Azzal, hogy az esztétikai feszültséget a kompetencia és performancia közti eltérésként írtuk le, a fizikai rendszerektől a kognitív (megismerő) rendszer szintjére léptünk át. Ha a második szinten az esztétikai élmény forrása a fizikai és organikus világ rendszerszerűsége, az, hogy felvehető állapotok (formák) nem egyforma valószínűséggel rendelkeznek, tehát az egyensúlytól távol esnek, a mentális reprezentációk (kompetencia) mint viszonyítási alap a harmadik szintet emeli be az esztétikai élmény leírásába. Az érzéki - zenei vagy térbeli - élménynek az absztrakt sémától való eltérése kétezer éve foglalkoztatja a művészet alkotóit és teoretikusait. Eisenstein (1998a) ezt a „szabálytalanság" esztétikájának nevezi, és Baudelaire-t és a festő Jean Renoirt idézi: „mindenfajta szépség a változatosság révén gyönyörködtet. A természet a szabálytalanságtól és az ürességtől egyaránt irtózik. ... A szabályszerűségre, a rend, a tökéletesre való törekvés (ami mindig hamis törekvés) tönkreteszi a művészetet. A művészi ízlés fenntartásának egyetlen módja az, ha mind a művészekben, mind a közönségben elültetjük a szabálytalanság fontosságának gondolatát. A szabálytalanság minden művészet alapja."¹⁹ Renoir „szabálytalansága" nagyon közel áll a mandinkák mana fogalmához. Az érzékelt formák sokfélesége a természeti formák sokféleségét tükrözi. A fizikai és az organikus létmód közti szorosabb, nem pusztán metaforikus kapcsolat akkor lenne lehetséges, ha az ember kognitív működésében a rend (kitüntetett attraktor-állapotok) és a rendezetlenség (egyensúlyi helyzet) közti ingadozást az ember belső ökonómiája és/vagy az örömelv irányítaná. A korábban tárgyalt relevancia elve a rend maximalizálásaként is felfogható, ami nagyon közel áll a Renoir által említett „tökéletesre való törekvéshez". Eszerint amikor a feltételezett ősünk kiválasztotta a kagylót amulettnek, esztétikai értéke nem egyszerűen a kagyló érzéki formájában rejlett, hanem abban a feszültségben, ami emberünkben az egyedi kagyló-bordázat és annak absztrakt mentális reprezentáció között felsejlett. A kiválasztás, mint esztétikai élmény feltétele a kétféle - érzékelt és elképzelt - forma közti különbség optimálása: minél közelebb esik a kettő a fázistérben egymáshoz, illetve az attraktorhoz, annál „szabályosabb", s minél messzebb, annál „szabálytalanabb", azaz kaotikusabb az élmény. A formák sokfélesége és egyedisége arra készteti az embert, hogy e formákat egyrészt a megszerzett tudásához (kompetencia) viszonyítsa, vagyis önmaga számára relevánssá tegye. Másrészt viszont a formákat szükségképpen a maguk egyediségében érzékeli, szervi (organikus) specificitása - modern szóhasználattal - a kategoriális gondolkodása és a környezeti specificitás közti interfészként működik, de csak akkor, ha az ember képes odafigyelni e specificitásra, elkeretezni, s a fogalmi gondolkodása számára adódó problémaként, s nem feladatként kezeli. Az érzékelt ritmus és a (metrikai vagy kompozicionális) séma közti eltérés észrevevése egyszersmind a kettő közti „oszcillálás" lehetősége egy 'magasabb' szinten. Habár tekinthetnénk úgy is, hogy az esztétikai élmény során a befogadó az absztrakt séma, mint attraktor felé törekszik, helyesebb azt mondani, hogy az emberi kogníció úgy működik, mint egy periodikus attraktor, mégpedig azért, mert az esztétikai feszültség nem a törekvést jelenti a „szabályos" felé, hanem sokkal inkább oszcillál a (végletesen) szabályos és a (végletesen) szabálytalan között. Ezt az oszcillálást nevezik sokan, köztük Eisenstein dinamizmusnak vagy dinamikának. E dinamika magasabb szintű leírása nem redukálható egy 'stabil' pont-attraktorra akkor sem, ha azt ideális, s nem reálisan megvalósuló állapotnak tartjuk. Ez utóbbi tulajdonképpen megfelel annak, amit Prokrusztész ágyaként ismerünk. Prokrusztész tudvalevően minden vendégét ebbe az ágyba kényszerítette úgy, hogy ha rövidebb volt a teste, megnyújtotta, ha hosszabb volt, a lábakat levágta, mert minden (létezőt) az ágy hosszúságához akart szabni.

Ennek az „uniformizálásnak" kognitív megfelelője az az eset, amikor egy természetes vagy vizuális nyelvi rendszer egyébként különböző elemei ugyanazt vagy majdnem ugyanazt a jelentést kezdik hordozni. Ezt nevezik az információelméletben redundanciának. Ha elveszik a különbség például a „fut" és a „rohan", vagy a „kedvel" és a „szeret", vagy éppen a „jó" és a „rossz" között, mindegy lesz egyiket vagy másikat használni, a kettő együttes alkalmazása nem fog járni jelentéstöbblettel, azaz plusz információval. A jelentés nivellálódása még erősebb, ha természetes nyelvi kifejezések és képek vesztik el egymáshoz képest a különbségüket. Ilyenkor egy adott kép lefordítható nyelvi kifejezésé vagy fordítva, úgy, hogy a köztük lévő 'érzéki' formális, azaz mediális különbségek jelentéktelenné válnak. Ha például valakit egy (mozgó)képen csomagolni látunk, a látvány jelentése a legtöbbször megegyezik azzal a nyelvi megnyilatkozással, hogy az illető elutazni készül. Ekkor a (mozgó)képek nem többek, mint vizualizált mondatok, s persze fordítva: a mondatok meghatározott képek előhívása a tudatban.

19 Renoir: La societé des Irreguliaristes. Idézi Eisenstein (1998a): 121.