A kert különleges helyet foglal el az esztétikai tapasztalatban. Habár az összművészeti elképzeléseket általában Richard Wagner nagyszabású opera-elképzeléseihez és a XIX. század végéhez szokás kötni, az esztétikai tapasztalat ontológiai és ismeretelméleti megközelítésében a kertművészetben jelentkezik a legintenzívebben az érzéki és szellemi kihívás, melyet a környezet gyakorol az ember megismerő- és befogadóképességére. Mielőtt a konkrét példákat megvizsgálnánk, vegyük sorra a lehetséges okokat. Az esztétikai tapasztalat előfeltételének az elkeretezést tekintettük, amikor egy adott tárgyat az egyedi, tehát csak rá jellemző tulajdonságai alapján a környezetből elkeretezünk. A kert fogalma úgy jön létre, hogy a keretezés műveletét a Természetre értelmezzük. A kert a környezetnek az a része, amelyik az embernek - Heidegger kifejezésével élve - a „bensőségessége", azaz a lakhelye és a számára ismeretlen vadon között található. Az emberi kultúra által meghódított és a hatalmán kívül eső idegen környezet határvonala ez. Az, hogy milyen „széles" e határvonal, mint látni fogjuk, a kertépítés történetének kérdése. Az, hogy a kert egy átmeneti hely a kultúra és meg nem hódított Természet között, különleges státussal ruházza fel az esztétika számára. A kertbe belépve ugyanis az ember magába az elkeretezett tárgyba hatol be, s így a mindennapi érzékeléssel teljes mértékben analóg helyzetbe kerül. A kiválasztott, elkeretezett tárgyra nem „kívülről" tekint, hanem „belülről" éli meg. Az élmény totális perceptuális téridőbeli élmény. A kertben való bennelét közteslét, de időbeli élmény is. Bárminemű hasonlósága vagy különbözősége a mindennapi élethez képest kizárólag az emlékezet révén lehetséges. Ez utóbbi tényben rejlik metaforizációs ereje, mely az édenkerttől az introspektív meditációig terjed. A kertek a középkortól fogva felforgatják a környezet mindennapi jelentéseit azáltal, hogy különböző mértékben „beemelik" az érzékelhető világba a meg nem hódított Természetnek, a káosznak az elemeit. A rend és a káosz ontológiai leírása során szó volt arról, hogy az esztétikai tapasztalat a kettő közti vibrálásban és feszültségben jön létre, mely a legpregnánsabban a „pontatlan" és szabálytalan művekben testesül meg. Ilyen szabálytalanul szabályos mű a kert, mely azonban az ember perceptuális és motorikus működésének teljességét igényli. Ilyeténképpen a kert fogalma több alapvető paradoxon köré építhető fel. Az alábbiakban Herman Parret összegző gondolatait követjük, majd a kert történetének némely epizódját felelevenítve igyekszünk rámutatni az esztétikai tapasztalat eltérő működéseire. A kert azért tekinthető közteslétnek, mert egyébként oppozicionális fogalompárok dekonstrukcióját végzi el.¹⁰⁰ Elsőként a már említett Természet és Kultúra ellentétét vehetjük, Parret ezt tartja alapvetőnek a kert fogalmi összetevői közül, ezért az alkotóelemeket összegző ábra tetején helyezi el.¹⁰¹ (112. kép)

112. kép: A kert fogalma: Első ábra

A kultúra kifejezése a megművelés mezőgazdasági értelméből származik. A megművelt és meg nem művelt földek az antikvitásban Platónnál az állam, a polisz és a Természet birodalmát jelentik, melyeket a nomosz és a phüszisz határozzák meg. A kettő között átjárhatóság nincs. Az ellentét lebontását a késő középkor kezdi majd el. A következő ellentétpár az objektív/szubjektív oppozíció, mely nem fedi le teljesen a Természet/kultúra különbséget. A objektum fogalma ugyanis kulturálisan is meghatározott. A kert legtöbb történeti típusa, mint látni fogjuk, részesül az objektum „kevert", természeti és kulturális meghatározottságából. A harmadik oppozíció az emberi hatalom által a Természet rendjéből kiszakított állandóság és az időben elillanó, elmúló természet között állítható fel. Parret szerint „[a] kert paradoxonja objektív: a kert egyrészt a természet tökéletességét, másrészt az ember abszolút hatalmát jelenti a természet rendje felett."¹⁰² Isten hatalmat adott az embernek a Földön az Édenkertből való kiűzetésért cserébe, s az embert ez a hatalom különbözteti meg más fajoktól, melyek alárendeltek neki. Az emberi hatalmat Parret ábrájában az egológia kifejezése jelképezi. Az egológia a filozófiában Descartes gondolkodó énjének, a Cogitonak, a rációnak az általánosítása. Az Én, aki a körülötte lévő világot tárggyá teszi (objektiválja), és önmagára vonatkoztatja, vagyis annak jelentéseit kisajátítja. A kisajátítás elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt meghatározó. Elméleti értelemben nagyjából a kategoriális megismerést jelenti, amikor a bejövő ingertartalmakat a már rögzült fogalmi kategóriákra vonatkoztatjuk. Gyakorlati értelemben egy „kizsákmányoló" magatartást jelent, mely a környezetet saját utilitarista érdekei szerint használja fel. Az egológia tehát az objektív Természet fölötti szubjektív hatalmat jelképezi. Az embernek azonban van egy „másik" lelki része, a pátosz, a szenvedély, mely szintén képes objektiválódni a kertben megjelenő természettel. Ezt a részt Parret egopátiának nevezi. Végül a kert fogalma az idő és a tér képzeteinek az oppozícióját is tartalmazza: a kertépítés és a „kertben való bennelét" az Idő metaforájává válik. A mindennapi élet múlékonyságával szemben a kertépítés az ideális és tökéletes kert utópiája, mert egyfajta öröklétként tételezi a kertet, mely képes semlegesíteni az idő múlását. A kertépítés az (elveszett) Édenkert, az örök Boldogság keresése. A kert egy nem létező, mitológiai hely, s mint ilyen a mítosznak nem egyszerűen a reprezentációja, hanem az eljátszása, a színre vitele. A középkori filozófus, Roger Bacon szerint a kertészkedés a legnagyobb tökély. A kertet tehát megélni kell, nem pusztán szemlélni, amennyiben a szemlélet a látás metaforájának és az érzékek klasszikus hierarchiájának értelmében nem hatol be a tárgyába, nem alakítja át. A kert felforgatja e hierarchiát azáltal, hogy feltételezi a mozgást és az érzékszervek dinamizmusát. A kert mítosza és a kert gyakorlata, a kertészkedés összefonódik, a kertépítés a kert mítoszának gyakorlatává válik. Így egy paradoxont valósít meg, a nem e világi téridőt a Földön teszi jelenvalóvá.

100 Itt abban az értelemben használjuk e kifejezést (dekonstrukció), hogy az emberi kultúrát meghatározó ellentétes fogalmak alapja, mint téves előfeltevése lepleződik le. E módszerhez a legközelebb a dekonstrukciónak Paul de man által alkalmazott változata áll, mely legvilágosabban talán Rousseau nyelv- és referencia-felfogásának elemzéseiben érhető tetten. vö. de Man. (1999): 199-230.

101 vö. Parret (1988): 175.

102 Parret (1988): 194.