Az előző előadásban láttuk, hogy a flow-érzés és az esztétikai tapasztalás között az elkeretezés hidal át, pontosabban az a tény, hogy az ember az adott élményét a (többi) mindennapi tapasztalatától elkülönítve kezeli. Az elkeretezés tehát alapvetően egy kognitív művelet, mely különböző formában tárgyiasulhat (objektiváció) a külvilágban. Két leggyakoribb és legszembetűnőbb formája a (kép)keret és a szakrális tér, melyeket a későbbiekben tárgyalunk majd részletesebben. Először vizsgáljuk meg az elkeretezés kognitív oldalát, ami a pszichológiában figyelemnek neveznek. Már Csíkszentmihályi (2007) is említi a figyelmet mint koncentrációt, amikor az ember „úgy leköti a figyelmét, hogy nem marad energiája a lényegtelen információk feldolgozására". (237) A figyelem tehát strukturálja a környezeti ingereket olyképpen, hogy „a háttérből kiemel egy tárgyat, majd annak tulajdonságait, jellegzetességeit feltárja. A figyelem e meglehetősen formális fogalma tehát azt az aktivitást jelöli, amely által számunkra egyáltalán tárgyak adódhatnak." (Rónai 2006) Az előtér/háttér különbség tehát az első lépés az esztétikai élmény elkeretezése felé. A figyelmet két tényező befolyásolja. Az egyik az adott tárgy tulajdonságai, melyek „önmaguktól" magához ragadhatják a figyelmünket. Ez történik akkor, amikor egy különös bordázatú kagylót találunk a tengerparton. A másik tényező a figyelem „passzivitása", amikor szabadon „csapong" egyik tárgytól a másikig, miközben bármikor leköthető, kontrollálható lehet. A csapongó, spontán figyelmet nevezi Benjamin (1980) kószálásnak. A figyelemnek ezt az állapotát tekinthetjük keretezéselőtti állapotnak, amikor még nem rögzítődött az előtér/háttér viszony. De mitől rögzítődhet a figyelem aktivitása? Az egyik lehetőséget a tárgy kiugró tulajdonságai hordozzák. A másik lehetőség az, hogy a külvilág ingerei egy meghatározott mintázatban, ritmusban érkeznek. Az ismétlődés olyan tényező, mely tulajdonképpen bármilyen ingert képes a figyelem középpontjába állítani. Elég csak a popzenére gondolni, de az is igaz, hogy egy inger „túlzott" ismétlődése a háttér részévé is teheti, mint amikor olvasás közben - kényszerűen - egy légkalapács hangját halljuk. Ennek oka az, hogy a külvilág ritmikus ismétlő - vizuális, akusztikus, taktilis, stb. - elemekből (elsősorban látvány- és hangelemekből) áll. A szív ritmusától kezdve ritmust alkotnak az épületek homlokzatai az utcán, az országutat szegélyező fák, a madarak éneke, a víz hullámzása vagy éppen a felhők vonulása az égen. A ritmikus ismétlődés mindig téridőbeli, és a fizikai (szerves és szervetlen) világ létmódja. Éppen úgy jellemzi az egyedi tárgyakat a leírás mikro- és makroszintjén, mint az összetett rendszereket. Így lehet ritmusa egy kagyló bordázatának vagy az ingaórának, a leopárd foltjainak vagy biciklizésnek, a fa ágainak vagy az időjárásnak. A ritmus a tárgy egy vagy több tulajdonságának az (egymáshoz viszonyított) változása. A tárgyak az időbeli változásaiknak értelmében (mozgó) rendszerek. A mozgás (téridőbeli változás) a tárgy (rendszer) alakváltozásainak története (morfogenezis). A „legegyszerűbb" rendszerek természetesen azok, amelyekben az adott tulajdonság (például a katicabogár pettyei) önmagához viszonyítva egy meghatározott idő alatt nem változnak. Ugyanakkor általában megadható a változásnak egy másik paramétere, aminek viszonylatában a tulajdonság változhat. Például a leopárd foltjainak a relatív eloszlása a születése után a testének növekedésével változhat. Még érdekesebb eset a tigrisek csíkjainak mintázata, mely nincs teljesen genetikailag meghatározva, azt az egyes egyedekben a mindenkori környezeti feltétel és a véletlen is befolyásolja.