A kérdezett diákok többsége a magyarok romákhoz/cigányokhoz való viszonyát általában negatívnak ítélte, bár személyes tapasztalataik között voltak pozitívan megéltek is. A figyelmes olvasó azonban észreveszi, hogy ezekben a nyilatkozatokban a kisebbrendűség automatikus deklarálása és elfogadása is meghúzódik:

„Mikor először kerültem magyar közegbe, nagyon kedvesek voltak, s egyáltalán nem éreztették velem, hogy cigány vagyok".
- a „magyar" közeg egyértelműen felsőbb rendű;

„Nagyon szeretetteljesen befogadtak engem és ugyanolyan embernek néznek mint (amilyenek) ők."
- ugyanolyannak lenni, mint a „magyar" különleges kiváltság;

„Egyszer egy (futó-)versenyen a bőrünk színe miatt lecigányoztak minket. De a végén megbánták és bocsánatot kértek."
- a „cigány bőrszín" alsóbb rendű, mint a fehér;

„Először (mikor a tanuló magyarok közé került) féltem, hogy ki fognak-e csúfolni, és hogy kiközösítenek".
- a magyar közeg félelmet kelt a cigány fiatalban;

„Amikor a cigányzenét az osztályban hangosra akartuk venni a nevelőtanár szólt, de előtte, mikor valami Beatlest hallgattunk, még táncolt is rá."
- a többségi kultúra felsőbb rendű;

„Itt Pécsen, az iskola melletti telefonfülkében telefonált az egyik haverom. Én meg egy kerítésen kihajló rózsát leszakítottam, és pont akkor jött a néni. aki ott lakott. Látta, hogy leszakítottam a rózsát. Már ment be a kapun, és mikor már odaért az ajtóhoz, ezt mondta: 'Mekkora bunkó ez a cigányság!'"
- az egyéni vétség a teljes közösség alárendeltségének bizonyítéka.

Ezek az idézetek egyértelműen visszatükrözik az én és a másik, a mi és ők képének interiorizált voltát. A serdülőkorú tanulók nyilatkozatai tükrözik a stigmatudatosságot, a sztereotípia-szorongást - így a Gandhi Gimnázium komoly felelősséget vállal, mikor arra tesz kísérletet, hogy a diákok cigány nemzetiségi identitását vonatkozó pozitív élmények közvetítése által énképüket erősítse.