben. A haladás és a nemzeti szemlétet alapján gyakran sematikusan osztályozták a korszak tankönyveit, tanterveit, és a módszertani, didaktikai szempontokat kevéssé érvényesítették. Problémát okozott például a kutatóknak több esetben, hogy protestáns munkák latin nyelven íródtak még a század első negyedében, és ennek okai közt nem egy természetes folyamatot, hanem kizárólag politikai okokat kerestek. Hangsúlyosan megkülönböztették egymástól a protestáns és a katolikus tanítást, ami megakadályozza azok objektív szemléletét, másrészt a kettő közötti kapcsolatok vizsgálatát. Igen gyakran érvényesülnek a felekezeti szempontok a tankönyvek, oktatók megítélésében. Még a legutóbbi összefoglalót is ez a szemlélet jellemzi. Katona András a reformkor nagy egyéniségeit tárgyalva „delejes hatású" debreceni, pataki, pápai és szarvasi professzorokról ír, „akik a reformkori protestáns szellemű történelemtanításunk legfénylőbb csillagai voltak". Ezután csupán mellékesen említi meg, hogy a 18. századi jezsuita és piarista tanárokon kívül „voltak más katolikusok is", ráadásul az elemzett Spányik Glicér mellé fejezetcímként mindössze az „ellentmondásos személyisége" kitétel került.¹⁸⁶

A hazai szakirodalom a 19. századi tanárokkal, tankönyvekkel és tervezetekkel kapcsolatban több esetben is kevéssé a módszertani vagy didaktikai szempontokat érvényesítette a vizsgálat során, hanem szubjektív elvárások jelentek meg, például hogy mennyire „megalkuvó" vagy „kompronisszumos" az adott anyag az 1806-os Ratio-hoz viszonyítva.¹⁸⁷

183 Az oktatással kapcsolatban legutóbb: Bényei, 1994. 65-82.
184 Bíró, 1960. 15. Bíró az 1957-ben megjelent Magyarország története 1790-1849. című egyetemi tankönyvre hivatkozik.
185 Bíró, 1960. 17.
186 Összehasonlításként a többi fejezetcím: Budai Ézsaiás, a sokarcú professzor; Péczely József, a hálás tanítvány; Csengery József, Patak híres tanára; Bocsor István, Pápa lánglelkű professzora; Vajda Péter, a nemzet tanítója és Szarvas híres tanára; Horváth Mihály, az akadémikus tankönyvíró; a honszerelem tanára, Vasvári Pál. Katona, I.1.2.1.
187 Vö. Katona, I.1.2.4.