Ha egy kulturális fogalmat a topológiai térben (fázistérben) leírt ívként határozunk meg, a sokféleség a (lehetséges) transzformációk számában tükröződik. Eisenstein montázs-szekvenciájának természetesen határt szab a filmi elbeszélés, melyből az Isten-szekvencia egyébként ki is lóg, de a gondolatot könnyen általánosíthatjuk a fizikai attraktor fogalmának segítségével. Vegyünk észre egy kapcsolódási pontot Sperber relevancia-fogalma és a fizikai attraktor között. A fizikai rendszerek trajektóriájának egyik meghatározó elve az energia minimalizálásának célja. A relevancia elve ezt a minimalizálást ülteti át kognitív környezetbe, amikor kimondja, hogy az ember mindig a legkönnyebben előhívható sémáival igyekszik a lehető „leginformatívabban" megérteni a másik megnyilvánulását. A két szint, a fizikai és kognitív-informatív között természetesen csak analógiát tételezhetnénk. Ha azonban az élő rendszereket is a fizikai világ részének tekintjük, miközben saját rendezett állapotaikban megmaradni törekszenek, mégpedig energiatakarékos módon, a (pont- vagy periodikus) attraktorok olyan állapotok, melyeknek stabilitás a rendszer fennmaradásának alapfeltétele. A stabilitást olyan transzformációk veszélyeztetik elsősorban, melyek megtörik a rendszer szimmetriáját. Ezeket Delanda (2002) szimmetriatörő átalakulásoknak nevezi. E transzformációk akkor következnek be, amikor egy rendszert kívülről egy kritikai értéket meghaladó „zavaró" hatás ér meghatározott paraméterekre vonatkoztatva. A transzformációk lépcsőzetesen is bekövetkezhetnek, mint például a víz forralásakor, amikor a melegítés egy bizonyos értékénél a víz sűrűsége „legyőzi" a viszkozitását, és (felfelé futó) áramlatok keletkeznek. Ehhez hasonló történik akkor, ha egy rendszer, mint a pontonhíd vagy a működő szív a rezgések hirtelen interferenciája következtében omlik össze, amikor a kilengés amplitúdója meghalad egy kritikus értéket. A szimmetriatörő átalakulások azonban nemcsak külső hatásra indulhatnak be, hanem morfogenetikus folyamatok esetében is, melyek az organizmusok kialakulását szabályozzák egy genetikai programon keresztül. Delanda - metaforikus - példája a petesejt fejlődése, de mondhatnánk a fentebb említett tigriscsíkoknak mint térbeli mintázatnak a kialakulását is. A „kritikus" hatás ez esetben a rendszeren belülről érkezik.

Itt most nem az a fontos számunkra, hogy egy rendszer állapotváltozásainak tendenciáját (az attraktorait) belülről és kívülről egyaránt lehet befolyásolni, s mindkét lehetőséget ugyanabban az elméleti modellben, a topológiai vagy fázistér-modellben tudjuk ábrázolni, csupán azt szeretnénk érzékeltetni, hogy mind a fizikai, mind az organikus világ létmódja olyan állapotváltozások sorozata, melyben fennáll a szimmetriatörő vagy katasztrófikus transzformációk veszélye. E nélkül valószínűleg maga az élet is lehetetlen lenne, hiszen csak metabolizmus révén, a kívülről felvett energia átalakításával képes volna „létében megmaradni".¹⁵ Az organikus formák tehát annyiban különböznek az olyan stabil formáktól, mint a kagyló (megkövült) bordázata, hogy folyamatos átalakulásban vannak. Az élet ennek az átalakulásnak az (ön)szabályzása. Ehhez az organikus rendszerek, így az ember egyrészt az energia optimalizálásának elvét alkalmazza, ami azt jelenti, hogy bizonyos (stabil) attraktor felé törekszik a lehető legkevesebb energia befektetésével, másrészt viszont „figyelnie" kell arra, hogy ne lépje át azt a kritikus értéket, mely katasztrofikus szimmetriatöréshez, vagyis saját rendszerének összeomlásához vezethet. Két hasonló példával élve, az éhhalál és a kihűlés szélére jutott ember számára nem az az optimális, ha hirtelen a „normális" szinte kerül (gyorsan jóllakik vagy felmelegszik), hanem ha fokozatosan jut el a „normális" állapotba. Fogalmazzunk így: az állapotváltozásokat a legtöbb esetben nem lehet „lerövidíteni". A természetben megfigyelhető formák sokfélesége hozzátartozik a lényegéhez, akkor is, ha az ember biztonságra törekedvén igyekszik minimalizálni e változatossággal való találkozását. Van azonban még egy „fizikai" oka annak, hogy az élethez elengedhetetlen a morfogenetikus folyamatok sokfélesége.

A természetben megfigyelhető az a tendencia, hogy minden rendszer vagy rendezett forma idővel „szétolvad", idegen szóval disszipálódik, hacsak a környezetéből nem tud felvenni elegendő energiát a fennmaradáshoz. Ez esetben viszont a rendezettség „árát", a keletkezett „hulladékot" a környezetébe kell exportálni. A rendezetlenség folyamatos keletkezésével kapcsolatban a termodinamika 2. törvénye az energiaeloszlásról kimondja, hogy egy rendszer önnön rendezettségét csak a környezettel való kölcsönhatásban, a rendezetlenség „exportjával" növelheti, ellenkező esetben bekövetkezik a fizikai-biológiai rendszer degradációja. Az energia eloszlását az entrópia nagysága jelöli, mely az energiával fordítottan arányos. Az energia egyenletes eloszlása esetén bekövetkezne az univerzum hőhalála, amit más szóval úgy lehetne jellemezni, hogy a rendszer minden lehetséges állapota (energia eloszlása) egyformán valószínű. A fizikusok szerint a teljes univerzumban az energia folyamatosan nő, ám még messze vagyunk az úgynevezett egyensúlyi állapottól. A létező formák sokfélesége az egyensúlyi állapottól való távolságot jelezheti. A művészeti formák egyrészt a létüket köszönhetik e távolságnak, másrészt a rend és rendezetlenség köztes területét teszik érzékelhetővé és megélhetővé. Mivel az emberi szervezet részint saját fennállását igyekszik biztosítani a metabolizmus (anyagcsere) révén, részint periodikus attraktorként működik (szívverés), részint pedig a megismerő rendszere az érzékeléstől a fogalmi gondolkodásig a formák hatalmas változatosságát képes befogadni, a művészet sokféleségét úgy tekinthetjük, mint ami tényleges „tükröt tart a természetnek" mind a három szinten. Vegyük röviden sorra e szinteket.