A rendszerelmélet egyik legfőbb hozadéka, hogy feltárja a különböző fizikai és biológiai folyamatok közös visszatérő tulajdonságait. Egy olyan topológiai tér-modellel dolgozik, mely többszörös absztrakcióval kimutatja, hogy számos folyamat, mely nagyon különböző állapotból indul ki, ugyanabba a végállapotba jut, vagy azt közelíti meg. Delanda (2002) egyik példája szerint a szappanbuborék és a sókristályok úgy nyerik el stabil állapotukat (formájukat), hogy az úgynevezett minimális szabad energiai pontot „keresik": a buborék a felületi energiát, a kristály a kötési energiát minimalizálja. Ezt a folyamatok morfogenezisét alapvetően befolyásoló pontot nevezik attraktornak. Már Henri Poincaré észrevette a XIX. században, hogy bizonyos folyamatok 'végső' pontja lehet pont-, periodikus (ciklikus) vagy kaotikus attraktor. A pontattraktorra példa lehet a buborék vagy a kristály. A ciklikus állapotban a rendszer oszcillálni (vibrálni) kezd, ahogy a szív ver normális esetben vagy a pontonhíd rezeg, ha végigmegyünk rajta. A kaotikus attraktor állapotában a rendszer nem ismétli önmagát, hanem kaotikusan viselkedik. A pontattraktor lehet stabil vagy válhat instabillá, amikor periodikus attraktor pozícióba bifurkál (elágazik). Ez szintén válhat instabillá, s átalakulhat kaotikus attraktorrá. De egy adott rendszerben több attraktor-pozíció is lehet, ahogy ezt Sperber (2000) a kulturális evolúcióval kapcsolatban bemutatja.